2018 év homília vázlatai

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Created with Sketch.

Február

 

Hamvazószerda

„Engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,20) – erre szólít Pál apostol a mai szentleckében.

Szempontok a szöveghez:

  • Nem az emberiségre haragvó, mérgelődő Istennek kell megváltoznia, hanem nekünk, akik elfordultunk Tőle. A megtérés az Ő személyéhez való odafordulást, ráirányulást jelenti az ember részéről.
  • A bűn lényege, hogy nem vagyunk azok, akik lehetnénk. A tiszta szívű ember azért boldog, mert mindenben meglátja Isten gondviselő jóságát. Ám ha nem Isten útján járunk, nem az Ő irányítása szerint élünk, céltalanul tévelygők vagyunk.
  • Aki Istennel békében él, annak életvitelében is meglátszik a harmónia. És viszont is így van: aki békés harmóniában van a teremtett világgal és benne embertársaival, az visszatükrözi Isten ajándékát, azt a benső békét, amit magában hordoz.

Kérdések, fölvetések:

  • Milyen akadályt fedezek fel életvitelemben, hogy közelebb lehessek Istenhez?
  • Kivel kell kiengesztelődnöm, mielőtt az Úr asztalához járulok?

Nagyböjt 1. vasárnapja

Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. (Mk 1,12-13)

Szempontok a szöveghez:

Márk evangéliuma nem részletezi a pusztai megkísértés szituációját úgy, ahogy Máté és Lukács teszi. Csak a tényt említi meg. A Sátán jelenléte nem hatásosabb és nem lényegesebb, mint a környezeti feltételek (vadállatok mint veszélyforrás) vagy az angyalok szolgálata (amely Máténál csak a Sátán távozása után kerül említésre, bár a kísértés egyik fontos eleme). Jézus, az Emberfia mögött mindvégig különleges erők működnek: a Sátán meg akarja akadályozni a Megváltás művét; a természet veszélyes erői (vadállatok, később a szélvihar vagy a háborgó tenger) nem árthatnak neki; az angyalok észrevétlenül mégiscsak szolgálatában állnak, hogy „kőbe ne üsse a lábát”. Jézus teljes tudatában van annak, kivel milyen viszonyban kell lennie: a Sátánnak megalkuvás nélkül ellenáll, a környezet erőivel képes együtt élni, miközben hatalma is van felettük, az angyalok szolgálatát elfogadja, de ő maga is képes szolgálni másokat, elvégre azért jött, hogy szolgáljon, és ne csupán engedje, hogy mások szolgálják őt. A pusztában Jézus határozott és öntudatos, jól ismeri mindazt, ami körülveszi őt, és helyesen reagál mindenre és mindenkire, ami (vagy aki) közeledik hozzá.

Gondolatok az Eucharisztiához:

  • Jézus vállalja a pusztai magányt, hogy szembenézzen mindazzal, ami a világban körbeveszi (gonosz, természet, [őr]angyalok);
  • Jézus nem szűkíti le az időt (40 nap) a felkészüléshez, nem érzi előbb késznek magát a küldetésére, mintsem kibírja a jelképes 40 egységnyi időszakot; az idő teszi minőséggé az elkötelezettségét;
  • Jézus már a pusztában átadja felvett emberségét, testét és vérét arra a szolgálatra, amely a világ életéért vállalt küldetés; tűr, mert egész testi-emberi élete tűrés, önátadás, áldozat; Jézust a Lélek viszi ki a pusztába – ez is egyfajta epiklézis!

Kérdések, fölvetések:

  • Mennyire merünk egyedül maradni (különösen, ha a Szentlélek inspirálja ezt)? Mennyiben tudunk önmagunkban szembenézni azzal, hogy csak Istenre számíthatunk, de embertársainkra már nem? Vállaljuk-e ezt magunktól is?
  • Az oratóriánus szerzetesek (Zaccaria Szent Antal és Néri Szent Fülöp kezdeményezésére) negyven órás szentségimádást tartottak az Oltárszentség előtt. Nekünk van-e ennyi időnk szembenézni az Eucharisztiával, egy olyan ügy érdekében, ami messze meghalad bennünket (közösségeink hite; családok összetartozása; megbékélés, irgalom, nagylelkűség, szolidaritás erényének jelentősége egyházunk tagjaiban, mint társadalmi küldetés teljesítése)?
  • Milyen áldozatra vagyunk képesek a „nyájért”, a ránk bízott emberekért? (A pásztorok is a pusztában bizonyították igazán, képesek-e megvédeni juhaikat a vadállatoktól.)

Nagyböjt 2. vasárnapja

Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. (Mk 9,3)

Szempontok a szöveghez:

Jézusnak fontos, hogy barátaival, a tanítványi csoport magjával együtt imádkozzon.

Imájukban nyílik meg a látásuk, hogy őt isteni dicsőségében szemléljék. Ez megerősítés lesz számukra, amikor kereszthalála után világgá futnának. Jézusnak önmaga felé is fontos, mint működése kezdetén, újra hallani: ő az Atya szeretett Fia, minden, ami történni fog vele, ebben a szeretetben marad.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Jézust szemlélhetjük az Eukarisztiában, a kicsiny „vakító” fehérségben. Az ő imádásában ismerhetjük meg valódi, istenemberi természetét, léphetünk be az ő terébe. Beszélgethetek az Eukarisztiában jelen levő Jézussal, mint Péter: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk!” – csak egyszerűen nézni őt és nyitottnak lenni arra, ha hozzánk szeretne szólni. Vagy, ha veszélyben érezzük magunkat: „Mester nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Jézussal tartani, vele maradni, rá figyelni: elhatározást, olykor erőfeszítést is kíván, dolgok, tervek, énközpontúságunk elhagyását.

Az ő átváltozása az én átalakulásomat készíti elő. Benne, vele változom át, erősödöm meg saját áldozatom meghozatalára, keresztem; az élet kikerülhetetlen terheinek hordozására.

Találkozni vele az Eukarisztiában, majd jelenlétének örömét levinni a hegyről.

Kérdések, fölvetések:

Megijedek-e attól, ha Isten szól hozzám, s megjelenik az imámban? Mitől félek?

Imatapasztalataim által, hogyan találkoztam az isteni személyekkel, hogyan ismertem meg őket, milyen változások történtek az életemben általuk?



Március

Nagyböjt 3. vasárnapja

“Emészt a házadért való buzgóság.” (Jn 2,17; Zsolt 68,10)

Szempontok a szöveghez:

A templom megtisztítása Jézus részéről egyik oldalon kritika, amiért Atyja házát vásárcsarnokká tették. Jézus nemcsak, hogy nem veti meg Atyja házát, hanem életét adja érte.

Másik oldalon prófétai tett is, amely azt jelzi, hogy a Messiás eljövetele véget vet a templomi istentiszteletnek; eljön az óra, amikor egy új istentiszteleti rend kezdődik, amely zsidót és nemzsidót egyaránt befogad, és Jézus föltámadt testére összpontosul “lélekben és igazságban”.

Csak a föltámadás után látjuk, hogy a jeruzsálemi tempom, mint “Isten háza” pusztán előképe volt a végleges Templomnak, annak a Testnek, amelyben az Istennel légnyegileg egyesült örök Ige “köztünk lakást vett”. Jézust Isten házáért való buzgósága “elemésztette”, halálba vitte, de nem kudarcba, hiszen végül is felépítette Isten mindenkit üdvösségre vezető végleges templomát.

Gondolatok az Eucharisztához:

Amikor János evangéliumát írja, már világos: a templom romokban, a keresztények azonban birtokolják Isten köztük létének sajátos formáját, Krisztus föltámadt testét és vérét, amelyet esznek és isznak, és amely köré istentiszteletük épül.

„Összejöveteleinkről ne maradjunk el, mint némelyek szoktak, hanem buzdítsuk egymást” (Zsid 10,25).

„Vasárnap, az Úr napja nélkül nem tudunk élni” (észak-afrikai keresztények mondása 304-ből). Mert Krisztusnak a halál fölött aratott győzelme részeseivé tesz minket.

Kérdések, fölvetések:

Tudok elemésztődni, lelkesedni nemes célokért (Istenért) vagy csak a megsértett jogaimért?

Fontosnak érzem a szentmiseáldozatot és az Úr asztalához járulást?


