2018. április

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Húsvétvasárnap – esti szentmise

“Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk…?”

Gondolatok:

Az emmauszi tanítványok menekülnek onnan, ahol elveszítették Jézust és a hozzá fűződő minden reményüket. A földre szegezve tekintetüket ballagnak haza, de maguk se tudják mihez kezdjenek e végzetes kudarc után. Jó, hogy nem egyedül, hanem ketten vannak: amit együtt megéltek, az mégis összeköti őket. A Föltámadott észrevétlenül járja az ember útját, csatlakozik hozzájuk, akkor is velük van, amikor nem látják. Jézus a kezdeményező: ő kérdezi az embert. Ők idegennek gondolják azt, aki melléjük szegődött.  Az asszonyok tanúságtétele csak zavaró momentum számukra. A szenvedést a Messiás sem kerülhette el. Jézus “kéreti magát” – nekünk kell őt meghívni és befogadni otthonunkba. A szó kevés, a kenyértörés gesztusában ismerik fel az Urat – mintha a szentmise 2 fő része ezen leírás alapján formálódna az ősegyház életében. A valóság felismerése bátorságot önt a megfáradottakba – azonnal és örömmel visszatérnek oda, ahonnan szomorúan megfutamodtak.  

Kérdések:

  • Mi az, amiről nem akarok tudni, aminek valóságától menekülök?
  • Kivel szoktam megosztani szomorúságomat, ki a bizalmas barátom, és kinek vagyok én a bizalmasa?
  • Tudok-e olyan figyelmesen kérdezni embertársamat, hogy őszinte beszélgetés alakuljon ki, vagy csak mindig a magam igazáról akarok másokat meggyőzni?
  • Vagyok-e szíves vendéglátó, a szegények és rászorulók barátja?
  • Örömmel és bátran megosztom-e másokkal az élő Krisztusba vetett hitemet? Idézzem fel, hogy kivel és hogyan beszélgettem utoljára keresztény meggyőződésemről!

Húsvét 2. vasárnapja

A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” (Jn 20,24-25)

János evangéliuma különleges, nehezen értelmezhető módon jegyzi meg, hogy a hiányzó tanítványnak, Tamásnak volt egy mellékneve is: „iker”. Miért fontos ez? Vannak, akik azt hitték, döntő utalás lenne ez arra, hogy Tamás Jézus „elhallgatott” ikertestvére volna. Pedig ’ikernek’, egy másik félnek/’én’-nek lenni inkább érzelmi kérdés. Valaki egészen a másikkal együtt (a másikból) él, érez, lélegzik. Lehet, hogy János volt a „szeretett tanítvány”, Péter a „szikla”, a legerősebb, a vezéregyéniség, de talán Tamás érezte magát a legközelebb Jézushoz, az Emberfiához. Hitvallása: „Én Uram, én Istenem”, egy szükséges és egészséges elszakadást jelez a korábban bebeszélt fantáziából. Jézus nem egy emberi alteregó, nem egy szimpla példakép, nem a „szupersztár”, a sikeres „emberi ÉN”, amivé mi is válni szeretnénk. Jézus, az Emberfia most válik Tamás számára többé, Isten Fiává. Ami nehéz és megszenvedett átalakulás, de szükséges.

Gondolatok:

  • Húsvét 2. vasárnapja az ’Irgalmasság vasárnapja’. Az irgalom nem egyszerű megbocsátás, hanem ’kijózanítás’ is lehet: téves elképzeléseinkből Isten elvezet az igazság felé. Többször lehet rá szükségünk, mint hisszük…
  • Jézus felajánlja Tamásnak, hogy érintse meg a sebeit, de az nem szerepel Jánosnál, hogy Tamás ezt meg is teszi. Van, hogy Isten felajánl számunkra valamit, de a hitünk igazolása inkább az, ha nem élünk vele…
  • „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” Számonkérés Tamás hitetlensége felé? Vagy inkább a jövő meghatározása: ’Tamás! Többé nem látsz engem így, testközelből. Úgy kell hirdetned az Evangéliumot, hogy nem látsz magad előtt, de érezned kell, hogy Melletted vagyok! Így maradj boldog!’

