2018.09.09.

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Évközi 23. vasárnap
 
„Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: »Csupa jót tett; a siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!«” (Mk 7,37)
 
Szempontok a szöveghez:
 
 
Jézus átlépi az ószövetségi történeti kereteket, a választott nép földrajzi, etnikai, kulturális és vallási határait. Akikkel ezután találkozik, azok már egy másik hagyomány és szokásjog által kiformált emberek. A közös pont csak annyi, hogy emberek – tipikusan emberi érzésekkel, reményekkel, vágyakkal; ugyanaz bennük az alapvető logika, idegrendszer, reakció. A vakság és a süketség nekik is szenvedés, alapfokú emberi hiány. És ha valaki meggyógyítja őket, abban csodát látnak, „jót”, ahogy ők nevezik. És éppúgy örülnek, mint bárki, aki újra lát vagy újra hall; aki újra teljes értékű és örül az életnek. Még ha nem is a Kinyilatkoztatás Istenének ad azonnal hálát, de az öröme mégis az Egy Istennek szól, aki megteremtett és életet adott. S ha az ember becsüli az életet, Istent becsüli meg.
 

Gondolatok:

  • Túlságosan is hajlamosak vagyunk arra koncentrálni, ami elválaszt, ami megkülönböztet bennünket más emberektől. Pedig az élet elemi tulajdonságai összekapcsolnak bennünket: a gyerekeinkért érzett szeretet és felelősség, az életösztön, a betegségből való gyógyulás, stb.
  • Jézusban az „idegenek” is érzékelik, hogy jót tesz, a jót képviseli. Lehet, hogy elsőre azt hisszük róluk, ők nem ismerhetik Jézust, pedig ösztönszerűen felfedezhetnek Benne valami többet mint mi; meglátják Benne azt, amihez mi – valamiért – vakok vagyunk.
  • Jézus megparancsolja, hogy a csodákról senkinek ne szóljanak. Ők mégis beszélnek róla. Mert nem értik, ezért nem is teljesítik a parancsot. Ha valaminek örülnek, ha valami fontos, akkor beszélnek róla. Az öröm ne legyen titok. Az öröm legyen hír. Mindenki tudjon róla. Ez a misszió kezdete.

Kérdések:

  • Meglátjuk-e Istenben azt, aki „csupa jót képes tenni”? Vagy csak azt látjuk meg, aki állandóan megengedi a rosszat?
  • Jézusban Isten Önmagát kínálja fel azoknak is, akik idegenek, messze vannak Tőle. Irigyeljük mi Istent másoktól, az ún. „idegenektől”?
  • Gyakran viselkedünk úgy az Eucharisztia kapcsán, hogy megítéljük azt, aki magához veszi, mert méltatlan rá, mert nem készült fel Hozzá eléggé, mert a jog eltiltja Tőle. Rábízzuk-e Istenre a valódi ítéletet? Akkor is, ha az Ő „ítélete” a tökéletes irgalom és szeretet?