Nagyböjt 4. vasárnapja

„Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.” (Jn 3,14-15)

Szempontok a szöveghez:

Szent János evangéliumában újra és újra életet átalakító találkozásokkal, fontos beszélgetésekkel szembesülünk. Az evangélium 3. és 4. fejezete ebben a sorban nem véletlenül áll egymás mellett: a Jézus – Nikodémus és a Jézus – szamariai asszony találkozásban sokkal több minden tárul föl, mint ahogy az első pillanatban látszik. Ellentétekre épül: férfi – nő, köztiszteletben álló – kitaszított, írástudó – utcanő, igaz – bűnös, zsidó – szamariai, éjjel – délben.

Mind Nikodémus, mind az asszony esetében egyfajta magasba emelésnek vagyunk tanúi. Jézus, az új Mózes, mindenkit föl akar emelni, mégpedig az örök élet csúcsai felé. A 113. zsoltárban ezt olvassuk: „Az Úr fölemeli a nincstelent a porból, fölsegíti a szegényt a sárból.”

Gondolatok az Eucharisztiához:

Minden szentmisében én vagyok Nikodémus, aki éji homályomban, pusztaságomban egészen személyesen akarok találkozni Jézussal, s így az Őáltala, Ővele és Őbenne történő fölemelkedés lehetővé válik számomra. Ő az, aki vonz, Ő az, aki fölemel. Teilhard de Chardin szerint nem én emelkedem őhozzá, nem én veszem magamhoz az átváltoztatott Kenyeret és táplálkozom vele, hanem épp ellenkezőleg: Ő ragad meg és magába húz. A prefációk ősi felszólítása – „Emeljük föl szívünket!”- talán így (is) értelmezhető.

A kehely fölemelése életem fölemelését jelenti, hogy szándékaimmal, szavaimmal és tetteimmel, egész valóságommal telt életem másokért adott életté alakuljon. De ezt csak együtt, közösségben, s az Ő segítségével tudjuk megvalósítani. Ezért imádkozunk így a 116. zsoltárban: „Fölemelem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.”

A szentmisében a pap négyszer is fölemeli a kelyhet, amely így egyfajta létra, kapocs lesz a mi szívünk és Jézus Szíve, az isteni élet között.

Kérdések, fölvetések:

  • Hogyan tudok figyelmesebb, tudatosabb, megértőbb, együttérzőbb lenni egy-egy találkozásban?
  • Mi az én „lelki liftem”, hogy az Úrhoz emelkedjem? Mit teszek, ha félúton „beragadok”?
  • Hogyan tudom tökéletesíteni magamban az Istenhez való fölemelkedés és az emberekhez való lehajlás egységét?

Nagyböjt 5. vasárnapja

“Amikor fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok”. (Jn 12,32)

Szempontok a szöveghez:

Akik – legyenek azok bármely nemzetből valók – Jézust látni akarják, azok a tanítványok segítségét kérik, és ezt jól teszik, hiszen ők azok, akik már Jézus nyomába szegődtek.

De nem elég látni, hallani Jézust, mint inkább követésére kell indulni.

Jézus emberileg megrendül, amikor halála elközelgett; és épp ekkor fordul mennyei Atyjához, hogy hitvallást tegyen saját küldetéséről: leghőbb vágya megdicsőíteni az Atyát.

Bár az emberek csak látni akarták Jézust, ő keresztáldozata által magához ölel mindenkit.

Gondolatok az Eucharisztához:

Hogy ki mennyire szereti a másikat, annak fokmérője, hogy mekkora áldozatot képes vállalni érte.

Csak a másokért odaadott élet a megnyert, a százszoros, az örök élet.

Krisztus áldozata nem más, mint önmaga felajánlása az Atyának Az utolsó vacsorán szavaival, nagypénteken életáldozatával fejezte ki, hogy teste megtöretését, vére kiontását miérettünk vállalta.

Kérdések, fölvetések:

  • Én hol keresem Jézust? A tanítványok közösségében jó úton járok. 
  • “Amiért nem érdemes meghalni – mondta valaki -, azért élni sem érdemes.” Életemben mi az, amit semmiképp nem adnék fel, amiért kész vagyok a legnagyobb áldozatra is?
  • Kereszthalála által Jézus mindenkit magához vonz. Mikor tapasztaltam meg, hogy épp a vele felvállalt szenvedés lett gyümölcsözővé életemben?

Virágvasárnap

»Menjetek be ebbe a helységbe, amelyik előttetek van, és mindjárt, amint bementek, egy szamarat találtok megkötve, amelyen még ember nem ült. Oldjátok el, és hozzátok ide. Ha pedig valaki megkérdezi tőletek, miért teszitek ezt, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége, és azonnal elengedi ide.« (Mk 11,2-3)

 

Jézus nagyon gondosan előkészíti a Jeruzsálembe való bevonulását. Utasítása egyszerre akkurátus és misztikus. Látatlanban megmondja a helyszínt, a körülményeket, hogy találnak egy szamarat, amelyen még nem ült ember, azt hozzák el. Olyan magabiztos tudással mondja ki ezt, ami már az Úrra jellemző, ami hiteles, emberfeletti képesség. Isteni erőre utal. Jézus stílust vált. A tanítványok már nem a názáreti rabbi küldöttei, hanem az önmaga kilétét immár nyíltan felvállaló Úr követei. Akivel szemben az emberek engedelmesek, mert nem akadályozzák meg, hogy a szamarat elvigyék, ha valóban az Úrnak van rá szüksége. Ez a jeruzsálemi bevonulás mint prófétai tett (Zakariás próféciáját beteljesítve) már a húsvéti események része, ahol Jézus következetesen vállalja kilétét. Már nem tiltja, hogy hangoztassák: Ő a Messiás és az Úr. Saját maga lép fel így és kéri is ezt.

Gondolatok:

  • Márk evangéliumának első fejezetében hangsúlyos, hogy Jézus nem engedi megszólalni a démonokat, akik ismerik őt és Isten Szentjének nevezik mindenki előtt. Eljön azonban a fordulópont, amikor az embernek színt kell vallania, kinek tartja Jézust valójában. Úrnak, Isten Szentjének, Messiásnak, álprófétának, skizofrén betegnek?
  • Jézus Jeruzsálembe mint király akar bevonulni. Igényt tart arra a címre, hogy Dávid városa az ő tulajdona. Ő nemcsak Dávid Fia, s mint ilyen, királyi sarj, de az eljövendő és dicsőséges Sion Ura is, akinek hatalma időtlen és korlátlan.
  • Az emberek elfogadják Jézus tekintélyét. Akik addig csak kísérői voltak az úton, most ruháikat terítik elé és Hozsannát kiáltanak. Valószínűleg többen is várták már, hogy Jézus vállalja valódi önmagát.

Kérdések:

  • Jézus különös utasítással fordult a két tanítvány felé: hozzanak el egy szamarat, amely nem az ő tulajdonuk. Merünk-e extrém kéréseknek eleget tenni, ha érezzük, azt valóban Isten kéri? Tudjuk-e az Eucharisztiát úgy elfogadni és vállalni, hogy elhisszük, ez az örök élet biztosítéka (ld. Jn 6,48-51)?
  • Jézushoz mint királyhoz a prófécia ellenére sem szamár illik, ha a tekintélyelvű kultúra szimbóluma a feldíszített paripa. Inkább a hatalom kultúrájához igazodunk vagy Isten szimbolikájához? Jobban hiszünk-e Isten jeleinek (pl. kenyér és bor) mint az emberi mesterséges értékrendnek?
  • Az ünnepélyes és jelképes bevonulás után Jézus elfogása, megkínzása és megölése (Passiója) már csalódást kelt. Mennyire vált a hitünk részévé, hogy a bevonulás előtt Úrnak nevezte magát? Marad-e számunkra Úr akkor is, amikor emberként meghal (pedig itt már több van mint egy ember)?

Nagycsütörtök

Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” (1Kor 11,23-24)

Szempontok a szöveghez:

Jézus azon az estén, amelyen elárultatott, amikor úgy tűnt minden elveszett, vacsorát rendezett tanítványainak. A megtört kenyérrel saját testét, a kehelyben levő borral pedig a saját vérét azonosította. Jelenlétét, tápláló szeretetét ezeken a jeleken keresztül szándékozik kiárasztani a világ életéért.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Az Eukarisztiát Krisztus adta az Egyháznak, az apostoli közösség hagyományozta át Pálnak, hogy ő is átadhassa az általa alapított közösségeknek. Az egyház és Krisztus adománya, ajándéka nagyon szorosan összetartozik.

„Csak az változik át, amit elfogadunk.” (C. G. Jung). Jézus elfogadta szenvedését és halálát, s életünkké alakította át.