Kérdések:

  • Mennyire érzem, hogy Jézus előttem, mellettem, bennem van az Eucharisztiában, noha nem látom úgy, ahogy a tanítványok (Tamás) láthatták?
  • Jézusban az Isten Fia lett emberré, vagyis az Én ikertestvéremmé. Én hogyan tudnék az Ő ikertestvére lenni?
  • A többi tanítvány még Húsvétvasárnap megkapta Jézustól a Szentlelket ahhoz, hogy felismerje Őt, a Feltámadottat. Tamás nem kapta meg. A Szentlélek nélkül van esélyem felismerni Istent Jézusban? Nem emberi belátás kérdése, hogy Jézus kicsoda valójában. A Lélek nélkül lehetetlen megtudni, ki Ő… A Lélek lehívása nélkül („epiklézis”) nincs Eucharisztia.

 



Húsvét 3. vasárnapja

Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. Lk 24, 36-40

Szempontok a szöveghez:

Jézus nagypénteki, vérző sebei most a megbizonyosodást, a felismerést, a békességet és a feltámadott sugárzó szeretetét közvetítik. A húsvéti gyertyára is odahelyezzük Jézus sebeit, amelyek a bűnökön és a halálon keresztül hirdetik az ő szeretetének végtelenségét, minden sötétséget legyőző fényét.

Az apostolokhoz hasonlóan, lehet, hogy én is kételkedem a személyes feltámadásban. Jézus minden őt keresőnek elébe siet, hogy megtapasztalhassa az ő isteni valóságát, neki szóló, gyógyító szavait.

Az ő sebein átsugárzó fény a mi sebeink gyógyulására is reményt ad. Sérüléseink Krisztushoz, mint áldozathoz (aki együttérez), és gyógyítóhoz (aki az örök életet hordozza) kapcsolnak bennünket.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Amikor magamhoz veszem a szentáldozásban, az Eukarisztiában, az én földi, testi valóságomat is átjárja isteni dicsősége és ereje. Tudatosíthatom, hogy szeretetének fényét hordozom. Ez a szeretet lehet tanúság róla, a világban jelen levő és bennünk való életéről.

Az Eukarisztiában jelen levő Jézus – miközben vele találkozunk, szemléljük őt – az írások megértésében is segítséget ad: a szívünkre beszél, érzéseinken keresztül érint meg bennünket. Nekünk szólónak ismerjük fel a hangját. Nemcsak az ő tetteit, hanem saját múltunkat is újra tudjuk értékelni, meglátva azt, ami az eseményekben összeköt vele.

Az öröm és csodálkozás még nem hit, de előjele lehet. Amikor testi valóságomat érinti a Feltámadott közelsége, szavai, hívása; a hit útján vagyok.

Jézusnak mint feltámadottnak nincs szüksége ételre, mégis emberi módon tanúsítja valóságos jelenlétét. Az Eukarisztiában pedig szeretetből ételünkké lesz.

Kérdések:

  • Mely sebemen nem ragyog még át a feltámadás fénye, a feltámadott szeretete? Az életemben mely eseményekért nem tudok még hálát adni?
  • A bűnbocsánat hirdetésére szólít fel bennünket Jézus. Hogyan tudok erről tanúskodni? A kiengesztelődés, a személyek és közösségek közötti megbékélés követe vagyok-e?

Húsvét 4. vasárnapja

„Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem – mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak…” (Jn 10, 14-16)

Szempontok a szöveghez:

Pásztor – béres: a nyájról való hétköznapi gondoskodásban nem látszik a különbség, de a nehéz helyzetekben igen. A béres anyagi javakért vagy kényszerből hoz áldozatot, a pásztor önként (“életemet … magam adom oda”). Az áldozat a szeretet fokmérője.

A Pásztor ismer engem, néz, lát. Nem csak azt látja, mi javítandó (vö. Jn 2,24), hanem az ő szerető tekintete kíséri és bátorítja az embert a teremtéstől (vö. Ter 1,31) a gazdag ifjúig (“Ránézett és megszerette” Mk 10,21), és azóta is. Engem is. (Prohászka Ottokár: Kő az úton)

Jézusnak “más juhai is vannak”, akiket ma bennem élve, általam akar megszólítani. Jézus ma bennem akarja folytatni pásztori, apostoli művét, a jó hír továbbadását. Arra hív engem, hogy adjam a “jeleket”, személyválogatás nélküli legyen a szeretetem.

