2018. szeptember

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Évközi 22. vasárnap

„… miért esznek kenyeret közönséges kézzel?” (Mk 7,5)

Szempontok a szöveghez:
A zsidóság vallásgyakorlatában jelentős helyet foglalt el a tisztaság-tisztátalanság kérdése, amit azonban Jézus korára egyre felszínesebben, szinte lélektelenül éltek meg. Jézus – ahogy a hegyi beszédben is hangsúlyozza – nem törli el a törvényt és a hagyományokat, hanem azok megújult értelmezésére és gyakorlására hív. Az ő útja nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé halad. Ha belülről, a gyökerek mélységeitől kezdem a változást, az látható lesz majd a kívül is. Ez a szív logikája, a megtérés logikája. „Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, akkor majd a külseje is tiszta lesz” (Mt 23,26). Az igazán mélyreható tisztulás akkor kezdődik el, amikor minden szennyünkkel és zűrzavarunkkal együtt elindulunk, hogy találkozzunk Jézussal. Ez az út azért lehet hatékony, mert arra kötelez minket, hogy az igazságra és a valóságra épített életet éljünk: arra kényszerít, hogy  szembenézzünk az egyetlen Igazsággal és bűnös állapotunk valóságával. Jézus közvetlen kapcsolatban van összes hiányosságunkkal, tisztátalanságunkkal, mindazzal, ami gyötör és elválaszt minket Istentől. Meg kell tehát tanulnunk, hogy fenntartások és biztosítékok nélkül felajánljuk neki tisztulásra szoruló szívünket.

Gondolatok az Eucharisztiához:
A tanítványok szombaton a kalászt tépkedték, Júdás az utolsó vacsorán Jézussal együtt nyúlt a tálba, Pilátus pedig mosta kezeit. Egyiküket sem ítélte el „hivatalosan” Jézus vagy az egyház. Érdemes viszont elgondolkodnunk azon, hogy a pap minden szentmisében, miközben felajánlás után a kezét mossa, így imádkozik: „Mosd le, Uram, bűneimet, s vétkeimtől tisztíts meg engem.” Az Úr – ma is, most is – a kezünkbe, koszos, mosatlan, tisztátalan kezünkbe adja önmagát, még szó szerint is, hiszen kézbe is áldozhatunk… Sokszor elfelejtjük – pedig az egyház tanítja – hogy az Eucharisztiának bűnbocsátó hatása is van.  Megtisztít a bocsánatos bűnöktől. S mivel bűntelen ember nem létezik, mindig szükségem van Teste és Vére megtisztító erejére. Sőt, éppen ezért imádkozzuk minden egyes szentáldozás előtt a pogány századossal: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj …”. Ezért tanít így minket Szent Ágoston: „Az égi kenyeret lelki értelemben egyétek, ártatlanságot hozzatok az oltárhoz! Még ha a bűnök mindennapiak is, akár nem is halált hozóak. Mielőtt az oltárhoz közeledtek, figyeljetek arra, mit mondjatok: Bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Megbocsátasz, megbocsátanak neked, nyugodtan közelíts, kenyér, nem méreg. … Ó, kegyesség szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke! Aki élni akar, van hol élnie, van miből élnie. Lépjen közelebb, higgyen, épüljön be a testbe, hogy életre keltsék!” 
(Beszédek Szent János evangéliumáról, XXVI., 11., 13.)

Kérdések:

  • Én akarom megtisztítani magam mindenféle praktikákkal vagy Jézus felé fordulok, hogy szívem mélyén mélyreható tisztulás induljon el?
  • „Kéz kezet mos.” Én kinek nyújtom oda? Mi okból? Mi célból?

