2018. július

Szeged-Csanádi Egyházmegye

július 01. – Évközi 13. vasárnap

“Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen! … Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével és bajodtól megszabadulva légy egészséges!” (Mk 5,23.34)

Szempontok a szöveghez:

A keretes szerkezetű csodaelbeszélésben kiemelt helyet kapnak a különböző gesztusok: leborulás, érintés, kézfogás. Érdemes megfigyelni továbbá a tömegjelenetek és a személyes találkozások intimitásának feszültségét. Hasonló dolgot veszünk észre a názáreti zsinagógában elhangzó jézusi beszédet követően: személyes érintettségű megszólalás, majd Jézus áthalad a feldühödött tömegen… (Lk 4,30).

Jézus, a mennyei orvos azért jött, hogy „életünk legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10), vagyis ő az Élet teljességét kínálja föl mindazoknak, akik hisznek benne. Ő gyógyít, de nem csodadoktor, orvos, de nem pirulát ír föl, ápol, de nem felszínes és gyors ellátást ad.

A szakasz teológiai-spirituális hátterét legjobban talán Lázár föltámasztásának története világítja meg (Jn 11).

Gondolatok az Eucharisztiához:

Jézus az Eucharisztiában (többek között) gyógyulást ad. Szent Ambrus a szentségeket magyarázva merészen fogalmaz: „Valahányszor magunkhoz vesszük (az Eucharisztiát) az Úr halálát hirdetjük. Ha az ő halálát hirdetjük, hirdetjük a bűnök bocsánatát is. Valahányszor kionttatik a vér, a bűnök bocsánatára onttatik ki. Mindig vennem kell tehát, hogy mindig elnyerjem bűneim bocsánatát. Mindig vétkezem, kell, hogy mindig legyen rá orvosságom. … Vedd minden nap, mert minden nap hasznodra van! Élj úgy, hogy méltó légy naponként való vételére! Te pedig, amikor azt hallod, hogy valahányszor bemutatjuk az áldozatot, az Úr halálát, az Úr feltámadását és mennybemenetelét, valamint a bűnök bocsánatát tesszük jelenvalóvá, mégsem veszed az élet kenyerét naponként? Kinek sebe van, orvosságot keres. A seb ugyanis az, hogy a bűn alatt szenvedünk, orvossága pedig a tiszteletreméltó mennyei szentség.” (A szentségekről IV.28., V. 25.)

A szentáldozás előtti papi imák egyike is ide kapcsolódik: “Uram, Jézus Krisztus, szent tested és véred vétele ne váljék ítéletemre vagy kárhozatomra, hanem jóságodból szolgáljon lelkem és testem oltalmára és gyógyulására.”

A keleti egyház liturgiájában az áldoztató pap szinte felkiáltó hitvallásként fordul a hívőhöz: “Íme, ez illeti ajkaidat bűneid bocsánatára és az örök életre! Amen.”

Kérdések, fölvetések:

  • „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek.” (Mt 9,12) Hogyan járulok a szentáldozáshoz: egészségesként vagy betegként?
  • Merem-e bevallani, fölvállalni akár mindenki, de legalább az Úr előtt, hogy gyógyulásra szorulok?

július 08. – Évközi 14. vasárnap

„A názáreti emberek csodálkoztak Jézus tanításán – Jézus elcsodálkozott hitetlenségükön.” (Mk 6,2.6)

Szempontok a szöveghez:

Jézus kereste az emberek társaságát, mindenütt megfordult, ahol találkozni lehet velük, hiszen a mennyei Atyától való küldetése hozzájuk szólt. A találkozásnak és tanításnak kitüntetett ideje a nyugalom napja, a zsidóknál a szombat, és helye a zsinagóga.

Kortársai elcsodálkoznak, hogy falujukból ilyen híres ember kerül ki: csodatetteinek híre és tanításának visszhangja Názáretbe is elért.

Ismerni vélik, de valójában ez akadályozza meg őket, hogy róla való elképzelésüket és addigi gondolkozásmódjukat megváltoztassák. Megtérni képtelenek.

Jézus szomorúan idézi az ősi mondást: a prófétát épp hazájában, népe körében nem becsülik meg… Mi pedig tudjuk, hogy több van itt, mint próféta. Nemhogy Isten emberét nem becsülik meg, de Isten Fiát nem ismerik fel.

Szeretne csodát tenni, de az emberek nyitottsága kell a rendkívüli jelek felismerésére. Ez így van manapság is! “A ‘véletlen’ a buták istene” – szokták mondani. Nem a véletlenek sodrásában élünk! Nemde ma is köztünk, bennünk és általunk működik az Úr?

Kérdések, fölvetések:

– Megújult, nyitott szívvel olvasom-e a Szentírást, hallgatom-e az igehirdetést?

– Csak megszokásból veszek részt a szentmisén, gondolván, hogy mindig ugyanaz csak ismétlődik, és engem már nem hat meg?

