2020. július

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Created with Sketch.

Évközi 14. Vasárnap

„Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!” ( Mt. 11,25.)

Szempontok a szöveghez:

A mai evangéliumban Jézus:

 Magasztalja az Atyát. Isten igazi mivolta rejtve marad azok előtt, akik mindentudónak képzelik magukat, akiket okosságuk gőgössé, felfuvalkodottá tesz, de megnyilatkozik azoknak, akik tudnak szerények és alázatosak, lenni. Nem az intelligenciát kifogásolja, hanem az embernek azt a magatartását, amikor mindenhatónak képzeli magát. Isten hagyja, hogy kitaláljuk, hogy ráérezzünk, megmutatja az ő lépteinek lábnyomát, érezzük jelenlétének lágy fuvallatát, de sohasem birtokolhatjuk. Ellenben aki alázatos, tud várni. Ki tudja várni, hogy az élet legyen az, aki megajándékoz a dolgok értelmével. Ő az igazi bölcs. Az aki megértette, hogy semmit sem birtokolhatunk.

 Az Atyával való kapcsolatát tárja fel. Az Atya szereti a Fiút, és a Fiú szereti az Atyát. Az Atya mindent odaad a Fiúnak, a Fiú mindent befogad, és engedelmesen teljesíti, amit az Atya kér, mert szereti őt. S mert az Atya is szereti a Fiút, ezért őt, az Igazat föltámasztja, élettel ajándékozza meg.

 A kicsinyeket meghívja, hogy Benne pihenjenek meg. Felszólító módban hívja, hogy jöjjetek, vegyetek és tanuljatok és nyugalmat ad és nyugalmat találnak. Jézus egy kapcsolatot kínál. Ahelyett, hogy a dolgok állandó értelmezését keresnénk, Jézus arra hív meg, hogy kapcsolatban legyünk Vele. Ebben a kapcsolatban kereshetjük aztán a dolgok értelmét, a másik szavainak értelmét, egy tapasztalat értelmét, a személyek értékét. A Jézussal való kapcsolatban fedezhetjük fel a követni való utat. 

Gondolatok az Eucharisztához:
Egyedül Jézusnál, aki jelen van, az Oltáriszentségben tudunk megpihenni, Ő valóban erőt, lelkesedét és reményt tud adni.  „A keresztény ember, amikor az Eucharisztiában találkozik Krisztussal, vagy amikor a szentségimádásban Őt szemléli, akkor a világ mellett aktív módon elkötelezett, a megváltás művében folytonosan tevékeny Istent szemléli. Az imádságban a szeretet vérkeringésébe az egész teremtett világot bekapcsolni igyekvő Istennel vagyunk párbeszédben. Ebből fakad, hogy csak úgy lehetek igazi párbeszédben ezzel a tevékeny Istennel, ha kész vagyok követni őt, ha engedem, hogy magával ragadjon a mozgása, ha kész vagyok bekapcsolódni a művébe, szeretetének áramlásába – ez a hivatásom. Ugyanakkor ezt a hivatást csak akkor tölthetem be, ha vele szüntelen kapcsolatban, párbeszédben, engedelmességben vagyok, azaz imádkozom. Cselekvőnek lenni a szemlélődésben és szemlélődőnek lenni a cselekvésben.”(Koronkai Zoltán SJ.)


 

Évközi 15. vasárnap

A földbe hullott mag sokszoros termést hoz. (vö. Mt 13,8)


Szempontok a szöveghez:
– Jézust hatalmas tömeg hallgatja, ezért csónakba szállva tanítja őket – igyekszik mindenkihez eljuttatni üzenetét.
– A példabeszédek erejénél fogva Jézus úgy beszél, hogy hallgatói bele tudják élni magukat a történetbe: sajnálkoznak és bosszankodnak, hogy a magvető sokszor nem jár sikerrel, ám együtt örvendenek, amikor végülis arról hallanak, hogy nem volt hiábavaló az igyekezet, a termés sokszoros. 
– A gyermekeknek mondott jó mesék lenyűgözők, a hallgató fantáziáját megragadják, drukkol a jó győzelmének, és jogosnak tartja a rossz megbüntetését is. Erkölcsi tanulságokat mindenki levonhat belőle.

Kérdések:
– Vajon mi fojtja el bennünk az igaz tanítást és a lelkiismeretünkben megszólaló figyelmeztetést?
– Miben szeretnék állhatatos lenni, s mit kellene ennek érdekében tennem?
– Kikkel hallgatom együtt Isten szavát, mérlegeljük együtt üzenetét?
– Milyen lelki értelemben vett “talajjavításra”, “bozótirtásra” volna szükség, hogy Isten igéje termést hozzon bennem és a rám bízottak körében?