A kenyér és a bor Jézus kiüresedésének a jelei. Mindazt jelenti, amire éhezünk, ami táplál minket, amiből, és amiért élni tudunk.

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” – hogy éhen ne haljon a lelkünk, önátadó szeretetben éljünk és eljussunk végső célunkhoz.

Amikor Jézus kívánsága szerint megemlékezünk az ő életáldozatáról (anamnézis) és Isten múltbeli cselekvését hirdetjük, akkor ez a már régen megtörtént esemény ismét hatékonnyá válik. Isten, üdvözítő, megváltó szeretete lesz jelenvalóvá számunkra.

A kenyér és a bor, melyeket felajánlunk – a természettel együtt, amelyben élünk – a mi szimbólumaink. Önmagunkat és teremtett világunkat ajánljuk fel általuk Istennek. A Szentlélek átalakítja adományaink belső lényegét: Krisztus szentségi formában jelenvaló lesz közöttünk. Megjelenésével és magunkhoz vételével erőt kapunk tőle arra, hogy az ő országát, szíve szerinti társadalmát építsük.

Kérdések, fölvetések:

  • Összhangban van-e az életem az Eukarisztia ünneplésével?
  • Élem-e önmagam felajánlását, kérem-e átalakulásomat?

Nagypéntek

“Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: “Beteljesedett!” (Jn 19,30)

Szempontok a szöveghez:

“Ne igyam ki talán a kelyhet…?” – Jézus elébemegy a halálnak, és abból a tudatból merít erőt, hogy megfelel az Atya akaratának. Annak ellenére halad az útján, hogy “ismeri” azt.

Király vagy? Mi az igazság? – Jézus azért király, mert élete azonos a szavaival bemutatott életformával. A világ bűne miatt szenvedő Krisztus “az igazság és az élet”, aki útmutatóként és így új, életadó Törvényként áll előttünk. A hiteles ember képét ajándékozza nekünk, aki komolyan veszi a bűnt, és igent mond az engesztelésre.

Az osztatlan köntös jelképében felsejlik valami az egység titkából is. A megfeszített elsősorban nem gondoskodik, nem buzdít, nem is tanít, hanem győzelmi zsákmányának teljességéből ajándékoz valamit.

“Attól az órától fogva”, vagyis amelyben a szenvedés és a megdicsőülés eggyé válik. Az ószövetségi egyház a kereszt alatt válik újszövetségivé.

Azoknak az embereknek bizakodó reménységét fejezi ki a felfelé tekintés az “átszúrtra”, akik megtérnek és bűneiktől megtisztulnak.

Gondolatok az Eucharisztához:

Az Eucharisztia hatásai:

  1. Többé nem én, hanem Krisztus él bennem.
  2. Többé nem egyedül, hanem egy test tagjaként élek.
  3. Többé nem magamért, hanem másokért élek.
  4. Többé nem itt, hanem a Szentháromságban élek.

Kérdések, fölvetések:

Tudom, hogy mi (ki?) az igazság, s főleg melyik az az igazság, amelynek királyként kellene uralnia életemet?

Melyik “keresztemet” sikerül (és melyiket nem) fölvennem minden nap?


Húsvét vigilia

Isten azt mondta Ábrahámnak: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és menj el Mórija földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked.” (Ter 22,2)

Szempontok a szöveghez:

A zsidó áldozati felfogás az egész ókori (pogány) áldozati logikát hatályon kívül helyezte és az irgalmas szeretet koncepciójára épült. Míg a pogány vallásokban az ember adományokat ad az isteneknek, s ennek fejében különböző ellenszolgáltatásokra (gyógyulásra, győzelemre) számít, addig a héber Biblia tanúsága szerint a kultikus áldozatoknak az a lényegük, hogy Isten bocsátja őket az ember rendelkezésére, nagyrészt tisztulás céljából. Az áldozat tehát magának Istennek az adománya, amely nem az adományozóban, hanem a megajándékozottban, vagyis az emberben idéz elő változást. Másként fogalmazva: a do ut des (adok, hogy adj) elv helyett a do quia dedisti (adok neked valamit, mert te már korábban megadtad nekem, amit adhatok) logikájával kell megbarátkoznunk.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Az áldozat és annak bemutatója mind a Golgotán, mind a szentmisében ugyanaz: Jézus Krisztus. Csupán az áldozat módja különböző: egykor véresen, a szentmisében pedig vértelenül. Ő egy személyben a főpap, az oltár és az áldozati bárány, aki bűneinkért feláldoztatott, de megigazulásunkért föltámadt.

Magyar nyelvünkben a pap régies kifejezése: áldozár.

A II. Vatikáni Zsinat után hangsúlyt kapott minden megkeresztelt személy hivatásának forrása és távlata: szeretetből áldozattá válni Krisztusért. Ezért imádkozunk így a szentmise III. eucharisztikus imájában: „Istenünk, hálás szívvel ajánljuk fel neked ezt az élő és szent áldozatot. Tekints, kérünk, Egyházad áldozati adományára, ismerd föl benne Fiad áldozatát, amely által kiengesztelődni akartál. … Ő tegyen minket neked szentelt örök áldozattá, hogy elnyerhessük az örökséget … minden szenttel együtt.” A IV. kánonban pedig a következőképpen: „Tekints, Istenünk, erre az áldozatra, melyet te magad készítettél Egyházadnak. Add meg jóságosan mindazoknak, akik ebből az egy kenyérből és egy kehelyből részesülnek, hogy a Szentlélek által egy testbe összegyűjtve,Fölséged dicséretére Krisztusban élő áldozattá váljanak.”

Kérdések, fölvetések:

  • A szent 40 nap után is szoktam-e rendszeresen áldozatot vállalni?
  • Hogyan lehetek tudatosabb abban, hogy az oltárra lelki áldozataimat is odahelyezzem?
  • Maga a templom, de azon belül az oltár is egy kisebb magaslat, egyfajta Mórija-hegy. Mit viszek magammal, amikor elindulok?

 



Április

Húsvétvasárnap – esti szentmise

“Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk…?”

Gondolatok:

Az emmauszi tanítványok menekülnek onnan, ahol elveszítették Jézust és a hozzá fűződő minden reményüket. A földre szegezve tekintetüket ballagnak haza, de maguk se tudják mihez kezdjenek e végzetes kudarc után. Jó, hogy nem egyedül, hanem ketten vannak: amit együtt megéltek, az mégis összeköti őket. A Föltámadott észrevétlenül járja az ember útját, csatlakozik hozzájuk, akkor is velük van, amikor nem látják. Jézus a kezdeményező: ő kérdezi az embert. Ők idegennek gondolják azt, aki melléjük szegődött.  Az asszonyok tanúságtétele csak zavaró momentum számukra. A szenvedést a Messiás sem kerülhette el. Jézus “kéreti magát” – nekünk kell őt meghívni és befogadni otthonunkba. A szó kevés, a kenyértörés gesztusában ismerik fel az Urat – mintha a szentmise 2 fő része ezen leírás alapján formálódna az ősegyház életében. A valóság felismerése bátorságot önt a megfáradottakba – azonnal és örömmel visszatérnek oda, ahonnan szomorúan megfutamodtak.  

Kérdések:

  • Mi az, amiről nem akarok tudni, aminek valóságától menekülök?
  • Kivel szoktam megosztani szomorúságomat, ki a bizalmas barátom, és kinek vagyok én a bizalmasa?
  • Tudok-e olyan figyelmesen kérdezni embertársamat, hogy őszinte beszélgetés alakuljon ki, vagy csak mindig a magam igazáról akarok másokat meggyőzni?
  • Vagyok-e szíves vendéglátó, a szegények és rászorulók barátja?
  • Örömmel és bátran megosztom-e másokkal az élő Krisztusba vetett hitemet? Idézzem fel, hogy kivel és hogyan beszélgettem utoljára keresztény meggyőződésemről!

Húsvét 2. vasárnapja

A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” (Jn 20,24-25)

János evangéliuma különleges, nehezen értelmezhető módon jegyzi meg, hogy a hiányzó tanítványnak, Tamásnak volt egy mellékneve is: „iker”. Miért fontos ez? Vannak, akik azt hitték, döntő utalás lenne ez arra, hogy Tamás Jézus „elhallgatott” ikertestvére volna. Pedig ’ikernek’, egy másik félnek/’én’-nek lenni inkább érzelmi kérdés. Valaki egészen a másikkal együtt (a másikból) él, érez, lélegzik. Lehet, hogy János volt a „szeretett tanítvány”, Péter a „szikla”, a legerősebb, a vezéregyéniség, de talán Tamás érezte magát a legközelebb Jézushoz, az Emberfiához. Hitvallása: „Én Uram, én Istenem”, egy szükséges és egészséges elszakadást jelez a korábban bebeszélt fantáziából. Jézus nem egy emberi alteregó, nem egy szimpla példakép, nem a „szupersztár”, a sikeres „emberi ÉN”, amivé mi is válni szeretnénk. Jézus, az Emberfia most válik Tamás számára többé, Isten Fiává. Ami nehéz és megszenvedett átalakulás, de szükséges.

