2019. 03. 31.

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Nagyböjt 4. vasárnapja

„Fölkelek, és Atyámhoz megyek” (Lk 15,18)


Szempontok a szöveghez:
Szent Lukács evangélistát nem véletlenül tartja a hagyomány orvosnak és festőnek: a tékozló fiú történetével az igazi gyógyulásról mond valami nagyon lényegeset, s mintha egy parabola formát rajzolna azzal az ívvel, ahogy a kisebbik fiú eljut a zsidók számára tisztátalannak minősülő disznók étele utáni vágyhoz, vagyis a lehető legmélyebb szintre süllyed, majd innen felmagasztaltatik. Mintha fölkelni a világ legtermészetesebb dolga lenne: reggel az ágyból kábán és álmosan, egy óvatlan mozdulat, megbicsaklás után a járdáról, egy buktatást követően a focipálya talajáról, vagy épp újra és újra fölkelni ismétlődő bűneimből… Jézus, az evangélista és mi is tudjuk: fölkelni nem elsősorban emberi akaratunk műve. Nálunknál nagyobb erők működnek fölöttünk… Egy karthauzi szerzetes szerint Isten a világ összes borzalmát felhasználja arra, hogy megvalósítsa végtelenül jó tervét, és közben mindig végtelen nyugalommal cselekszik. Tervének az is része, hogy átéljük az élet visszásságait és sebeit, hogy adott esetben egészen mélyre süllyedjünk. De mindennél jobban akarja, hogy úrrá legyünk nyomorúságainkon a hit, a remény és a szeretet révén. A változás akkor indul el, amikor belátjuk, hogy bűneink és gyengeségeink többé már nem veszélyforrást jelentenek számunkra, hanem arra adnak módot, hogy általuk is kapcsolatba lépjünk Istennel. Ezért ajánlatos, hogy apránként megbarátkozzunk velük. Alapvető feltételét alkotják ugyanis annak, hogy részesüljünk Isten életében, aki elénk rohan, össze-vissza csókol és a nyakunkba ugrik.

Gondolatok az Eucharisztához:
Fölállok a templom padjából, és kimegyek áldozni: fölkelek, és Uramhoz megyek. Fölkelek, mert elestem. Fölkelek, mert gyógyulásra szorulok, s nem tudom magam kihúzni a mocsárból. Fölkelek, hogy találkozzam a Föltámadottal. Szent Ambrus a szentségeket magyarázva merészen fogalmaz: „Valahányszor magunkhoz vesszük (az
Eucharisztiát) az Úr halálát hirdetjük. Ha az ő halálát hirdetjük, hirdetjük a bűnök bocsánatát is. Valahányszor kionttatik a vér, a bűnök bocsánatára onttatik ki. Mindig vennem kell tehát, hogy mindig elnyerjem bűneim bocsánatát. Mindig vétkezem, kell, hogy mindig legyen rá orvosságom. … Vedd minden nap, mert minden nap hasznodra van! Élj úgy, hogy méltó légy naponként való vételére! Te pedig, amikor azt hallod, hogy valahányszor bemutatjuk az áldozatot, az Úr halálát, az Úr feltámadását és mennybemenetelét, valamint a bűnök bocsánatát tesszük jelenvalóvá, mégsem veszed az élet kenyerét naponként? Kinek sebe van, orvosságot keres. A seb ugyanis az, hogy a bűn
alatt szenvedünk, orvossága pedig a tiszteletreméltó mennyei szentség.” (A szentségekről IV.28., V. 25.)

Kérdések, fölvetések:

  • Hol rejtőzhet gyengeségeimben az Atya?
  • Milyen élethelyzetekben a legnehezebb kimondanom: fölkelek, és Atyámhoz megyek?