Évközi 23. vasárnap
 
„Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: »Csupa jót tett; a siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!«” (Mk 7,37)
 
Szempontok a szöveghez:
 
Jézus átlépi az ószövetségi történeti kereteket, a választott nép földrajzi, etnikai, kulturális és vallási határait. Akikkel ezután találkozik, azok már egy másik hagyomány és szokásjog által kiformált emberek. A közös pont csak annyi, hogy emberek – tipikusan emberi érzésekkel, reményekkel, vágyakkal; ugyanaz bennük az alapvető logika, idegrendszer, reakció. A vakság és a süketség nekik is szenvedés, alapfokú emberi hiány. És ha valaki meggyógyítja őket, abban csodát látnak, „jót”, ahogy ők nevezik. És éppúgy örülnek, mint bárki, aki újra lát vagy újra hall; aki újra teljes értékű és örül az életnek. Még ha nem is a Kinyilatkoztatás Istenének ad azonnal hálát, de az öröme mégis az Egy Istennek szól, aki megteremtett és életet adott. S ha az ember becsüli az életet, Istent becsüli meg.
 

Gondolatok:

  • Túlságosan is hajlamosak vagyunk arra koncentrálni, ami elválaszt, ami megkülönböztet bennünket más emberektől. Pedig az élet elemi tulajdonságai összekapcsolnak bennünket: a gyerekeinkért érzett szeretet és felelősség, az életösztön, a betegségből való gyógyulás, stb.
  • Jézusban az „idegenek” is érzékelik, hogy jót tesz, a jót képviseli. Lehet, hogy elsőre azt hisszük róluk, ők nem ismerhetik Jézust, pedig ösztönszerűen felfedezhetnek Benne valami többet mint mi; meglátják Benne azt, amihez mi – valamiért – vakok vagyunk.
  • Jézus megparancsolja, hogy a csodákról senkinek ne szóljanak. Ők mégis beszélnek róla. Mert nem értik, ezért nem is teljesítik a parancsot. Ha valaminek örülnek, ha valami fontos, akkor beszélnek róla. Az öröm ne legyen titok. Az öröm legyen hír. Mindenki tudjon róla. Ez a misszió kezdete.

Kérdések:

  • Meglátjuk-e Istenben azt, aki „csupa jót képes tenni”? Vagy csak azt látjuk meg, aki állandóan megengedi a rosszat?
  • Jézusban Isten Önmagát kínálja fel azoknak is, akik idegenek, messze vannak Tőle. Irigyeljük mi Istent másoktól, az ún. „idegenektől”?
  • Gyakran viselkedünk úgy az Eucharisztia kapcsán, hogy megítéljük azt, aki magához veszi, mert méltatlan rá, mert nem készült fel Hozzá eléggé, mert a jog eltiltja Tőle. Rábízzuk-e Istenre a valódi ítéletet? Akkor is, ha az Ő „ítélete” a tökéletes irgalom és szeretet?

Évközi 24. vasárnap

Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” …Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” (Mk 8,27; 29)

Szempontok a szöveghez:

Istennel való kapcsolatunk, hitünk és abból fakadó döntéseink szempontjából alapvető, hogy milyen belső képünk van Krisztusról, kicsoda ő számunkra.

Keresztelő János, amikor Jézusról beszél „eljövendőnek” és „erősebbnek” nevezi őt.

Valószínű, hogy Jézust, kortársai közül sokan, egyszerűen egy nagy prófétának tartották.

Jézus, Keresztelő Jánosra sem tartja alkalmasnak a próféta megnevezést, és önmagát sem így határozza meg. „Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat. Mt 11,9”; „itt valami nagyobb van Jónásnál… itt valami nagyobb van Salamonnál!” Mt 12,41-42

Jézus az Atya jelenlétéből szólal meg, mint Fiú, aki saját nevében beszél és saját tekintéllyel.

Miért ragaszkodott Jézus ahhoz, hogy az apostolok ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás?

Nem akarta, hogy küldetéséhez, nevéhez olyan szándékokat is tulajdonítsanak, amelyeket nem akart megvalósítani, mint például; szabadságharcot a Rómaiak ellen. Izrael szétszóródott fiait nem katonai módon akarta egybegyűjteni, hanem Isten országának szabályai szerint, melyeket a Hegyi beszédben; a Nyolc boldogságban, a Szeretet-parancsban fogalmazott meg.

Jézus számára is fokozatosan tárul fel identitása, önazonossága, az Atyával való kapcsolata és annak útja. (Egy ívet láthatunk a keresztelőnél történő Jordánban való alámerülésétől az Olajfák hegyén történő vallomásáig, döntéséig.) Mint szeretett Fiú keresi Atyjának akaratát, tetszésében akar lenni, dönteni, élni, kiüresedve, minden „címéről” lemondva.