Gondolatok:

  • Húsvét 2. vasárnapja az ’Irgalmasság vasárnapja’. Az irgalom nem egyszerű megbocsátás, hanem ’kijózanítás’ is lehet: téves elképzeléseinkből Isten elvezet az igazság felé. Többször lehet rá szükségünk, mint hisszük…
  • Jézus felajánlja Tamásnak, hogy érintse meg a sebeit, de az nem szerepel Jánosnál, hogy Tamás ezt meg is teszi. Van, hogy Isten felajánl számunkra valamit, de a hitünk igazolása inkább az, ha nem élünk vele…
  • „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” Számonkérés Tamás hitetlensége felé? Vagy inkább a jövő meghatározása: ’Tamás! Többé nem látsz engem így, testközelből. Úgy kell hirdetned az Evangéliumot, hogy nem látsz magad előtt, de érezned kell, hogy Melletted vagyok! Így maradj boldog!’

Kérdések:

  • Mennyire érzem, hogy Jézus előttem, mellettem, bennem van az Eucharisztiában, noha nem látom úgy, ahogy a tanítványok (Tamás) láthatták?
  • Jézusban az Isten Fia lett emberré, vagyis az Én ikertestvéremmé. Én hogyan tudnék az Ő ikertestvére lenni?
  • A többi tanítvány még Húsvétvasárnap megkapta Jézustól a Szentlelket ahhoz, hogy felismerje Őt, a Feltámadottat. Tamás nem kapta meg. A Szentlélek nélkül van esélyem felismerni Istent Jézusban? Nem emberi belátás kérdése, hogy Jézus kicsoda valójában. A Lélek nélkül lehetetlen megtudni, ki Ő… A Lélek lehívása nélkül („epiklézis”) nincs Eucharisztia.

 


 

Húsvét 3. vasárnapja

Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. Lk 24, 36-40

Szempontok a szöveghez:

Jézus nagypénteki, vérző sebei most a megbizonyosodást, a felismerést, a békességet és a feltámadott sugárzó szeretetét közvetítik. A húsvéti gyertyára is odahelyezzük Jézus sebeit, amelyek a bűnökön és a halálon keresztül hirdetik az ő szeretetének végtelenségét, minden sötétséget legyőző fényét.

Az apostolokhoz hasonlóan, lehet, hogy én is kételkedem a személyes feltámadásban. Jézus minden őt keresőnek elébe siet, hogy megtapasztalhassa az ő isteni valóságát, neki szóló, gyógyító szavait.

Az ő sebein átsugárzó fény a mi sebeink gyógyulására is reményt ad. Sérüléseink Krisztushoz, mint áldozathoz (aki együttérez), és gyógyítóhoz (aki az örök életet hordozza) kapcsolnak bennünket.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Amikor magamhoz veszem a szentáldozásban, az Eukarisztiában, az én földi, testi valóságomat is átjárja isteni dicsősége és ereje. Tudatosíthatom, hogy szeretetének fényét hordozom. Ez a szeretet lehet tanúság róla, a világban jelen levő és bennünk való életéről.

Az Eukarisztiában jelen levő Jézus – miközben vele találkozunk, szemléljük őt – az írások megértésében is segítséget ad: a szívünkre beszél, érzéseinken keresztül érint meg bennünket. Nekünk szólónak ismerjük fel a hangját. Nemcsak az ő tetteit, hanem saját múltunkat is újra tudjuk értékelni, meglátva azt, ami az eseményekben összeköt vele.

Az öröm és csodálkozás még nem hit, de előjele lehet. Amikor testi valóságomat érinti a Feltámadott közelsége, szavai, hívása; a hit útján vagyok.

Jézusnak mint feltámadottnak nincs szüksége ételre, mégis emberi módon tanúsítja valóságos jelenlétét. Az Eukarisztiában pedig szeretetből ételünkké lesz.

Kérdések:

  • Mely sebemen nem ragyog még át a feltámadás fénye, a feltámadott szeretete? Az életemben mely eseményekért nem tudok még hálát adni?
  • A bűnbocsánat hirdetésére szólít fel bennünket Jézus. Hogyan tudok erről tanúskodni? A kiengesztelődés, a személyek és közösségek közötti megbékélés követe vagyok-e?

Húsvét 4. vasárnapja

„Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem – mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak…” (Jn 10, 14-16)

Szempontok a szöveghez:

Pásztor – béres: a nyájról való hétköznapi gondoskodásban nem látszik a különbség, de a nehéz helyzetekben igen. A béres anyagi javakért vagy kényszerből hoz áldozatot, a pásztor önként (“életemet … magam adom oda”). Az áldozat a szeretet fokmérője.

A Pásztor ismer engem, néz, lát. Nem csak azt látja, mi javítandó (vö. Jn 2,24), hanem az ő szerető tekintete kíséri és bátorítja az embert a teremtéstől (vö. Ter 1,31) a gazdag ifjúig (“Ránézett és megszerette” Mk 10,21), és azóta is. Engem is. (Prohászka Ottokár: Kő az úton)

Jézusnak “más juhai is vannak”, akiket ma bennem élve, általam akar megszólítani. Jézus ma bennem akarja folytatni pásztori, apostoli művét, a jó hír továbbadását. Arra hív engem, hogy adjam a “jeleket”, személyválogatás nélküli legyen a szeretetem.

Gondolatok az Eucharisztiához:

“Egy nyáj lesz…” – az Eucharisztia egyesítő ereje

Jézus a szentáldozásban bevon önátadásának méricskélés nélküli nagylelkűségébe, bennem is irtogatja a “béres” méricskélő szemléletét, miközben erősíti a “jó pásztor” áldozatkészségét.

A szentséglátogatás (napközben 3-5 percre betérni egy templomba) kifejezi, hogy nem magamban bízom, hanem elsősorban Istenben, életem Pásztorának gondviselésében. A rendszeres szentséglátogatás hatása az is, hogy tudatosítja és megerősíti bennem ezt a szemléletet, segítve gondjaimat Őrá bízni („Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok.” 1Pt 5,7)

Kérdések, fölvetések:

  • Ismer engem: miért aggódom?
  • Én milyen áldozatokra vagyok képes a Pásztorért, azért a Jézusért, aki ott van bennem és a körülöttem élőkben is (család, ifi közösség, stb.)?
  • Én mit teszek, hogy megismerjem a Pásztorom? Hallgatom hangját bensőmben (lelkiismeretem szavában), elöljáróim útmutatásában, a közösségben, a Szentírást vagy az idők jeleit olvasva?
  • Én milyen pásztora vagyok a rám bízottaknak? (Jézus – bennem – jó Pásztora ma is a mellettem levőknek?)


Húsvét 5. vasárnapja

„Maradjatok bennem, és én tibennetek.” (Jn 15,4a)

Szempontok a szöveghez:

Jézus a mindennapi életből veszi képeit, hogy hallgatósága számára érthető legyen, mit szeretne átadni számukra. A szőlő képének használata abban az időben teljesen egyértelmű volt, hiszen Izrael úgy tekintett magára, mint Isten által gondozott szőlőtőkére. A próféták által oly gyakran elvadult szőlőtőnek titulált népet Krisztus föltámadása után egy új nép, az Egyház váltja fel, melynek tagjai az új ágak, akik elborítják az egész világot. Jézus egyetlen feltétele csupán ennyi: folyamatos és élő kapcsolatban maradni vele, a tővel.

„maradni” ige a mai evangéliumi részlet sarokköve (7-szer fordul elő), sőt az egész János-evangélium egyik kulcskifejezése (66-szor szerepel). Nem csupán egy statikus értelmet rejt magában (változás nélkül ugyanannak maradni), hanem dinamikus jelentéssel bír: megmaradni, kitartani, egy Krisztus ellenes világban is, nehézségek ellenére is helytállni. „Benne maradni” annyit tesz, mint az Ő Létében, Lényében, Lelkében élni. Szent Pál így fejezi ki ugyanezt: „Krisztusban” élni.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Az evangéliumi szakasz a szentmise „Őáltala, Ővele és Őbenne …” doxológiájára rímel, mert „benne nyertük el vére által a megváltást” (Ef 1,7) és „általa van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,18). Az Amen is általa hangzik fel ajkunkról, mellyel válaszolunk a szent cselekményre, s megerősítjük igenünket, mert „ahány ígérete csak van Istennek, mind ’igen’ lett őbenne, ezért az Amen is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére” (2Kor 1,20). (A pap az Amen alatt is a magasban tartja a Szent Testet és Vért.)

