2019. október

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Created with Sketch.

Évközi 27. vasárnap

„Szítsd fel magadban Isten kegyelmi ajándékát!” (2Tim 1,6)

Szempontok a szöveghez:

 A próféta kétségbeesett kiáltása: nem érti, hogy miért tűri Isten az elnyomást. Az isteni válasz nemcsak Habakuknak szól. Azért kell felírni, hogy mindenki olvashassa és később ellenőrizhesse beteljesülését.
 „Ember tervez – Isten végez” így tartja a közmondás, de a megállapítás lehet felsóhajtás is, hívő vágyakozás arra, hogy amit az ember szorgos munkával, igyekezettel tesz, azt vigye véghez Isten. Ahogy a papszentelésnél, szerzetesi fogadalomtételkor az elöljáró kívánja: „Az Úr tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned!”
 Pál apostolt fogságba vetik, de fogságát „az Úrért” vállalja. Nem szabadulásért könyörög, hanem kitartásért.
 Ahogy a kézrátétel általi imádság az apostoli korban, úgy a papszentelés és minden szentségkiszolgáltatás külön kegyelmet közöl. Az elnyert adományt azonban újból és újból fel kell szítani magunkban, ahogy erre Pál figyelmezteti Timóteust (és minket).
 „Őrizd meg a rád bízott drága kincset!” – buzdít az apostol, vagyis a hitletéteményt (depositum fidei) a maga teljességében adja tovább tanúságtételében – ez minden krisztushívőre igaz, de fokozott felelőssége van az igehirdetőknek, hittanároknak.
 A hit nem mennyiségi kérdés (lehet mustármagnyi), de élet van benne, amely bontakozni akar.
 Jézus az emberek szolgálatára jött közénk, és követőit arra hívta, hogy legyenek embertársaik szolgálatára – ugyanakkor akik a szolgálatban társai lettek, azokat barátaivá fogadja. Lám, így a szolga baráttá válik! „A szolga nem tudja, mit tesz az ura, én azonban mindent, amit Atyámtól hallottam, elmondtam nektek” (vö. Jn 15,15).

Kérdések, fölvetések:
– Az elmúlt napok, hetek során én miért, milyen helyzetben kiáltottam az Úrhoz – kétségbe esve, őszintén, bizalommal?
– Milyen, melyik már elnyert (szentségi) kegyelmet szeretnék felszítani most magamban a
Lélek erejével?
– Az Oltáriszentségben Jelenvalóra tekintve, mi a leghőbb vágyam, ami iránt sóhajtozom?
– Mely embertársi szolgálatban tapasztaltam meg, hogy Jézus barátjaként, az Ő lelkületét
megtestesítve cselekszem?

————————————————————————————————————

Évközi 28. vasárnap

„… visszament, dicsőítette, arcra borult, hálát adott …” (Lk 17,15-16)

Szempontok a szöveghez:
Jézus bátran lépte át a különböző határokat és választóvonalakat, tudatosan keresve a találkozásokat, arcokat, alkalmakat: vámosok, bűnösök, utcanők, kitaszítottak, hibbantak, félkegyelműek, leprások, szamaritánusok… Ha pedig egy személy „kettő az egyben” (pl. a szamariai asszony: nő és ellenség, vagy a mai szakasz szintén névtelen főszereplője: egy
leprás szamaritánus), azzal végképp meghökkenti és kibillenti komfortzónájából hallgatóságát. A leprásokkal való találkozása, az irgalmas szamaritánussal való példálózása (Lk 10,30-37) vagy a szamariai asszonnyal való beszélgetése (Jn 4) igazi provokáció: számára a gyűlölt idegen lehetséges testvérré válik.