– Figyelmes vagyok-e testvéreim szavára, akiken keresztül szólhat hozzám az Úr?


július 15. – Évközi 15. vasárnap

“Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett.” (Mk 6,7)

Szempontok a szöveghez:

A tételmondat valószínű lényege: Jézus, az Isten Fia (amelyre Márk már az Evangélium címzésében utal) a maga sajátos (vagyis tökéletes) hatalmát a legszűkebb tanítványi körnek, a Tizenkettőnek adja meg. Kettesével küldi el őket: ezt a hatalmat egy személy önmagában nem birtokolhatja, így vissza sem élhet vele, ha megkísérti a Gonosz. A hatalom különleges ereje a tisztátalan lelkek felett való, akiknek vezetője a Sátán, vagyis az ’ellentmondás’, a ’vád’ szelleme. Ezzel szemben a hűséges tanítvány (apostol mint küldött) az angyalhoz (mint híradó) hasonlóan teljesen elkötelezett az Isten hatalma, ereje és szeretete iránt. Minden más feltétel ennek a része: legyenek anyagi értelemben mindentől függetlenek, egyszerűek és szegények, megvesztegethetetlenek. Ne kötődjenek emberekhez, ne maradjanak náluk túl sokáig, nehogy befolyásolják őket, és eltérítsék küldetésüktől. Tudjanak nem-et mondani, és továbbállni, ha valaki közömbös marad az Ige iránt. Ne legyenek naivak, miszerint megtéríthető az, aki megátalkodott. Fel kell ismerni a határokat. Használják az olajat, amellyel Istennek jelölik meg az embert: ez talán nem teljes fizikai gyógyulás, csak felkenés, megszentelés, elkötelezés az örök életre, ami több. Ami mindig több.

Gondolatok:

  • Istenhez való tartozásunk egyúttal a Sátánnak való ellentmondás is kell, hogy legyen. A Sátán maga az ellentmondás szelleme. Tudunk-e ellene mondani annak, aki maga az Ellentmondás?
  • Küldöttek vagyunk, akik már nem csak önmaguknak élnek, hanem annak, aki küldi őket. Figyelünk-e eléggé azokra a jelekre, amelyekkel Isten újra és újra küld az emberek közé, hogy teljesítsük a magunk részéről a Megváltás munkatársi művét?
  • Van úgy, hogy mi vagyunk megátalkodottak. Megátalkodottan meg akarjuk változtatni azokat, akik ezt nem akarják. Jézus is elengedte a ’gazdag ifjút’. Mi miért nem engedjük el azokat, akik nem akarnak hinni úgy, ahogy mi?

Kérdések:

  • Amikor szentáldozáshoz járulunk, Isten Fia mindig valami küldetést ad nekünk. Érdekel, hogy mi lehet az? Akkor, ott?
  • Az Eucharisztia a legnagyobb erő az „ellentmondás szellemével” szemben. Akarjuk-e, igényeljük-e, hogy erősebbek legyünk a Gonosznál?
  • Felfedezzük-e Istenben azt a legnagyobb kincset, amit „moly nem rághat meg, rozsda nem emészt fel”, s amely miatt lélekben (a Szentlélekben) megvesztegethetetlenekké válunk?

július 22. – Évközi 16. vasárnap

“Ő pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” Mert annyian felkeresték őket, hogy még evésre sem maradt idejük.” (Mk 6, 31)

Szempontok a szöveghez:

A tanítványok részt vesznek Isten országának meghirdetésében. Minden visszautasítás, közömbösség ellenére Jézussal együtt tanúságot tesznek Isten felénk forduló, ingyenes szeretetéről. Ez nem könnyű feladat, mert nemcsak külső, hanem önmagukon belüli ellenerőkkel is meg kell küzdeniük. Időnként szükségük van arra, hogy – miként Jézus – elvonuljanak, pihenjenek, és erőt gyűjtsenek. Az is fontos, hogy Jézusnak elmondják a tapasztalataikat, feltegyék kérdéseiket, megosszák félelmeiket, magyarázatot keressenek arra, amit nem értenek, amiben elbizonytalanodnak.

Nem azért van szükségem arra, hogy Jézussal töltsek egy kis időt, megosszam vele az életemet, időmet, hogy elégedett legyen velem, hanem azért, hogy jobban rá tudjak hagyatkozni, nagyobb bizalom szülessen bennem, és ez hordozzon, amikor újra tevékeny leszek.

Ha tapasztalataimat, élményeimet meg tudom osztani, másokat is gazdagíthatok. Számomra is világosabbá lesz, miért adhatok hálát, mit köszönhetek meg.

Isten is kész megosztani velem az életét. Jézust érdekli, hogy vagyok, mennyit pihenek, tudok-e örülni annak, aki vagyok. Jézus a jó Pásztor, aki „zöldellő réteken legeltet. A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet.” (Zsolt 23.)

