2019.01.01.

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Szűz Mária, Isten anyja (Újév)


„A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.” (Lk 2,21)


Szempontok a szöveghez:
Jézus neve olyan név, amit Isten maga választott Magának. Egy név, egy emberi szó, mégis több annál. Egy szó, egy jelentés. Jézus a Józsue név egyik alakváltozata. Józsue a nép egykori vezére Mózes szándéka szerint, és tekintélyének örököseként bevezette Izraelt az Ígéret Földjére, a Szabadság helyére. Ez erősítette meg Istennek a néppel kötött szövetségét, amely szerint az Ábrahámtól leszármazott nagy népnek Isten adja oda az örökséget jelentő földet. Józsue vezetésével Isten teljesítette az egykor tett ígéreteit, a szövetség rá eső feltételét. Izrael valójában ekkor lett szabad, mert ekkor lett hazája. Az Egyiptomból való szabadulás csak a kezdet, a pusztában vándorló nép idegennek érzi magát; még Egyiptomba, a szolgaság helyére is inkább visszakívánkozik, mert ott legalább volt otthon-tudata, ami a sivatagban, a kietlen vidéken teljesen elveszett. Mózes szabadulást hozott a népnek azzal, hogy kimentette Izraelt Egyiptomból, a teljes szabadságot azonban Józsue biztosította azáltal, hogy elfoglalta Kánaán földjét, és a népnek otthona lett. Jézus ezt folytatja és teljesíti be. Otthont ad és szabadságot, mert a kettő egyet jelent.

  •  Szent Pál apostol azt írja a Filippieknek küldött levelében: „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20a). Jézusban megjelent számunkra a valódi Szabadság. Már nem vagyunk a mulandóság szolgai állapotában; Isten Fiában mi is fiak vagyunk, Isten örököseiként miénk is a mennyek országa, az Ígéret új és örök „földje”.
  • Jézus azt ígérte, ezen a világon földet, otthont, családot, stb. kapunk, a másvilágon pedig örök életet, amely szintén magába foglalja a „földet, otthont, családot”, de elveszíthetetlenül (vö. Mk 10,29-30). Isten megmenti nekünk azt, amit szeretünk, és amihez ragaszkodunk.
  • Mária Isten anyjaként látja saját fiát, mint a Messiást és az Urat. Ahogy a Magnificatban is megfogalmazta: „Gondjába vette szolgáját, Izraelt, megemlékezve irgalmáról, amelyet atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak örökre megígért” (Lk 1,54-55). Számára a fia több mint húsa és vére: Isten szabadító ereje a népének.
    Kérdések, fölvetések:
    • Isten szabadító ereje az Ő arcának ránk való ragyogása. Mennyire keressük Isten arcát az embereken, a természetben visszatükrözve?
    • Isten szabadító ereje abban is áll, hogy már nem szolgának tekint bennünket, hanem fiainak. Milyen az Atyával (Abba) való igazi kapcsolatunk: szolgalelkű vagy őszinte, gyermeki, bizalmas?
    • Mária istenanyaságát nem rangnak tekinti, együtt csodálkozik és ad hálát a pásztorokkal mindazért, amiről azok beszámolnak. Mi öntudatos hívőként tudunk-e örülni mások hitélményének, a másokkal történt csodáknak? Esetleg egy olyan találkozásnak, amit „valaki más” az Eucharisztiában tapasztal meg?