2018. május

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Húsvét 6. vasárnapja

“Senki sem szeret jobban, mint aki életét áldozza barátaiért.” (Jn 15,13)

Gondolatok:

  • Jézus igazi kiléte a mennyei Atyához fűződő fiúi kapcsolata. Az Atya azáltal szereti Fiát, hogy küldetést ad számára, a Fiú pedig azáltal viszonozza, hogy megteszi az Atya akaratát.
  • Örömeink vannak, de örömünk teljessége Jézustól ered. Gyümölcsei is vannak életünknek, de maradandó gyümölcse csakis Jézusból fakad.
  • Jézus megtört teste és a kiomló vére egyrészt az Atya iránti engedelmes szeretetét juttatja kifejezésre, másrészt az emberekért vállalt áldozatát valósítja meg.
  • A szeretet mértéke az érte vállalt áldozat.
  • Isten parancsolatai az élet útját jelölik ki számunkra. Ezek a szeretetre szólítanak. A szeretetből fakadó tettek pedig konkrét döntéseket feltételeznek, vagyis a szeretet nem spontán érzés csupán, hanem elköteleződés a felismert igazság mellett.

Kérdések, fölvetések:

    • Mi az én legfőbb örömöm? Hol van benne Jézus? Miként bontakozhatna ki ez az örömöm?
    • Kiért és kikért vállalok áldozatot, örömmel és szeretettel?
    • Van-e olyan terület az életvitelemben, amit még elzárok Jézustól és tanításától? Mitől félek? Mégis mit remélek?

Urunk mennybemenetele

„Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.” (Mk 16,20)

Jézus az Utolsó vacsorán azt ígérte tanítványainak, hogy elküldi nekik a Szentlelket, aki majd megtanítja őket a teljes igazságra (vö. Jn 16,13). Ő tesz valójában tanúságot az Evangéliumról és Jézusról, mint Krisztusról, ill. Isten Fiáról, Ő tárja fel a jövendőt és ad eszkatologikus távlatot (a feltámadás és az örök élet bizonyosságát) a hitben, az Ő erejével lesz megjelölt az, akit megkeresztelnek a víz által, és Ő erősíti meg az apostolokat, amikor földi ítélőszékek elé állítják őket. Mindez egységesen jelenti az igehirdetést, amelyet Krisztus, az Úr jelekkel egészít ki. Az evangelizáció tehát lényegében Isten műve, nem az emberé. Az ember csak a készséget, rendelkezésre állást, önátadást biztosítja. A szentség, amely az ember jellemzője lehet, itt inkább azt jelenti, hogy egészen megengedi Istennek, hogy rajta keresztül Ő fejtse ki hatását, szóljon és cselekedjen. Jézussal az Ige által felvett Ember a mennybe ment, de a tanítványok emberségében továbbra is kész az Isten jelen lenni a világban.

Gondolatok:

  • Krisztus követése az 1) igehirdetésen mint tanúságtételen és a 2) kereszthordozáson keresztül vezet bennünket a 3) mennybe. Ez a három aspektus összetartozik.
  • Jézus mennybemenetele a Szentlélek eljövetelét készíti elő. Jézus távozásának szomorúságát szükségképpen fel kell váltania a Lélek kiáradása felett érzett örömnek. A történet folytatódik …
  • Isten a Velünk élő Isten, ez hatja át az életünket, bármilyen módon is van jelen köztünk, soha nem kell mondanunk többé: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem (Zsolt 22,2).

Kérdések:

  • Amikor a liturgián Isten Igéjét halljuk, hisszük-e, hogy a Szentlélek maga „olvassa fel” nekünk az Általa sugalmazott szavakat? Hogy az „Élet kenyere” mellett mint „Isten ajkáról származó Ige” ez is Eucharisztia?
  • Az Ige liturgiáját ’kísérve’ az Áldozat liturgiájában az Úr egy különleges jellel erősíti meg azt, amit hallottunk. Mennyire látjuk köztük a szerves egységet?
  • Jézus „mennyből alászállott Élő Kenyérnek” nevezte önmagát. Mennyiben a hitünk (és életünk) alapja, hogy a magunkhoz vett Teste és Vére által „szállhatunk fel” utána mi is a mennybe (ld. az Eucharisztia mint ’útravaló [viaticum])?

Pünkösdvasárnap

„Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!”  (Jn 20, 21-22)

Szempontok a szöveghez:

A Szentlélek, Istennek az egész világot újjáteremtő ereje, megújító tevékenysége. Ahol teret adnak neki, rá hagyatkoznak, „veszik” – befogadják, ott tudja kifejteni megújító, életet felvirágoztató tevékenységét. Amikor Jézus azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket!”, buzdít bennünket arra, hogy fogadjuk el az ő ajándékát, aki már jelen van az életünkben, és a miénk.