Szent Ágoston így elmélkedik a János evangéliumhoz írt kommentárjában: „Enni azt az ételt és inni azt az italt tehát azt jelenti, hogy Krisztusban maradni, és őt mint bennünk maradót bírni” (In Ioannem XXVI. 18.).

Kérdések, fölvetések:

  • „Aznap nála maradtak” (Jn 1,39). Minden napom kezdetén érdemes ezt a célt kitűznöm magam elé. Mindig csak a mai napon …
  • „Benne maradni” az imában, a Jézussal való személyes kapcsolatban akkor is, ha az kényelmetlen, visszhangtalan, üres. Akkor is, ha nem történik semmi… Mi segíthet ebben?
  • Hogyan tudok tudatosabb lenni a szentmise és a különböző imák Amen-jeinek kimondásában?


Május

Húsvét 6. vasárnapja

“Senki sem szeret jobban, mint aki életét áldozza barátaiért.” (Jn 15,13)

Gondolatok:

  • Jézus igazi kiléte a mennyei Atyához fűződő fiúi kapcsolata. Az Atya azáltal szereti Fiát, hogy küldetést ad számára, a Fiú pedig azáltal viszonozza, hogy megteszi az Atya akaratát.
  • Örömeink vannak, de örömünk teljessége Jézustól ered. Gyümölcsei is vannak életünknek, de maradandó gyümölcse csakis Jézusból fakad.
  • Jézus megtört teste és a kiomló vére egyrészt az Atya iránti engedelmes szeretetét juttatja kifejezésre, másrészt az emberekért vállalt áldozatát valósítja meg.
  • A szeretet mértéke az érte vállalt áldozat.
  • Isten parancsolatai az élet útját jelölik ki számunkra. Ezek a szeretetre szólítanak. A szeretetből fakadó tettek pedig konkrét döntéseket feltételeznek, vagyis a szeretet nem spontán érzés csupán, hanem elköteleződés a felismert igazság mellett.

Kérdések, fölvetések:

    • Mi az én legfőbb örömöm? Hol van benne Jézus? Miként bontakozhatna ki ez az örömöm?
    • Kiért és kikért vállalok áldozatot, örömmel és szeretettel?
    • Van-e olyan terület az életvitelemben, amit még elzárok Jézustól és tanításától? Mitől félek? Mégis mit remélek?

Urunk mennybemenetele

„Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.” (Mk 16,20)

Jézus az Utolsó vacsorán azt ígérte tanítványainak, hogy elküldi nekik a Szentlelket, aki majd megtanítja őket a teljes igazságra (vö. Jn 16,13). Ő tesz valójában tanúságot az Evangéliumról és Jézusról, mint Krisztusról, ill. Isten Fiáról, Ő tárja fel a jövendőt és ad eszkatologikus távlatot (a feltámadás és az örök élet bizonyosságát) a hitben, az Ő erejével lesz megjelölt az, akit megkeresztelnek a víz által, és Ő erősíti meg az apostolokat, amikor földi ítélőszékek elé állítják őket. Mindez egységesen jelenti az igehirdetést, amelyet Krisztus, az Úr jelekkel egészít ki. Az evangelizáció tehát lényegében Isten műve, nem az emberé. Az ember csak a készséget, rendelkezésre állást, önátadást biztosítja. A szentség, amely az ember jellemzője lehet, itt inkább azt jelenti, hogy egészen megengedi Istennek, hogy rajta keresztül Ő fejtse ki hatását, szóljon és cselekedjen. Jézussal az Ige által felvett Ember a mennybe ment, de a tanítványok emberségében továbbra is kész az Isten jelen lenni a világban.

Gondolatok:

  • Krisztus követése az 1) igehirdetésen mint tanúságtételen és a 2) kereszthordozáson keresztül vezet bennünket a 3) mennybe. Ez a három aspektus összetartozik.
  • Jézus mennybemenetele a Szentlélek eljövetelét készíti elő. Jézus távozásának szomorúságát szükségképpen fel kell váltania a Lélek kiáradása felett érzett örömnek. A történet folytatódik …
  • Isten a Velünk élő Isten, ez hatja át az életünket, bármilyen módon is van jelen köztünk, soha nem kell mondanunk többé: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem (Zsolt 22,2).

Kérdések:

  • Amikor a liturgián Isten Igéjét halljuk, hisszük-e, hogy a Szentlélek maga „olvassa fel” nekünk az Általa sugalmazott szavakat? Hogy az „Élet kenyere” mellett mint „Isten ajkáról származó Ige” ez is Eucharisztia?
  • Az Ige liturgiáját ’kísérve’ az Áldozat liturgiájában az Úr egy különleges jellel erősíti meg azt, amit hallottunk. Mennyire látjuk köztük a szerves egységet?
  • Jézus „mennyből alászállott Élő Kenyérnek” nevezte önmagát. Mennyiben a hitünk (és életünk) alapja, hogy a magunkhoz vett Teste és Vére által „szállhatunk fel” utána mi is a mennybe (ld. az Eucharisztia mint ’útravaló [viaticum])?

Pünkösdvasárnap

„Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!”  (Jn 20, 21-22)

Szempontok a szöveghez:

A Szentlélek, Istennek az egész világot újjáteremtő ereje, megújító tevékenysége. Ahol teret adnak neki, rá hagyatkoznak, „veszik” – befogadják, ott tudja kifejteni megújító, életet felvirágoztató tevékenységét. Amikor Jézus azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket!”, buzdít bennünket arra, hogy fogadjuk el az ő ajándékát, aki már jelen van az életünkben, és a miénk.

A Szentlélek a benső békénk megteremtője, létrehozója. Az éli át, aki rá tud hagyatkozni a Lélekre, Isten kezébe helyezi az életét. Küldetésünk, hogy a béke követeiként, kiárasszuk az ő mindenki felé irányuló szeretetét.

Gondolatok az Eucharisztiához:

A harmadik isteni személy segít felismerni az Eukarisztiában jelen levő Jézust. Megnyitja a szemünket a valóságra, mint az emmauszi tanítványoknak.

Isten Lelke, aki cselekvésbe, életbe, tevékenységbe viszi át, amit a szentségekben ajándékként, áldásként megkaptunk, magunkhoz veszünk.

A Szentlélek, aki megtanít bennünket imádkozni, ha felfedezzük sóhajtásait, indításait a lelkünk mélyén.

Egységet teremtő erő, aki a bennünk és köztünk levő sokféle irányultságot, indítást megkülönbözteti és összehangolja.

Az Egyház közösségteremtő ereje.

A Szentlélek a világban levő küldetésünk, missziónk, tanúságtételünk erőforrása. Ő ad bátorságot és bölcsességet, hogy a kellő időben és megfelelő módon álljunk ki.

Kérdések, fölvetések:

  • A Szentlélek mely ajándékára szomjazom most a saját életemben vagy családom, közösségem életében?
  • Hogyan tapasztaltam meg életemben, hogy Isten Lelke önátadásra, időm, javaim, energiám, önmagam ajándékozásra hívott meg és arra örömmel tudtam válaszolni? Milyen gyümölcsök jöttek létre ebből?

Szentháromság vasárnapja

“…tegyetek tanítványommá minden népet, megkeresztelve őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, tanítva őket…!” (Mt 28,19-20)

Szempontok a szöveghez:

Miután megünnepeltük Isten nagy tetteit, “ajándékait”, a megtestesülést, a megváltást és a Szentlélek kiáradását (az Olvasmány említi a teremtést is …), most illő, hogy odafigyeljünk az “ajándékozóra” is.

A Szentháromság élete, a menny(ország) nem más, mint kölcsönös szeretet. Isten nemcsak azóta szeret, amióta a világot megteremtve végre volt önmagán kívül kit szeretnie, hanem benne van egy örök “én”, egy örök “te” és egy örök “mi” a kölcsönös önajándékozásban. (R. Cantalamessa)

A Szentháromság titka értelemmel nehezen belátható, mégis könnyű elfogadni, mert képét magunkban hordozzuk, és magunkban is ugyanazt a vágyat fedezzük föl: szeretni és szeretve lenni.

