2019. 10. 13.

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Évközi 28. vasárnap

„… visszament, dicsőítette, arcra borult, hálát adott …” (Lk 17,15-16)

Szempontok a szöveghez:
Jézus bátran lépte át a különböző határokat és választóvonalakat, tudatosan keresve a találkozásokat, arcokat, alkalmakat: vámosok, bűnösök, utcanők, kitaszítottak, hibbantak, félkegyelműek, leprások, szamaritánusok… Ha pedig egy személy „kettő az egyben” (pl. a szamariai asszony: nő és ellenség, vagy a mai szakasz szintén névtelen főszereplője: egy
leprás szamaritánus), azzal végképp meghökkenti és kibillenti komfortzónájából hallgatóságát. A leprásokkal való találkozása, az irgalmas szamaritánussal való példálózása (Lk 10,30-37) vagy a szamariai asszonnyal való beszélgetése (Jn 4) igazi provokáció: számára a gyűlölt idegen lehetséges testvérré válik.

Gondolatok az Eucharisztiához:
„Dicsőítünk téged, áldunk téged, imádunk téged, magasztalunk téged …” Ugye fel tudjuk
idézni ezeket a szavakat a szentmise Gloriájából? Sokszor bizony kedvetlenül, figyelmetlenül vagy lélektelenül énekeljük. Pedig nemcsak itt, hanem a szentmise egyéb részeiben is előfordulnak hasonló kifejezések. Egyszer érdemes lenne összegyűjteni őket… Ilyenkor az angyalok karához, az imádkozó Egyházhoz, de talán elsősorban az Atyaistent dicsőítő Jézushoz társulunk, akinek az egyik legszebb imádságát Szent Máté evangélista hagyományozta ránk: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől …” (Mt 11,25). Isten imádása és dicsőítése kereszténységünk, katolikus hitgyakorlatunk egyik hiánybetegsége. Mintha az imának ezt a fajtáját meg akarnánk hagyni a pünkösdi- karizmatikus mozgalmak tagjainak… Valójában sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyeznünk rá mind egyénileg, mind közösségileg, mégpedig azért, mert a dicsőítés lelkülete kiemel az önmagunk körül forgó lelkiségből, s egyre inkább a radikális istenközpontúság felé mozdít. Erre bátorít minket Ferenc pápa is: „A liturgikus szertartásokon mi a legfontosabb? Vajon az énekek? Az egyes rítusok? Mind szép… A legfontosabb azonban az imádás: az egész egybegyűlt közösség nézi az oltárt, ahol az áldozatot bemutatjuk, és imád. Azt hiszem – alázattal mondom -, hogy talán mi, keresztények, egy kicsit elveszítettük az imádás iránti érzékünket. Azt gondoljuk, hogy elmegyünk a templomba, testvérekként összegyűlünk – ez szép és jó -, csakhogy a középpont Isten. Istent imádni megyünk!” (Reggeli szentmise a Szent Márta házban, 2013. november 22.)

Kérdések, fölvetések:
Hogyan jelenik meg imaéletemben az imádás, dicsőítés? Egy szentségimádás számomra
valóban imádás, ahogy neve mutatja? Miben kellene még fejlődnöm?