Aki állandóan hajszolja, az nem szereti önmagát.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Jézus mellett, az ő jelenlétében megnyugodhatok, megpihenhetek, hogy erőt gyűjtsek.

Életének eseményei, azok nekem szóló üzenetei közelibbé válnak, értelmet nyernek.

Jézusnak elmondhatom a gondjaimat, megkérdezhetem őt a számomra érthetetlen eseményekről.

Az Eukarisztiában jelen levő Krisztus mellett, az elcsendesedésben, a legfontosabb feladatokat, teendőket, isteni meghívásokat ismerhetem fel.

A magányos imádság, az imádságban történő visszavonulás és a közösségi élet kapcsolata olyan, mint az apály és a dagály váltakozása. Meg kell találnom az Istennel való személyes kapcsolat, idő-ajándékozás és az embertársaim felé szóló tevékenység közötti egyensúlyt.

Az embereknek szüksége van arra, hogy Istentől vigyünk nekik üzenetet és elengedhetetlenül fontos, hogy fülünk legyen Isten szavának meghallására az ő csendjében.

Kérdések, fölvetések:

  • Elegendő időt szánok-e az alvásra, pihenésre? Észreveszem-e, ha a közelemben valaki kimerült, elfogyott az ereje?
  • El tudom-e engedni magam Isten jelenlétében? Éreztem-e már, hogy a tenyerén hordoz?
  • Milyen oltalomra, segítségre van szükségem?
  • Milyen tapasztalatom van a benső történések megosztásáról?

július 29. – Évközi 17. vasárnap

“Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba!” (Jn 6,12)

Szempontok a szöveghez:
“…tömeg követte, mert látták a csodajeleket”. Érezhető, hogy az evangélista negatív módon ítéli meg a csodajelek felszínes értelmezését. A hegyen leülő Jézus egy új, Mózesre emlékeztet. (Később kifejezetten a mózesi ajándék felülmúlásáról beszél.)
“Sok fű volt…”. Mint isteni pásztor, Jézus az, aki gondoskodik övéiről (jó legelőre vezetve és letelepítve), de itt önmagával táplálja nyáját (vö. a mai liturgia Zsoltára). Jézus utasítást ad anélkül, hogy előzetesen bármit is ígérne. Hasonló módon adott parancsot a vizeskorsók megtöltésére, a Silóé-tavában való mosdásra és arra, hogy gördítsék el a Lázár sírja előtti követ. Jézus ott művel jeleket, ahol feltétlenül bíznak benne. A maradék egybegyűjtésével megbízott tanítványokról csak János emlékezik meg: miután ugyanis Jézus visszatért az Atyához, nekik kell majd folytatniuk az összegyűjtés jézusi művét egészen a végidők nagy egybefogásának eseményéig (vö. 21,11). Az egyház a kenyértöredékekhez hasonlóan válik majd összegyűjtötté és jut el az Úrral való egységre. Jézus figyelmezteti a tanítványokat, hogy semmi ne menjen kárba! A kenyérről szóló beszédben Jézus bejelenti: abból, amit az Atya rábízott, semmit sem szabad elveszítenie, és “fel kell támasztania az utolsó napon”. A kenyérrel történtek azt jelképezik, amit Isten világméretekben tesz az emberekkel. Jézus egysége övéivel, ami a kenyér közösségében jut kifejeződésre, szükségszerűen oda vezet, hogy azok, akik a hitben Jézushoz tartoznak, búzaszemként meghalnak vele együtt, hogy így vele együtt örökké tartó gyümölcsöt teremjenek.

Gondolatok:

  •  A szentáldozás segít abban, hogy isteni Pásztoromhoz hasonlóan ne csak valamit adjak, hanem önmagamból adjak (időmet, türelmemet, példámat, csöndemet/szavamat, stb.).
  • Az Eucharisztia egybegyűjt, egy közösséggé tesz minden látványosság nélkül. Ha áldozok, családom jobban “egyben lesz”, munkahelyi vagy plébániai közösségem is. /Mert “meghaltam” én is magamnak, mint a búzaszem, hisz az áldozáshoz bűnbánat kellett, alázat; az áldozás pedig táplálja türelmemet, szelídségemet, másokat elviselő képességemet (vö. Szentlecke)./
  • Ha az Oltáriszentség kis darab ostyájában föl tudom ismerni Jézust, föl fogom tudni ismerni Őt a látszólat tőle nagyon távol levőkben is.

Kérdések:

  • Mennyire vagyok “csodaváró”, csak a jutalom miatt Jézust követő?
  •  Észreveszem-e életemben Jézus pásztori gondoskodását és irányító jeleit?
  •  Mit teszek, hogy “semmi kárba ne vesszen”, hogy “senki el ne vesszen” azok közül, akiket az Atya rám, ránk bízott?