Lehet a szeretet mindenkinek jót akaró, önzetlen, hősies fokra jutott, az ellenségnek is jót tevő, és így azt mondhatjuk tökéletesnek, de teljes csak a kölcsönösség elérésekor lesz. (Barsi Balázs)

Jézus még egy “utolsó” találkozásra hívja tanítványait, hogy aztán megígérje, hogy velük marad. Örök tanítónk marad (a Szentlélekkel együtt), hogy mi örökre tanítványai maradjuk. Az Egyház (minden tagjában) csak ha megmarad tanítványnak, lesz képes minden embernek hirdetni Isten egyetemes szeretetének örömhírét.

Jézus jelzi a küldetés megvalósításának módját is: keresztelni és tanítani. De “keresztelni” szó szerint azt jelenti: “bemeríteni”. Az ősegyház úgy növekedett, hogy az érdeklődőket “bemerítették” keresztény életük, a szentháromságos kapcsolataik, összetartásuk, “az egyik kész meghalni a másikért” (Tertullianusz, Apologia 39,7) tapasztalatába. Ezután tanították a hittanulókat.

Gondolatok az Eucharisztához:

Mint Isten, a Szentháromság, úgy az Egyház is egység a sokféleségben a közös Eucharisztia által is (vö. EvGaud 231: “A modell nem a gömb… A modell a poliéder…”). Azegyházatyák az Eucharisztia anyagára mint az egység jelképére hivatkoznak: sok búzaszemből lesz a kenyér, sok szőlőszemből a bor; így az Oltáriszentség is, amely a kenyér és bor átváltozásából születik, eggyé teszi Krisztus titokzatos testének tagjait.

Kérdések, fölvetések:

A cél a szeretetben való kölcsönösség, a közösség, a testvériség kialakulása. De vállalom ehhez, hogy „mozdony” leszek (és nem csak vagon), hogy „elsőként” és kitartóan adom a jeleket?

A mellettem élők „bemerülhetnek” a szentháromságos élet tapasztalatába?



Június

 

Úrnapja

„Mit akarsz, hová menjünk előkészíteni, hogy megehesd a húsvéti vacsorát?” (Mk 14,12b)

Szempontok a szöveghez:

Az utolsó vacsora előkészítéséhez Jézus mint zsidó „családfő” pontos, részletes utasításokat ad a tanítványoknak. Az ünnepi vacsora előjátéka sokrétű, gondos figyelmet igénylő, s a hagyományok ismeretét feltételező, szinte „meditatív” tevékenység volt – már önmagában is egyfajta ima: megfelelő méretű helyről gondoskodni, a kovásztalan kenyereket elkészíteni, a bárányt levágni és megsütni, a zöldségeket és a bort beszerezni, az ünnepi asztalt megteríteni. A jelek szerint nemcsak Jézusnak, hanem az evangélistának is kiemelt jelentőségű az előkészítés, hiszen csaknem annyi mondatot szentel leírásának, mint magának az utolsó vacsorának.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvében nagy hangsúlyt helyez az imádság, elmélkedés előkészítésére. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy az előkészület komolysága már meghatározza magát az elmélkedést. „A lelkigyakorlatozót nagyon segíti, ha nagy lélekkel, Teremtője és Ura iránti bőkezűséggel kezdi meg a gyakorlatokat, felajánlva neki egész akaratát és szabadságát, hogy az isteni Felség legszentebb akarata szeint rendelkezzék mind személyével, mind azzal, amije van.” Mindez a szentmisén való részvételre ugyanúgy igaz.

Amilyen komolyan veszem az előkészítést, olyan komoly lesz maga a mű. A szentmisén való részvétel mind a pap, mind a világi hívő részéről nem a mise elejét jelző csengőszókor kezdődik, hanem a távolabbi, valamint a közelebbi előkészülettel.

Ha a zenekar hangszerei az előadás előtt nincsenek behangolva, az egész koncert élvezhetetlen, sőt elúszott.

Kérdések, fölvetések:

  • Számtalanszor tapasztaljuk hétköznapjainkban a kapkodást, az utolsó pillanatos intézkedést. Ha tudatosan figyelek az előkészítésre, kiküszöbölöm a kapkodással járó dühöt, feszültséget magamban és másokban is. Hogyan lehetek tudatosabb, figyelmesebb, amikor feladataimat, ünnepeinket vagy akár szentmisénket készítem elő?
  • Hogyan működik nálam a szentmisére való távolabbi ill. közelebbi előkészület? Mit tehetek, hogy jobban működjön?

Jézus Szíve

Jézus oldalából víz és vér fakadt (Jn 19,34)

Gondolatok:

János evangéliuma szerint abban az évben épp a húsvét ünnepének előestéjén halt meg Jézus. Zsidó szokás szerint a halálra ítélt és kivégzetteket napnyugta előtt el kellett temetni. Ezért a felfeszítettek lábszárának megtörésével a halálukat siettették.

A (nagypéntek délelőtti) ostorozással a názáreti Jézust már annyira meggyötörték, hogy halála előbb bekövetkezett, mint a másik két megfeszítetté.

A katona lándzsaszúrása Jézus halálát akarja biztossá tenni. A vér és víz kicsordulása élettanilag megmagyarázható, de az evangelista annak szimbolikus jelentést ad. Már az ókori egyházatyák az alapvető szentségekre vonatkoztatják.

Eszerint egyrészt Jézus áldozata nyitotta meg számunkra a keresztség forrását. És valóban, korábban nem, hanem csakis a föltámadt Úr ad parancsot tanítványainak a szentháromságos Isten nevére való keresztelésre (Mt 28,20)

Másrészt halálának előestéjén, Jézus a vacsora közben hálát adva mennyei Atyjának, a kehely bort tanítványainak adva szólt így: ez az én vérem, az új és örök szövetség vére, amely kiontatik a bűnök bocsánatára. És most, nagypéntek délutánján ez az, ami halálában beteljesedett.

A szemtanú nem hallgathat – tanúságtétele minden kor embere számára hitelt érdemlő.

Az eucharisztikus ünnepen nem megismételjük az akkori véres áldozatot, hanem az Egyház hite szerint Jézus egyetlen és örök áldozata lesz jelenvalóvá, aktualizálódik itt és most a pap imája által a Szentlélek erejében.

Kérdések:

  • Vajon igyekszem-e újból és újból átérezni megkeresztelt mivoltom méltóságát, ti., hogy Krisztus által vagyok kapcsolatban a menyei Atyával a Szentlélekben?
  • Ha Krisztus életáldozatára tekintek, hogyan gondolhatom azt, hogy áldozatos élet nélkül képes vagyok kimutatni szeretetemet?
  • Milyen érzések vannak bennem, amikor feltekintek az Oltáriszentségre, melyben Jézus értünk adott élete összpontosul?

Évközi 10. vasárnap

Az a hír járta ugyanis, hogy megzavarodott. Az írástudók pedig, akik Jeruzsálemből jöttek, azt mondták: „Belzebub szállta meg”, és: „A gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Ám ő magához hívta őket, és példabeszédekben szólt hozzájuk: „Hogyan űzhetné ki a sátán a sátánt? Ha egy ország meghasonlik önmagával, az az ország nem maradhat fenn. Ha egy család meghasonlik önmagával, az a család nem maradhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlik önmagával, akkor nem maradhat fenn… …aki a Szentlelket káromolja, az soha nem nyer bocsánatot, azt örökös bűn terheli.” Azért mondta mindezt Jézus, mert azt terjesztették: „Megszállta a tisztátalan lélek.” (Mk 3,20-35)

Jézust egy egészen egyszerű, banális érv alapján támadják: zavarodott, elmeháborodott, beteg. Nem gonosz, nem bűnös, nem rossz, csak beszámíthatatlan. Ma is ez a legegyszerűbb, egyúttal ’legkorrektebb’ reakció: nem ördögtől megszállott, nem aljas, csak beteg. Gyógyításra szorul. A gonoszság valójában nem létezik. Csak betegség van. Bűnbocsánatra nincs szükség, gyógyítás kell… Nincs bűn, csak betegség van. A betegségről pedig nem tehetünk, az kiszolgáltatottság, kényszer, minden szabadság felett áll.

Ez így túl egyszerű!