Évközi 16. vasárnap

„Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig!” (Mt 13,30)


Szempontok a szöveghez:
Aki ezekben a hetekben épp az aratásban dolgozik, bizony meggyűlik a baja a gyomokkal, a mindenféle konkollyal. Mi könnyen beszélünk a hűvös templomban a búzáról, meg a konkolyról, de egész más megküzdeni velük a 40 fokos hőségben… Mert úgy tűnik, nem lehet eltekinteni a konkolytól. A mezőgazdaságban dolgozók pár évtizede még azt hitték, vegyszerekkel hatékonyak lesznek a különböző nyomnövények ill. kártevők ellen. Manapság már ott tartunk, hogy életüket és munkájukat a szélsőséges időjárás keseríti meg a legjobban, ami ellen nincs vegyszer. Kénytelenek elfogadni, hogy ezt a fajta konkolyt, nincs mese, ez a valóság, s ehhez kell alkalmazkodniuk például szárazságtűrő fajok nemesítésével. Jézus példázataiban tudatosan figyel arra, hogy amit mond, abszolút reális legyen, ne szálljon el a hallgatóság füle mellett. Ő mindig két lábbal a földön áll. Hallgatói sosem érzik azt, hogy nem az ő világukban él. Jézus mindig a valóságot nézi, abból indul ki, s annak szerető elfogadásából fejti ki üzenetét. Bármilyen fájdalmas is a konkoly valósága, együtt kell élni vele. Kérdés, a valóság mely részére fókuszálunk: a búzára vagy a konkolyra. A mi hitünk az életben, a valóságban gyökerező hit, ahol bizony jelen van a sírás, az üldözés, a gyűlölet és a keresztre feszítés konkolya, de ugyanúgy jelen van az öröm, a megbocsátás, a szeretet búzája is. Érdemes egyszer ebből a szempontból átelmélkedni a nyolc boldogságot. Az életben gyökerező kereszténység a tanítás és a mindennapok, a teológia és a tapasztalat, az ortodoxia és az ortopraxis, a misztika és a hétköznapiság szintézise. Ferenc pápa 2017 júniusában nem kevesebbre kérte az új bíborosokat, mint hogy „a valóságot nézzétek, s ne engedjétek elterelni figyelmeteket más érdekektől, más elképzelésektől”. Majd hozzátette: „A valóság az, amit Jézus szeme előtt tart, és ami vezeti lépteit. A valóság a kereszt, a világ bűne, amelynek magára vételéért és az emberek földjéből való kitépéséért jött. A valóságot az ártatlanok jelentik, akik háborúktól és terrorizmustól szenvednek és meghalnak; a valóságot a szolgaságok jelentik, amelyek ma, az emberi jogok korában is tagadják a méltóságot; a valóság a menekülttáborok valósága, amelyek időnként jobban hasonlítanak pokolhoz, mint tisztítóhelyhez; a valóságot mindannak rendszeres kidobása jelenti, aminek nem vesszük hasznát többé, az embereket is beleértve.”


Gondolatok az Eucharisztiához:
A mi hitünk olyan, ami szereti és idővel megszereti a földet. Az életet, a valóságot. A búzát és a konkolyt. Ez a kereszténység, lisztből és vízből „készült” Istent ad a kezünkbe. Az örök Isten földivé válik értünk – mégis mennyei magasságokba emel, és az Atyaistenhez visz. Ő az, akit időben ünneplünk – és az örökkévalóságba vezet. Alulról egy asszony méhétől, Betlehemből kaptuk – felülről pedig Ő az örök Ige, a mennyei Kenyér, aki alászáll hozzám, hogy életet adjon nekem, halandónak.


Kérdések:
Mi segít ill. mi figyelmeztet a hétköznapokban, hogy szembesüljek a valósággal?
Mikor, mely élethelyzetekben nehéz rátalálnom életem konkolyára?
A szentmise ünneplésében mi jelenti számomra a konkolyt: ami zavar, amit nem értek, amit nehéz elfogadnom?


Évközi 17. vasárnap


„Értitek-e mindezt?” (Mt 13,51a)


Jézus két példázatának a közös pontja: a mennyek országa olyan, ami a mélyben van. A föld alatt vagy a tenger fenekén. Nem látható szabad szemmel, azonnal, egyértelműen. Kutatni kell utána és a kutatás mindig hit-kérdés. Az alaszkai aranyásók története is erre épül, elég Chaplin Aranyláz c. filmjére gondolnunk. Van, hogy egy egész életet kell rászentelni, miközben nem tudhatjuk, van-e értelme, lesz-e sikerünk. Csak a hit ad erőt a munkához, a cél jóhiszeműen megfogalmazott, de egyáltalán nem biztos. Pilinszky János jegyezte meg: lehet, hogy az Evangélium csak fantázia terméke, de ha így is lenne, ennél szebbet ember még nem
gondolt ki soha. 


