2018.07.29.

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Évközi 17. vasárnap

“Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba!” (Jn 6,12)

Szempontok a szöveghez:
“…tömeg követte, mert látták a csodajeleket”. Érezhető, hogy az evangélista negatív módon ítéli meg a csodajelek felszínes értelmezését. A hegyen leülő Jézus egy új, Mózesre emlékeztet. (Később kifejezetten a mózesi ajándék felülmúlásáról beszél.)
“Sok fű volt…”. Mint isteni pásztor, Jézus az, aki gondoskodik övéiről (jó legelőre vezetve és letelepítve), de itt önmagával táplálja nyáját (vö. a mai liturgia Zsoltára). Jézus utasítást ad anélkül, hogy előzetesen bármit is ígérne. Hasonló módon adott parancsot a vizeskorsók megtöltésére, a Silóé-tavában való mosdásra és arra, hogy gördítsék el a Lázár sírja előtti követ. Jézus ott művel jeleket, ahol feltétlenül bíznak benne. A maradék egybegyűjtésével megbízott tanítványokról csak János emlékezik meg: miután ugyanis Jézus visszatért az Atyához, nekik kell majd folytatniuk az összegyűjtés jézusi művét egészen a végidők nagy egybefogásának eseményéig (vö. 21,11). Az egyház a kenyértöredékekhez hasonlóan válik majd összegyűjtötté és jut el az Úrral való egységre. Jézus figyelmezteti a tanítványokat, hogy semmi ne menjen kárba! A kenyérről szóló beszédben Jézus bejelenti: abból, amit az Atya rábízott, semmit sem szabad elveszítenie, és “fel kell támasztania az utolsó napon”. A kenyérrel történtek azt jelképezik, amit Isten világméretekben tesz az emberekkel. Jézus egysége övéivel, ami a kenyér közösségében jut kifejeződésre, szükségszerűen oda vezet, hogy azok, akik a hitben Jézushoz tartoznak, búzaszemként meghalnak vele együtt, hogy így vele együtt örökké tartó gyümölcsöt teremjenek.

Gondolatok:

  •  A szentáldozás segít abban, hogy isteni Pásztoromhoz hasonlóan ne csak valamit adjak, hanem önmagamból adjak (időmet, türelmemet, példámat, csöndemet/szavamat, stb.).
  • Az Eucharisztia egybegyűjt, egy közösséggé tesz minden látványosság nélkül. Ha áldozok, családom jobban “egyben lesz”, munkahelyi vagy plébániai közösségem is. /Mert “meghaltam” én is magamnak, mint a búzaszem, hisz az áldozáshoz bűnbánat kellett, alázat; az áldozás pedig táplálja türelmemet, szelídségemet, másokat elviselő képességemet (vö. Szentlecke)./
  • Ha az Oltáriszentség kis darab ostyájában föl tudom ismerni Jézust, föl fogom tudni ismerni Őt a látszólat tőle nagyon távol levőkben is.

Kérdések:

  • Mennyire vagyok “csodaváró”, csak a jutalom miatt Jézust követő?
  •  Észreveszem-e életemben Jézus pásztori gondoskodását és irányító jeleit?
  •  Mit teszek, hogy “semmi kárba ne vesszen”, hogy “senki el ne vesszen” azok közül, akiket az Atya rám, ránk bízott?