Jézus azt szeretné, hogy – az idők jeleiből, a történésekből; eseményekből, tanúságtételekből, tapasztalatokból, megküzdésekből – ki-ki maga döbbenjen rá kicsoda ő számára. „Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik rajtam.” Mt 11,4-6

Jézus szívesen használta alkalmazta önmagára az Emberfia fogalmát, amely Dániel prófétánál (7. fejezet) található és Isten Uralmát, szíve szerinti társadalmát hivatott előmozdítani. Jézusban már jelen van ennek az új országnak a valósága.

Péter útja sokat segíthet, hogy meg tudjuk fogalmazni: ki számunkra Jézus:

Először: Péter megvallja: „Te vagy a Krisztus!”  Látta Jézus csodáit, hallotta szavait, mellette volt útközben és ez a vallomás fakadt ki belőle.

Útjának második szakaszában: ami a messiási címmel végképp összeegyeztethetetlen Péter számára az az elítélés, szenvedés, az erőszakos halál. „Folyton meg akarja menteni Jézust, legszívesebben megkímélné az ilyen haláltól. Ekként az ellentétébe fordítja át azt a viszonyt, amelynek jelentése: Jézus megszabadít”

Carlo Maria Martini

Péter válságának kérdései, amikor szembesül Jézus szenvedésével:

  • Ki ez az Isten, aki hagyja, hogy barátja, szolgája, prófétája, fia ilyen botrányos halált haljon? Mit akar Isten mindezekben, mindezek által? Mit üzen vele, milyen jövőt ígér?
  • Ki ez az ember, aki a halált is vállalva ragaszkodik Istenéhez és „Atyjához”?
  • Mi az értelme életének, igehirdetésének, oly sok szavának és tettének, amelyek halála után is erőt adva és reményt ébresztve visszhangzanak?
  • És én? Velem mi lesz? Merre induljak tovább? Vajon nekünk is osztoznunk kell sorsában?

Benoît Standaert

Végül, Péternek megadatik (Lukács és János evangéliumának záró fejezetében), hogy a Feltámadottal való találkozásában feltáruljon előtte, ki is igazán Krisztus, és szíve mélyén hogyan is kötődik hozzá, mit jelent számára ez a kapcsolat. Ez békességre, kiengesztelődésre vezeti őt, elsősorban önmagával. El tudja fogadni, át tudja élni, hogy „Jézus a Messiás és Jézus a Megfeszített”.

Gondolatok az Eucharisztához:

Jézus meghívja Péter apostolt is („Hat nap múlva…” Mk 9,2-13), hogy a Tábor hegyen megmutassa nekik, hogyan van ő Isten jelenlétében és terveiben.

Krisztus eukarisztikus jelenlétét szemlélve én is mélyebben megismerhetem őt. Szeretetének megtapasztalásával együtt, megerősíti identitásomat; erőt ad, más szemléletet, szempontokat mutat, hogy el tudjam fogadni önmagam, küldetésem és az azzal járó megpróbáltatásokat, ellentmondásokat.

A Feltámadott jelenlétében az én feltárt sebeim is gyógyulnak.

Kérdések, fölvetések:

Pétert, Jézus iránti szeretete más utakra vezette, melyeket elképzelt. Van-e bennem bizalom, hogy kövessem, járjam azt az utat, amelyen Jézus szeretne vezetni?

A páli útnak melyik szakaszán tartok?

  • Nem ismerem őt igazán.
  • Lelkesedek érte, de még nem értek igazi megpróbáltatások.
  • Nem tudom elfogadni Istent a világ ellentmondásaiban, a szenvedést látva, tapasztalva és emiatt válságban vagyok.
  • Szeretettel, bizalommal teljesen ráhagyatkozom.

Évközi 25. vasárnap

Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” ( Mk. 9,37)

Szempontok a szöveghez:

Jézus halad a kereszt felé, hogy a szeretet kiszolgáltatottságában mutassa be Isten hatalmát, eközben a tanítványok arról tanakodnak, közöttük ki a nagyobb.