Gondolatok az Eucharisztiához:

“Egy nyáj lesz…” – az Eucharisztia egyesítő ereje

Jézus a szentáldozásban bevon önátadásának méricskélés nélküli nagylelkűségébe, bennem is irtogatja a “béres” méricskélő szemléletét, miközben erősíti a “jó pásztor” áldozatkészségét.

A szentséglátogatás (napközben 3-5 percre betérni egy templomba) kifejezi, hogy nem magamban bízom, hanem elsősorban Istenben, életem Pásztorának gondviselésében. A rendszeres szentséglátogatás hatása az is, hogy tudatosítja és megerősíti bennem ezt a szemléletet, segítve gondjaimat Őrá bízni („Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok.” 1Pt 5,7)

Kérdések, fölvetések:

  • Ismer engem: miért aggódom?
  • Én milyen áldozatokra vagyok képes a Pásztorért, azért a Jézusért, aki ott van bennem és a körülöttem élőkben is (család, ifi közösség, stb.)?
  • Én mit teszek, hogy megismerjem a Pásztorom? Hallgatom hangját bensőmben (lelkiismeretem szavában), elöljáróim útmutatásában, a közösségben, a Szentírást vagy az idők jeleit olvasva?
  • Én milyen pásztora vagyok a rám bízottaknak? (Jézus – bennem – jó Pásztora ma is a mellettem levőknek?)


Húsvét 5. vasárnapja

„Maradjatok bennem, és én tibennetek.” (Jn 15,4a)

Szempontok a szöveghez:

Jézus a mindennapi életből veszi képeit, hogy hallgatósága számára érthető legyen, mit szeretne átadni számukra. A szőlő képének használata abban az időben teljesen egyértelmű volt, hiszen Izrael úgy tekintett magára, mint Isten által gondozott szőlőtőkére. A próféták által oly gyakran elvadult szőlőtőnek titulált népet Krisztus föltámadása után egy új nép, az Egyház váltja fel, melynek tagjai az új ágak, akik elborítják az egész világot. Jézus egyetlen feltétele csupán ennyi: folyamatos és élő kapcsolatban maradni vele, a tővel.

A „maradni” ige a mai evangéliumi részlet sarokköve (7-szer fordul elő), sőt az egész János-evangélium egyik kulcskifejezése (66-szor szerepel). Nem csupán egy statikus értelmet rejt magában (változás nélkül ugyanannak maradni), hanem dinamikus jelentéssel bír: megmaradni, kitartani, egy Krisztus ellenes világban is, nehézségek ellenére is helytállni. „Benne maradni” annyit tesz, mint az Ő Létében, Lényében, Lelkében élni. Szent Pál így fejezi ki ugyanezt: „Krisztusban” élni.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Az evangéliumi szakasz a szentmise „Őáltala, Ővele és Őbenne …” doxológiájára rímel, mert „benne nyertük el vére által a megváltást” (Ef 1,7) és „általa van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,18). Az Amen is általa hangzik fel ajkunkról, mellyel válaszolunk a szent cselekményre, s megerősítjük igenünket, mert „ahány ígérete csak van Istennek, mind ’igen’ lett őbenne, ezért az Amen is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére” (2Kor 1,20). (A pap az Amen alatt is a magasban tartja a Szent Testet és Vért.)

Szent Ágoston így elmélkedik a János evangéliumhoz írt kommentárjában: „Enni azt az ételt és inni azt az italt tehát azt jelenti, hogy Krisztusban maradni, és őt mint bennünk maradót bírni” (In Ioannem XXVI. 18.).

Kérdések, fölvetések:

  • „Aznap nála maradtak” (Jn 1,39). Minden napom kezdetén érdemes ezt a célt kitűznöm magam elé. Mindig csak a mai napon …
  • „Benne maradni” az imában, a Jézussal való személyes kapcsolatban akkor is, ha az kényelmetlen, visszhangtalan, üres. Akkor is, ha nem történik semmi… Mi segíthet ebben?
  • Hogyan tudok tudatosabb lenni a szentmise és a különböző imák Amen-jeinek kimondásában?