Gondolatok az Eucharisztiához:
„Dicsőítünk téged, áldunk téged, imádunk téged, magasztalunk téged …” Ugye fel tudjuk
idézni ezeket a szavakat a szentmise Gloriájából? Sokszor bizony kedvetlenül, figyelmetlenül vagy lélektelenül énekeljük. Pedig nemcsak itt, hanem a szentmise egyéb részeiben is előfordulnak hasonló kifejezések. Egyszer érdemes lenne összegyűjteni őket… Ilyenkor az angyalok karához, az imádkozó Egyházhoz, de talán elsősorban az Atyaistent dicsőítő Jézushoz társulunk, akinek az egyik legszebb imádságát Szent Máté evangélista hagyományozta ránk: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől …” (Mt 11,25). Isten imádása és dicsőítése kereszténységünk, katolikus hitgyakorlatunk egyik hiánybetegsége. Mintha az imának ezt a fajtáját meg akarnánk hagyni a pünkösdi- karizmatikus mozgalmak tagjainak… Valójában sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyeznünk rá mind egyénileg, mind közösségileg, mégpedig azért, mert a dicsőítés lelkülete kiemel az önmagunk körül forgó lelkiségből, s egyre inkább a radikális istenközpontúság felé mozdít. Erre bátorít minket Ferenc pápa is: „A liturgikus szertartásokon mi a legfontosabb? Vajon az énekek? Az egyes rítusok? Mind szép… A legfontosabb azonban az imádás: az egész egybegyűlt közösség nézi az oltárt, ahol az áldozatot bemutatjuk, és imád. Azt hiszem – alázattal mondom -, hogy talán mi, keresztények, egy kicsit elveszítettük az imádás iránti érzékünket. Azt gondoljuk, hogy elmegyünk a templomba, testvérekként összegyűlünk – ez szép és jó -, csakhogy a középpont Isten. Istent imádni megyünk!” (Reggeli szentmise a Szent Márta házban, 2013. november 22.)

Kérdések, fölvetések:
Hogyan jelenik meg imaéletemben az imádás, dicsőítés? Egy szentségimádás számomra
valóban imádás, ahogy neve mutatja? Miben kellene még fejlődnöm?

————————————————————————————————————

Évközi 29. vasárnap

„… hamarosan igazságot szolgáltat…” (Lk18,8a)

Szempontok a szöveghez:

A missziós parancs annak a Jézusnak a nevében fogalmazódik meg, aki Pilátus mint a világi hatalom kortárs képviselője és szimbóluma előtt úgy mutatta be magát, hogy ő az igazság örök tanúja. Tanítványai előtt nem sokkal korábban szintén az igazságnak nevezte önmagát (aki egyszerre út és élet is). Az igazságosság az igazság ítélő és cselekvő megvalósulása. Igazságosnak azonban nem lehet lenni az igazság ismerete nélkül. Jézusban kapcsolat- képző formában jelent meg az igazság: nem elvont tan, már nem kinyilatkoztatott parancsgyűjtemény vagy szimplán bölcsességi irodalom, amit olvasmányként tudatosítunk, hanem személyes ismeret. Színről-színre és szemtől-szembe. A tanítványoknak szóló küldetés nem más mint a személyes és élő kapcsolatból megismert igazság hirdetése: az igazság megnevezése és az igazságosság tetteinek vállalása szerint. 
 Mózes feladata az imádság és az áldás. Tudja, hogy a hegyről látja őt a nép. Számukra nem a hadvezér, Józsue a központi hatalom, aki a győzelmet adja, hanem a Mózes által velük lévő Isten. Amíg Mózes karja ki van tárva, addig érzik Isten erejét.

 Pál testamentuma Timóteus felé világos: tartson ki az igazságban, amit tanult, és amiről meg is győződött, hogy igaz. A módszert alkalmazza mindig úgy, hogy az emberek jobban befogadhassák, de a lényeg nem változhat az emberi igények szerint, mert az igazság egy és változatlan.
 Az igazságot követelő özvegy kitartása és akaratereje nélkül az igazság nem érvényesül. Nem elég csak hinni és képviselni az igazságot erőtlenül, küzdeni is kell érte, akár a végsőkig, ahogy Jézus tette.