Éles ellentét az isteni és az emberi gondolkodás között. Jézus figyelmezteti apostolait: csak akkor értik meg az áldozat, az önkiüresítő szeretet értelmét, ha szolgálnak.

Hogy ezt nyomatékosítsa, közéjük állít egy gyermeket, és azt mondja: Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.

Jézus idejében a gyermeket semmiféle törvény nem védte. Ez a befogadás felborítja a társadalom által meghatározott és elfogadott értékrendet. A befogadással létrejön egy összetett és szoros kapcsolat: először Jézus az, aki befogad és szolgál, hogy aztán a gyermekben ő legyen a befogadott. Vagyis azt, akit Én befogadok, fogadjátok be ti is az Én nevemben és őt befogadva Engem fogadtok be.

Miközben valaki befogad egy gyermeket, közben állandóan és egyre inkább Isten gyermekévé válik.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Az életünkben több kell, hogy legyen az Oltáriszentség, mint hogy megvallom, megmondom, hogy Jézus valóságosan jelen van benne. Az is ott kell, hogy legyen, hogy ez a valóságosan jelen lévő Jézus onnan az Oltáriszentségből határtalanul szeret. És amikor áldozáshoz megyek, amikor befogadom Őt, akkor táplálkozom ebből az Ő határtalan szeretetéből, magamba szívom, befogadom és megerősít, hogy tovább vigyem az Ő szeretetét.

Ő odaadta magát nekünk teljesen eszköztelenül, majdnem megsemmisült, egy egyszerű kenyérré lett. Megfoghatjuk, megehetjük, és egészen engedi, hogy befogadjuk, hogy így legyen a mi szolgálatunkra. És így arra tanít, hogy én is ajándékozzam magam, így szolgálva másokat.

A szolgálatban nem adjuk fel személyiségünket, hanem a másikat ajándékozzuk meg szeretetünkkel. Nem azért szolgálunk, hogy viszonozzák, hanem, hogy Isten szeretetét rajtunk keresztül érezzék meg az emberek.

Kérdések, fölvetések:

  • Tudatában vagyok-e annak, hogy a szentáldozásban Istennel táplálkozom, Őt fogadom be?  Annak tudatában élek-e hogy Jézust hordozom?
  • Feladat: Megszoktatni magunkkal a gyermeki lelkület, a rá utaltság, a bizalom szellemét.
  • „Az alázat élet az igazságban.” ( Avilai Nagy Szent Teréz)

Évközi 26. vasárnap

Jézus mondja: “Ne tiltsátok meg neki!” (Mk 9,40)

Gondolatok:

  • Az ember hajlamos falkába terelődni, hogy biztonságérzetét növelje. A másik csoportosulást lenézi, és tagjaival szemben bizalmatlan, sőt olykor ellenséges. Ez az ő baja! Isten ennél végtelenül nagyvonalúbb. Jézus maga is kijelenti: “más juhaim is vannak, melyek nem ebből az akolból valók”. Ő mindenki pásztora, aki hallgat szavára.
  • Annak idején Mózes, majd Jézus is munkatársakat hív, hogy küldetésében osztozzanak. Meglepő, hogy Isten kiárasztja Lelkét olyanokra is, aki éppen nincsenek velünk (Mózes közelében illetve a szűken vett tanítványi körben).
  • Mózes is, Jézus is annak örvend, hogy Isten jótéteményeit mind többen befogadják, és élnek is vele (Isten dicsőségét prófétai módon hirdetik, vagy éppen a jótékonykodnak, pl. a szomjasnak inni adnak). 
  • Az anyagi gazdagság is semmivé foszlik, ha csak magamnak tartom meg (lásd a Jakab levelében olvasható figyelmeztetést). 

Kérdések:

  • Mi akarjuk megkötni isteni Mesterünk kezét? Vajon Ő tartozik mihozzánk vagy mi Őhozzá?
  • Kire vagyok irigy vagy féltékeny sikerei miatt, csak azért mert nem az én csoportomhoz tartozik?
  • Mit tapasztaltam, amikor szellemi vagy anyagi javaimból nagyvonalúan, vagyis viszonzást nem várva adni tudtam?