Gondolatok:

  • A Szentlélek jelenti bennünk az egészséget. Ha mi mégis a hiányt és a betegséget választjuk, az a mi döntésünk, a mi ’bűnünk’. Kinek hiszünk?
  • Olyan sokszor kritizálnak, sértenek bennünket azért, mert hűek vagyunk meggyőződésünkhöz. Legyünk erősebbek a hiteltelen kritikánál!
  • A meghasonlottság az egyik elképzelhető legnagyobb rossz. Mert az embert belülről emészti fel. Isten a Lélek által mindig ad erőt, hogy ne ’hasonuljunk meg’. Engedjük Őt hatni?

Kérdések:

  • Az Eucharisztia minden egyes nap felajánlja Magát és erejét ahhoz, hogy bírjuk, tűrjünk… élünk vele?
  • EPIKLÉZIS: a Szentlélek változtatja át a kenyeret és bort Jézus Testévé és Vérévé; Ő, a Lélek tesz bennünket is emberként többé. Engedjük?

„Nincs más út az Atyához, csak Általa.” Milyen áldozatot vagyunk képesek vállalni azért, hogy erről az egyetlen útról tegyünk tanúságot?


Évközi 11. vasárnap

„Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban.” (Mk 4,26-28)

Szempontok a szöveghez:

Jézus sok példabeszédet mond a vetésről és a növekedésről. Képei része egy egyszerű ember mindennapi életének. A naponta megtapasztalt világ segítségével világította meg Isten megvalósuló uralmának lényegi tulajdonságait:

  • Jézusnál Isten országa elsősorban ezt az életet, világunkat, történelmünket jelenti. Mindezeket átjárja, áthatja Isten uralma, amely feltartóztathatatlanul növekszik.
  • kezdetben ijesztően kicsiny, és az Isten művét fenyegető ellenfelek túlerőben vannak.
  • Jézus tanításában nincs apokaliptikus rendszer, amely szerint el kell pusztítania a régi világot, és új világot kell teremteni.
  • Isten uralma már most, az ember megszokott, jól ismert, mindennapi környezetében megtörténik.
  • Isten uralma a rejtett, kicsi, jelentéktelen dolgokban növekszik, mivel Isten azt akarja, hogy a régi világ szabadon formálódjék az ő országává.
  • csendes forradalom történik, amelynek legfontosabb jele a növekedés.
  • Jézus nem a királyoktól várja Isten országának beteljesedését, nem a technikai fejlődésben, kultúrában… de vallja, hogy a végén egyedül Isten lesz az Úr, neki adatik minden dicsőség és mindenki egyedül neki szolgál.

Gondolatok az Eucharisztához:

A csendes szentségimádásban, a jelenlétében maradva az Úr dolgozik a lelkünkben, gyógyít, formál, növel bennünket, anélkül, hogy ezt közvetlenül éreznénk. Nem nekünk kell cselekednünk, hanem engednünk, hogy Isten munkálkodhasson bennünk. „Magától terem… – maga sem tudja hogyan”.

Élet fakad és növekszik ott, ahol nem is reméltük.

Az élet ajándékozójával, életem Urával találkozom.

Isten élete, jelenléte az Eucharisztiában egy kis ostya színében – és a mákszemnyi mag növekedésének, fává terebélyesedésének párhuzama a világban és bennem.

Kérdések, fölvetések:

  • Hogyan tudok együttműködni azokkal az élet-ajándékokkal, melyekkel Isten ajándékozott meg?
  • Környezetemben milyen jeleit találom, látom Isten országa működésének?
  • Észre veszem-e azt a világot, amelyben élek? Tudok-e következtetni a földi jelekből az égiekre?
  • Hogyan mutatkozik meg az élet értéke, szépsége, ajándék volta kapcsolataimban, tevékenységeimben?
  • Kudarcaimat, bűneimet látva, tudok-e, akarok-e bízni abban a kis magban, amely Isten élete bennem?

Keresztelő Szent János születése

“Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: «János a neve.» ” (Jn 19,30)

Szempontok a szöveghez:

6 hónappal vagyunk Jézus születése (dec. 24.) előtt.

Jézus tanúsága szerint János több, mint próféta: mint az Urat megelőző hírnök, megkezdi az evangélium korszakát (“A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának örömhíre terjed…” Lk 16,16).

Két idős embert, akiket talán sokak már “leírtak”, Isten megajkándékoz egy fiúval. E két öregtől jöhet még valami figyelemre méltó? Adhatnak, mondhatnak még valami fontosat?

A János név jelentése: az Úr irgalmas (kegyelmet oszt). E két gyermektelen (meddő) ember életében Isten megmutatja az ő irgalmát, cselekvő jelenlétét, aki rátekint a lenézettekre (is).

A név választásában a szülők eltérnek az elvárásoktól, a hagyományoktól, mert elsősorban Isten akarata az iránytűjük, nem pedig a “mi mindig így szoktuk csinálni”. Persze az új gyakran megriaszt.

“Vajon mi lesz ebből a gyeremekből?” Ki is Keresztelő János? A kérdésre ő soha nem magára nézve válaszol, hanem Jézusra nézve, a vele való kapcsolatában: ő a “hang”, hogy a “Szó” hallható legyen; ő az útkészítő, hogy az Úr elérkezhessen az ő népéhez. Jézus lesz az, aki beszél róla: “Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltől hajladozó nádat?… Prófétánál is nagyobbat.” (Lk 7,24kk).

Missziós magatartása: nem akar a középpontban lenni, rámutatni akar, helyet készíteni. Határozottan és mívesen beszél, hogy csendre intsen a Vőlegény szavait meghallani. Mer kisebbedni, hogy Krisztus növekedjen.

Erkölcsi magatartása: bátor és határozott szavai, föháborodása és haragja, mind az Úr és az Ő népe iránti szenvedélyéről árulkodik, és arról, tudatában van, hogy szavaiért meg kell majd fizetnie, és hogy furcsa a hatalom emberei számára.

Egyetlen vágya (vö. börtönből Jézushoz intézett kérdése: “Te vagy…?”): megvalósulva látni a Megváltó érkezésének jeleit.

Gondolatok az Eucharisztához:

Jézus az Eucharisztiában ugyanúgy adja magát egészségesnek és betegnek, tanultnak és tanulatlannak, fiatalnak és idősnek. Én sem vagyok személyválogató?

Kérdések, fölvetések:

Nyitott vagyok, amikor valaki új dolgot javasol? Tudom azt válaszolni: „Próbáljuk ki! Ha nem működik, visszatérünk a régihez.” ?

Jézusra, vagy magamra mutató jel vagyok?

Merem kockáztatni előnyök elvesztését azzal, hogy kiállok egy igazság, vagy egy igaz ügy mellett?



Július

Évközi 13. vasárnap

“Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen! … Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével és bajodtól megszabadulva légy egészséges!” (Mk 5,23.34)

Szempontok a szöveghez:

A keretes szerkezetű csodaelbeszélésben kiemelt helyet kapnak a különböző gesztusok: leborulás, érintés, kézfogás. Érdemes megfigyelni továbbá a tömegjelenetek és a személyes találkozások intimitásának feszültségét. Hasonló dolgot veszünk észre a názáreti zsinagógában elhangzó jézusi beszédet követően: személyes érintettségű megszólalás, majd Jézus áthalad a feldühödött tömegen… (Lk 4,30).

Jézus, a mennyei orvos azért jött, hogy „életünk legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10), vagyis ő az Élet teljességét kínálja föl mindazoknak, akik hisznek benne. Ő gyógyít, de nem csodadoktor, orvos, de nem pirulát ír föl, ápol, de nem felszínes és gyors ellátást ad.

A szakasz teológiai-spirituális hátterét legjobban talán Lázár föltámasztásának története világítja meg (Jn 11).

Gondolatok az Eucharisztiához:

Jézus az Eucharisztiában (többek között) gyógyulást ad. Szent Ambrus a szentségeket magyarázva merészen fogalmaz: „Valahányszor magunkhoz vesszük (az Eucharisztiát) az Úr halálát hirdetjük. Ha az ő halálát hirdetjük, hirdetjük a bűnök bocsánatát is. Valahányszor kionttatik a vér, a bűnök bocsánatára onttatik ki. Mindig vennem kell tehát, hogy mindig elnyerjem bűneim bocsánatát. Mindig vétkezem, kell, hogy mindig legyen rá orvosságom. … Vedd minden nap, mert minden nap hasznodra van! Élj úgy, hogy méltó légy naponként való vételére! Te pedig, amikor azt hallod, hogy valahányszor bemutatjuk az áldozatot, az Úr halálát, az Úr feltámadását és mennybemenetelét, valamint a bűnök bocsánatát tesszük jelenvalóvá, mégsem veszed az élet kenyerét naponként? Kinek sebe van, orvosságot keres. A seb ugyanis az, hogy a bűn alatt szenvedünk, orvossága pedig a tiszteletreméltó mennyei szentség.” (A szentségekről IV.28., V. 25.)