Kérdések, fölvetések:
 Használjuk-e erőforrásként az Eucharisztiát az Igazság képviseletéhez ott, ahol élünk, ahova küldetésünk szól?
 A szentmisén való jelenlétünk maga is tanúság lehet arról az igazságról, hogy az Eucharisztia valóságosan maga Krisztus. Hiszünk-e abban, hogy erre a tanúságra szükség van a világ előtt?
 Saját életünkben vagyunk-e annyira őszinték, hogy alkalmazkodjunk az igazsághoz (a szívünk mélyére is hatolva), akár alkalmas, akár alkalmatlan, akár kényelmes, akár kényelmetlen?

————————————————————————————————————

Évközi 30. vasárnap

Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek… Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment
haza, amaz viszont nem.” (Lk 18, 13-14)

Szempontok a szöveghez:

Lukács evangélista nemcsak a farizeusokról, hanem a keresztény közösség tagjainak is beszél, amikor a vallási gőgöt bemutatja. Azokhoz, akik megvetik, lenézik a csetlő-botló, mindenki előtt ismert bűneikkel élő, vagy vallásos ismeretekben, szokásokban járatlan embertársaikat. A kor vallásos hallgatói számára megbotránkoztató, felkavaró lehetett a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd. A történetben szereplő farizeus a vallásos ember példaképe volt, köztiszteletben álló személy. Igen sokat böjtölt és még többet is tett, mint, ami elő volt írva. Ráadásul mindezekért hálát ad Istennek. A vámos bár megbocsátásért könyörög Istenhez, de életének megváltoztatásáról, vagy a munkája által okozott károk jóvátételéről egy szót sem szól. Jézus szavai nyomán azt gondolhatták a hallgatók, hogy feje tetejére állt a világ. A bűnös lesz a megigazult, a törvényeket teljesítő pedig Isten tetszése, szerető figyelme nélkül térhet haza. Mi történt Jézussal, miért mondja ezeket? A farizeus nem együttérző. Képtelen befogadni a mögötte levő embertársa krízisét, nehéz élethelyzetét. Különbnek tartja, Isten előtt dicséri magát. Úgy gondolja, Isten irgalmára, megbocsátására neki nincs szüksége, csak másnak. Jézus korában, társadalmában az elnyomás, a közösségből való kizárás és az ebből fakadó szenvedés egyik súlyos oka a vallási közösségek és vezetőinek szeretet és együttérzés nélküli vallásgyakorlata volt. „Létezik olyan szeretet, ami őszintén mások spirituális javát akarja, és van olyan szeretet, ami felsőbbrendűségre, csodálatra és kontrollra szomjazik, és megszerzi akár azon az áron is és főleg azáltal, hogy „jó” és heroikus tetteket visz véghez.” (Richard Rohr)
A vámos, aki elesett ember, tisztában van azzal, a bőrén érzi, hogy szüksége van Isten irgalmára, megbocsátására és az is világos előtte, hogy az életét meg kell változtatnia.

Gondolatok az Eucharisztiához:
Ki dicsekedhet Isten előtt? Mindannyian küzdünk valamivel, ami nehézzé teszi önmagunkkal, társainkkal, Istennel való kapcsolatunkat. Miért ne vallanánk ezt meg és miért ne állnánk bele Krisztus irántunk való szeretetének, megbocsátásának áramlatába? Ha ezt a gyógyító, felszabadító erőt megtapasztaljuk, válunk képessé az együttérzésre, az önzetlen odafordulásra.

Kérdések, fölvetések:
Illés is azt gondolta, hogy egyedül csak ő hűséges az igaz Istenhez, de a pusztai magányban történő „megtérése” után Isten még hétezer emberrel ismertette meg magát, akik nem vettek részt a Baál kultuszban. Hogyan gondolkodom kortársaimról, keresem-e a hit jeleit, Isten kezdeményezéseit életükben?