2018. február

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Hamvazószerda

„Engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,20) – erre szólít Pál apostol a mai szentleckében.

Szempontok a szöveghez:

  • Nem az emberiségre haragvó, mérgelődő Istennek kell megváltoznia, hanem nekünk, akik elfordultunk Tőle. A megtérés az Ő személyéhez való odafordulást, ráirányulást jelenti az ember részéről.
  • A bűn lényege, hogy nem vagyunk azok, akik lehetnénk. A tiszta szívű ember azért boldog, mert mindenben meglátja Isten gondviselő jóságát. Ám ha nem Isten útján járunk, nem az Ő irányítása szerint élünk, céltalanul tévelygők vagyunk.
  • Aki Istennel békében él, annak életvitelében is meglátszik a harmónia. És viszont is így van: aki békés harmóniában van a teremtett világgal és benne embertársaival, az visszatükrözi Isten ajándékát, azt a benső békét, amit magában hordoz.

Kérdések, fölvetések:

  • Milyen akadályt fedezek fel életvitelemben, hogy közelebb lehessek Istenhez?
  • Kivel kell kiengesztelődnöm, mielőtt az Úr asztalához járulok?

Nagyböjt 1. vasárnapja

Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. (Mk 1,12-13)

Szempontok a szöveghez:

Márk evangéliuma nem részletezi a pusztai megkísértés szituációját úgy, ahogy Máté és Lukács teszi. Csak a tényt említi meg. A Sátán jelenléte nem hatásosabb és nem lényegesebb, mint a környezeti feltételek (vadállatok mint veszélyforrás) vagy az angyalok szolgálata (amely Máténál csak a Sátán távozása után kerül említésre, bár a kísértés egyik fontos eleme). Jézus, az Emberfia mögött mindvégig különleges erők működnek: a Sátán meg akarja akadályozni a Megváltás művét; a természet veszélyes erői (vadállatok, később a szélvihar vagy a háborgó tenger) nem árthatnak neki; az angyalok észrevétlenül mégiscsak szolgálatában állnak, hogy „kőbe ne üsse a lábát”. Jézus teljes tudatában van annak, kivel milyen viszonyban kell lennie: a Sátánnak megalkuvás nélkül ellenáll, a környezet erőivel képes együtt élni, miközben hatalma is van felettük, az angyalok szolgálatát elfogadja, de ő maga is képes szolgálni másokat, elvégre azért jött, hogy szolgáljon, és ne csupán engedje, hogy mások szolgálják őt. A pusztában Jézus határozott és öntudatos, jól ismeri mindazt, ami körülveszi őt, és helyesen reagál mindenre és mindenkire, ami (vagy aki) közeledik hozzá.

Gondolatok az Eucharisztiához:

  • Jézus vállalja a pusztai magányt, hogy szembenézzen mindazzal, ami a világban körbeveszi (gonosz, természet, [őr]angyalok);
  • Jézus nem szűkíti le az időt (40 nap) a felkészüléshez, nem érzi előbb késznek magát a küldetésére, mintsem kibírja a jelképes 40 egységnyi időszakot; az idő teszi minőséggé az elkötelezettségét;
  • Jézus már a pusztában átadja felvett emberségét, testét és vérét arra a szolgálatra, amely a világ életéért vállalt küldetés; tűr, mert egész testi-emberi élete tűrés, önátadás, áldozat; Jézust a Lélek viszi ki a pusztába – ez is egyfajta epiklézis!

Kérdések, fölvetések:

  • Mennyire merünk egyedül maradni (különösen, ha a Szentlélek inspirálja ezt)? Mennyiben tudunk önmagunkban szembenézni azzal, hogy csak Istenre számíthatunk, de embertársainkra már nem? Vállaljuk-e ezt magunktól is?
  • Az oratóriánus szerzetesek (Zaccaria Szent Antal és Néri Szent Fülöp kezdeményezésére) negyven órás szentségimádást tartottak az Oltárszentség előtt. Nekünk van-e ennyi időnk szembenézni az Eucharisztiával, egy olyan ügy érdekében, ami messze meghalad bennünket (közösségeink hite; családok összetartozása; megbékélés, irgalom, nagylelkűség, szolidaritás erényének jelentősége egyházunk tagjaiban, mint társadalmi küldetés teljesítése)?
  • Milyen áldozatra vagyunk képesek a „nyájért”, a ránk bízott emberekért? (A pásztorok is a pusztában bizonyították igazán, képesek-e megvédeni juhaikat a vadállatoktól.)

Nagyböjt 2. vasárnapja

Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. (Mk 9,3)

Szempontok a szöveghez:

Jézusnak fontos, hogy barátaival, a tanítványi csoport magjával együtt imádkozzon.

Imájukban nyílik meg a látásuk, hogy őt isteni dicsőségében szemléljék. Ez megerősítés lesz számukra, amikor kereszthalála után világgá futnának. Jézusnak önmaga felé is fontos, mint működése kezdetén, újra hallani: ő az Atya szeretett Fia, minden, ami történni fog vele, ebben a szeretetben marad.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Jézust szemlélhetjük az Eukarisztiában, a kicsiny „vakító” fehérségben. Az ő imádásában ismerhetjük meg valódi, istenemberi természetét, léphetünk be az ő terébe. Beszélgethetek az Eukarisztiában jelen levő Jézussal, mint Péter: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk!” – csak egyszerűen nézni őt és nyitottnak lenni arra, ha hozzánk szeretne szólni. Vagy, ha veszélyben érezzük magunkat: „Mester nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Jézussal tartani, vele maradni, rá figyelni: elhatározást, olykor erőfeszítést is kíván, dolgok, tervek, énközpontúságunk elhagyását.

Az ő átváltozása az én átalakulásomat készíti elő. Benne, vele változom át, erősödöm meg saját áldozatom meghozatalára, keresztem; az élet kikerülhetetlen terheinek hordozására.

Találkozni vele az Eukarisztiában, majd jelenlétének örömét levinni a hegyről.

Kérdések, fölvetések:

Megijedek-e attól, ha Isten szól hozzám, s megjelenik az imámban? Mitől félek?

Imatapasztalataim által, hogyan találkoztam az isteni személyekkel, hogyan ismertem meg őket, milyen változások történtek az életemben általuk?