A Szentlélek a benső békénk megteremtője, létrehozója. Az éli át, aki rá tud hagyatkozni a Lélekre, Isten kezébe helyezi az életét. Küldetésünk, hogy a béke követeiként, kiárasszuk az ő mindenki felé irányuló szeretetét.

Gondolatok az Eucharisztiához:

A harmadik isteni személy segít felismerni az Eukarisztiában jelen levő Jézust. Megnyitja a szemünket a valóságra, mint az emmauszi tanítványoknak.

Isten Lelke, aki cselekvésbe, életbe, tevékenységbe viszi át, amit a szentségekben ajándékként, áldásként megkaptunk, magunkhoz veszünk.

A Szentlélek, aki megtanít bennünket imádkozni, ha felfedezzük sóhajtásait, indításait a lelkünk mélyén.

Egységet teremtő erő, aki a bennünk és köztünk levő sokféle irányultságot, indítást megkülönbözteti és összehangolja.

Az Egyház közösségteremtő ereje.

A Szentlélek a világban levő küldetésünk, missziónk, tanúságtételünk erőforrása. Ő ad bátorságot és bölcsességet, hogy a kellő időben és megfelelő módon álljunk ki.

Kérdések, fölvetések:

  • A Szentlélek mely ajándékára szomjazom most a saját életemben vagy családom, közösségem életében?
  • Hogyan tapasztaltam meg életemben, hogy Isten Lelke önátadásra, időm, javaim, energiám, önmagam ajándékozásra hívott meg és arra örömmel tudtam válaszolni? Milyen gyümölcsök jöttek létre ebből?

Szentháromság vasárnapja

“…tegyetek tanítványommá minden népet, megkeresztelve őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, tanítva őket…!” (Mt 28,19-20)

Szempontok a szöveghez:

Miután megünnepeltük Isten nagy tetteit, “ajándékait”, a megtestesülést, a megváltást és a Szentlélek kiáradását (az Olvasmány említi a teremtést is …), most illő, hogy odafigyeljünk az “ajándékozóra” is.

A Szentháromság élete, a menny(ország) nem más, mint kölcsönös szeretet. Isten nemcsak azóta szeret, amióta a világot megteremtve végre volt önmagán kívül kit szeretnie, hanem benne van egy örök “én”, egy örök “te” és egy örök “mi” a kölcsönös önajándékozásban. (R. Cantalamessa)

A Szentháromság titka értelemmel nehezen belátható, mégis könnyű elfogadni, mert képét magunkban hordozzuk, és magunkban is ugyanazt a vágyat fedezzük föl: szeretni és szeretve lenni.

Lehet a szeretet mindenkinek jót akaró, önzetlen, hősies fokra jutott, az ellenségnek is jót tevő, és így azt mondhatjuk tökéletesnek, de teljes csak a kölcsönösség elérésekor lesz. (Barsi Balázs)

Jézus még egy “utolsó” találkozásra hívja tanítványait, hogy aztán megígérje, hogy velük marad. Örök tanítónk marad (a Szentlélekkel együtt), hogy mi örökre tanítványai maradjuk. Az Egyház (minden tagjában) csak ha megmarad tanítványnak, lesz képes minden embernek hirdetni Isten egyetemes szeretetének örömhírét.

Jézus jelzi a küldetés megvalósításának módját is: keresztelni és tanítani. De “keresztelni” szó szerint azt jelenti: “bemeríteni”. Az ősegyház úgy növekedett, hogy az érdeklődőket “bemerítették” keresztény életük, a szentháromságos kapcsolataik, összetartásuk, “az egyik kész meghalni a másikért” (Tertullianusz, Apologia 39,7) tapasztalatába. Ezután tanították a hittanulókat.

Gondolatok az Eucharisztához:

Mint Isten, a Szentháromság, úgy az Egyház is egység a sokféleségben a közös Eucharisztia által is (vö. EvGaud 231: “A modell nem a gömb… A modell a poliéder…”). Azegyházatyák az Eucharisztia anyagára mint az egység jelképére hivatkoznak: sok búzaszemből lesz a kenyér, sok szőlőszemből a bor; így az Oltáriszentség is, amely a kenyér és bor átváltozásából születik, eggyé teszi Krisztus titokzatos testének tagjait.

Kérdések, fölvetések:

A cél a szeretetben való kölcsönösség, a közösség, a testvériség kialakulása. De vállalom ehhez, hogy „mozdony” leszek (és nem csak vagon), hogy „elsőként” és kitartóan adom a jeleket?

A mellettem élők „bemerülhetnek” a szentháromságos élet tapasztalatába?