Szempontok a szöveghez:
 Salamon kérésének, a valódi bölcsességnek a lényege valami ilyesmi: ne szégyenüljön meg, azaz ne tegye tönkre azt, amit apja elkezdett. Akárcsak Elizeus próféta kérése: kétszer annyi lélek legyen benne, mint mesterében, Illésben: mert amit valaki elkezdett, azt kétszer annyi erővel kell megőrizni.
 Pál azt írta a római egyháznak: az Istent szeretőknek minden javukra válik. Ezzel akár minden jóhiszemű tévedést igazolni lehetne. Csakhogy: nem az Isten iránti szeretetünk ment fel a téves döntések alól, hanem fordítva: az Isten iránti szeretetünk határozza meg előzetesen a döntéseinket.
 Aki a kincseiből régit és újat hoz elő, az olyan ember, aki önmagával következetesen azonos. Most is az, aki tegnap volt. Az önazonosság a hívő ember fontos ismertetőjegye.


Kérdések:
 Hisszük-e, hogy Isten Lelke mindig ad annyi erőt, ami a ’túléléshez’, a hithez még éppen elég?
 Isten szeretetében az emberi élet értelmezve van. Vagyis van jelentése és jelentősége, van értelme. Amikor mi már nem látjuk az értelmét, megszavazzuk-e Istennek a bizalmat, hogy Ő még látja? Folytatjuk-e csak és kizárólag Miatta?
 A mélyben rejtező kincs lehet az Eucharisztia is. A kenyérben és borban mélyen elrejtett titok. Akarunk-e ’leásni’ hozzá? Fel akarjuk-e fedezni?


Évközi 18. vasárnap

„Amikor kiszállt, már nagy tömeget talált ott. Megesett rajtuk a szíve, s meggyógyította
betegeiket.” (Mt 14,14)


Szempontok a szöveghez:
Jézus az új Mózesként jelenik meg a kenyérszaporítás csodájában. Mózes a kivonulás idején mannát adott, Jézus pedig kenyeret ajándékoz a népnek. A kenyér az élethez szükséges táplálékot jelenti, és egyben jelképe mindannak, amire az embernek valóban szüksége van az életben. Jézus szerint az élet több mint elfogyasztható, megszerezhető javak. Az élet teljessége, amelyre leginkább éhezünk; az Atyával való bizalom teli, ráhagyatkozó szeretetkapcsolat. Jézus minden csodája, szava ebbe a kapcsolatba hív és vezet. Az utolsó vacsorán szeretetének végső csodájaként, jeleként önmagát hagyja nekünk a szentmisében megtört kenyérben. Jézusnak megesik a szíve az embereken: szellemi, fizikai táplálékot ad és gyógyulást a betegeknek. Imádkozni megy, de fontos számára, hogy tanúságot tegyen az Atya ajándékozó, életet szolgáló és kibontakoztató szeretetéről. Naftali rabbi késő este a városszéli erdő mellett sétált, amikor találkozott egy járőrrel. Megkérdezte tőle, hogy kinek a szolgálatában áll. A járőr közölte gazdája nevét, majd nyomban visszakérdezett: ,,És te kinek a szolgálatában járkálsz itt''? A kérdés meglepte és elgondolkodtatta a rabbit. (Martin Buber nyomán)


Gondolatok az Eucharisztiához:
Isten bőkezűen, pazarlóan adja a kenyeret, és mindazt, amire szükségünk van az örök életre. A földi kenyér csak jelképe az örök élet kenyerének. Az ember köszönete, bizalma abban nyilvánulhat meg, hogy hittel elfogadja Jézus személyét. Mert az ajándék nem más, mint Jézus. Ő az örök élet kenyere. Aki eszi az ő testét, az elfogadja őt és követi.

Kérdések, fölvetések:
Amikor Jézus azt mondja: „Ti adjatok nekik enni!”, nem azt kéri, hogy feleljünk meg az emberek elvárásainak. Bennünket sokszor megkörnyékez a kísértés, hogy igyekezzünk mindenkinek a kedvében járni, mert jó színben akarunk feltűnni előttük. És nem vesszük észre, hogy közben belülről üresek leszünk! A világ megesz minket: a rengeteg teendő, az emberek különböző igényei, elvárásai és elveszítjük a szabadságunkat. Pedig jót akartunk tenni, mégis azzal végződik, hogy alávetettek leszünk. Nem az a lényeg, hogy kedvére tegyünk az embereknek, hanem hogy betöltsünk a küldetésünket, missziónkat. Mi nem hivatalnokok vagyunk, akik elirányítgatnak egy plébániát, hanem lelkek megmentői. A küldetésünk ez: megdicsőíteni az Istent. Ha ez mélyen belegyökerezik a szívünkbe, lesz erőnk – mint Jézusnak – tanúságot tenni az igazságról. „Azért jöttem erre a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” Jézusnak olyan követőkre van szüksége, akik tanúskodnak róla és az Atya szeretetkapcsolatáról, amelybe mindannyian meghívottak vagyunk.

Kérdések:
 Kinek a szolgálatában fáradok el nap, mint nap?
 Milyen dolgokban tapasztalom a gyógyulás, megváltás szükségességét környezetemben, életemben?
 Hol látok, tapasztalok, keresek reményt, megújulást, isteni erőt?
 Most milyen táplálékra vágyom, mire éhezem, mire van szükségem? Ezt kérem az Úrtól.