2018.02.18.

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Nagyböjt 1. vasárnapja

“Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és
megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki.” (Mk 1,12-13)

 

Szempontok a szöveghez:

Márk evangéliuma nem részletezi a pusztai megkísértés szituációját úgy, ahogy Máté és Lukács teszi. Csak a tényt említi meg. A Sátán jelenléte nem hatásosabb és nem lényegesebb, mint a környezeti feltételek (vadállatok mint veszélyforrás) vagy az angyalok szolgálata (amely Máténál csak a Sátán távozása után kerül említésre, bár a kísértés egyik fontos eleme). Jézus, az Emberfia mögött mindvégig különleges erők működnek: a Sátán meg akarja akadályozni a Megváltás művét; a természet veszélyes erői (vadállatok, később a szélvihar vagy a háborgó tenger) nem árthatnak neki; az angyalok észrevétlenül mégiscsak szolgálatában állnak, hogy „kőbe ne üsse a lábát”. Jézus teljes tudatában van annak, kivel milyen viszonyban kell lennie: a Sátánnak megalkuvás nélkül ellenáll, a környezet erőivel képes együtt élni, miközben hatalma is van felettük, az angyalok szolgálatát elfogadja, de ő maga is képes szolgálni másokat, elvégre azért jött, hogy szolgáljon, és ne csupán engedje, hogy mások szolgálják őt. A pusztában Jézus határozott és öntudatos, jól ismeri mindazt, ami körülveszi őt, és helyesen reagál mindenre és mindenkire, ami (vagy aki) közeledik hozzá.

Gondolatok az Eucharisztához:

  • Jézus vállalja a pusztai magányt, hogy szembenézzen mindazzal, ami a világban körbeveszi (gonosz, természet, [őr]angyalok);
  • Jézus nem szűkíti le az időt (40 nap) a felkészüléshez, nem érzi előbb késznek magát a küldetésére, mintsem kibírja a jelképes 40 egységnyi időszakot; az idő teszi minőséggé az elkötelezettségét;
  • Jézus már a pusztában átadja felvett emberségét, testét és vérét arra a szolgálatra, amely a világ életéért vállalt küldetés; tűr, mert egész testi-emberi élete tűrés, önátadás, áldozat; Jézust a Lélek viszi ki a pusztába – ez is egyfajta epiklézis!

Kérdések, fölvetések:

  • Mennyire merünk egyedül maradni (különösen, ha a Szentlélek inspirálja ezt)? Mennyiben tudunk önmagunkban szembenézni azzal, hogy csak Istenre számíthatunk, de embertársainkra már nem? Vállaljuk-e ezt magunktól is?
  • Az oratóriánus szerzetesek (Zaccaria Szent Antal és Néri Szent Fülöp kezdeményezésére) negyven órás szentségimádást tartottak az Oltárszentség előtt. Nekünk van-e ennyi időnk szembenézni az Eucharisztiával, egy olyan ügy érdekében, ami messze meghalad bennünket (közösségeink hite; családok összetartozása; megbékélés, irgalom, nagylelkűség, szolidaritás erényének jelentősége egyházunk
    tagjaiban, mint társadalmi küldetés teljesítése)?
  • Milyen áldozatra vagyunk képesek a „nyájért”, a ránk bízott emberekért? (A pásztorok is a pusztában bizonyították igazán, képesek-e megvédeni juhaikat a vadállatoktól.)