A szentáldozás előtti papi imák egyike is ide kapcsolódik: “Uram, Jézus Krisztus, szent tested és véred vétele ne váljék ítéletemre vagy kárhozatomra, hanem jóságodból szolgáljon lelkem és testem oltalmára és gyógyulására.”

A keleti egyház liturgiájában az áldoztató pap szinte felkiáltó hitvallásként fordul a hívőhöz: “Íme, ez illeti ajkaidat bűneid bocsánatára és az örök életre! Amen.”

Kérdések, fölvetések:

    • „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek.” (Mt 9,12) Hogyan járulok a szentáldozáshoz: egészségesként vagy betegként?
    • Merem-e bevallani, fölvállalni akár mindenki, de legalább az Úr előtt, hogy gyógyulásra szorulok?

Évközi 14. vasárnap

„A názáreti emberek csodálkoztak Jézus tanításán – Jézus elcsodálkozott hitetlenségükön.” (Mk 6,2.6)

Szempontok a szöveghez:

Jézus kereste az emberek társaságát, mindenütt megfordult, ahol találkozni lehet velük, hiszen a mennyei Atyától való küldetése hozzájuk szólt. A találkozásnak és tanításnak kitüntetett ideje a nyugalom napja, a zsidóknál a szombat, és helye a zsinagóga.

Kortársai elcsodálkoznak, hogy falujukból ilyen híres ember kerül ki: csodatetteinek híre és tanításának visszhangja Názáretbe is elért.

Ismerni vélik, de valójában ez akadályozza meg őket, hogy róla való elképzelésüket és addigi gondolkozásmódjukat megváltoztassák. Megtérni képtelenek.

Jézus szomorúan idézi az ősi mondást: a prófétát épp hazájában, népe körében nem becsülik meg… Mi pedig tudjuk, hogy több van itt, mint próféta. Nemhogy Isten emberét nem becsülik meg, de Isten Fiát nem ismerik fel.

Szeretne csodát tenni, de az emberek nyitottsága kell a rendkívüli jelek felismerésére. Ez így van manapság is! “A ‘véletlen’ a buták istene” – szokták mondani. Nem a véletlenek sodrásában élünk! Nemde ma is köztünk, bennünk és általunk működik az Úr?

Kérdések, fölvetések:

– Megújult, nyitott szívvel olvasom-e a Szentírást, hallgatom-e az igehirdetést?

– Csak megszokásból veszek részt a szentmisén, gondolván, hogy mindig ugyanaz csak ismétlődik, és engem már nem hat meg?

– Figyelmes vagyok-e testvéreim szavára, akiken keresztül szólhat hozzám az Úr?


Évközi 15. vasárnap

“Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett.” (Mk 6,7)

Szempontok a szöveghez:

A tételmondat valószínű lényege: Jézus, az Isten Fia (amelyre Márk már az Evangélium címzésében utal) a maga sajátos (vagyis tökéletes) hatalmát a legszűkebb tanítványi körnek, a Tizenkettőnek adja meg. Kettesével küldi el őket: ezt a hatalmat egy személy önmagában nem birtokolhatja, így vissza sem élhet vele, ha megkísérti a Gonosz. A hatalom különleges ereje a tisztátalan lelkek felett való, akiknek vezetője a Sátán, vagyis az ’ellentmondás’, a ’vád’ szelleme. Ezzel szemben a hűséges tanítvány (apostol mint küldött) az angyalhoz (mint híradó) hasonlóan teljesen elkötelezett az Isten hatalma, ereje és szeretete iránt. Minden más feltétel ennek a része: legyenek anyagi értelemben mindentől függetlenek, egyszerűek és szegények, megvesztegethetetlenek. Ne kötődjenek emberekhez, ne maradjanak náluk túl sokáig, nehogy befolyásolják őket, és eltérítsék küldetésüktől. Tudjanak nem-et mondani, és továbbállni, ha valaki közömbös marad az Ige iránt. Ne legyenek naivak, miszerint megtéríthető az, aki megátalkodott. Fel kell ismerni a határokat. Használják az olajat, amellyel Istennek jelölik meg az embert: ez talán nem teljes fizikai gyógyulás, csak felkenés, megszentelés, elkötelezés az örök életre, ami több. Ami mindig több.

Gondolatok:

    • Istenhez való tartozásunk egyúttal a Sátánnak való ellentmondás is kell, hogy legyen. A Sátán maga az ellentmondás szelleme. Tudunk-e ellene mondani annak, aki maga az Ellentmondás?
    • Küldöttek vagyunk, akik már nem csak önmaguknak élnek, hanem annak, aki küldi őket. Figyelünk-e eléggé azokra a jelekre, amelyekkel Isten újra és újra küld az emberek közé, hogy teljesítsük a magunk részéről a Megváltás munkatársi művét?
    • Van úgy, hogy mi vagyunk megátalkodottak. Megátalkodottan meg akarjuk változtatni azokat, akik ezt nem akarják. Jézus is elengedte a ’gazdag ifjút’. Mi miért nem engedjük el azokat, akik nem akarnak hinni úgy, ahogy mi?

Kérdések:

    • Amikor szentáldozáshoz járulunk, Isten Fia mindig valami küldetést ad nekünk. Érdekel, hogy mi lehet az? Akkor, ott?
    • Az Eucharisztia a legnagyobb erő az „ellentmondás szellemével” szemben. Akarjuk-e, igényeljük-e, hogy erősebbek legyünk a Gonosznál?
    • Felfedezzük-e Istenben azt a legnagyobb kincset, amit „moly nem rághat meg, rozsda nem emészt fel”, s amely miatt lélekben (a Szentlélekben) megvesztegethetetlenekké válunk?

Évközi 16. vasárnap

“Ő pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” Mert annyian felkeresték őket, hogy még evésre sem maradt idejük.” (Mk 6, 31)

Szempontok a szöveghez:

A tanítványok részt vesznek Isten országának meghirdetésében. Minden visszautasítás, közömbösség ellenére Jézussal együtt tanúságot tesznek Isten felénk forduló, ingyenes szeretetéről. Ez nem könnyű feladat, mert nemcsak külső, hanem önmagukon belüli ellenerőkkel is meg kell küzdeniük. Időnként szükségük van arra, hogy – miként Jézus – elvonuljanak, pihenjenek, és erőt gyűjtsenek. Az is fontos, hogy Jézusnak elmondják a tapasztalataikat, feltegyék kérdéseiket, megosszák félelmeiket, magyarázatot keressenek arra, amit nem értenek, amiben elbizonytalanodnak.

Nem azért van szükségem arra, hogy Jézussal töltsek egy kis időt, megosszam vele az életemet, időmet, hogy elégedett legyen velem, hanem azért, hogy jobban rá tudjak hagyatkozni, nagyobb bizalom szülessen bennem, és ez hordozzon, amikor újra tevékeny leszek.

Ha tapasztalataimat, élményeimet meg tudom osztani, másokat is gazdagíthatok. Számomra is világosabbá lesz, miért adhatok hálát, mit köszönhetek meg.

Isten is kész megosztani velem az életét. Jézust érdekli, hogy vagyok, mennyit pihenek, tudok-e örülni annak, aki vagyok. Jézus a jó Pásztor, aki „zöldellő réteken legeltet. A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet.” (Zsolt 23.)

Aki állandóan hajszolja, az nem szereti önmagát.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Jézus mellett, az ő jelenlétében megnyugodhatok, megpihenhetek, hogy erőt gyűjtsek.

Életének eseményei, azok nekem szóló üzenetei közelibbé válnak, értelmet nyernek.

Jézusnak elmondhatom a gondjaimat, megkérdezhetem őt a számomra érthetetlen eseményekről.

Az Eukarisztiában jelen levő Krisztus mellett, az elcsendesedésben, a legfontosabb feladatokat, teendőket, isteni meghívásokat ismerhetem fel.

A magányos imádság, az imádságban történő visszavonulás és a közösségi élet kapcsolata olyan, mint az apály és a dagály váltakozása. Meg kell találnom az Istennel való személyes kapcsolat, idő-ajándékozás és az embertársaim felé szóló tevékenység közötti egyensúlyt.

Az embereknek szüksége van arra, hogy Istentől vigyünk nekik üzenetet és elengedhetetlenül fontos, hogy fülünk legyen Isten szavának meghallására az ő csendjében.

Kérdések, fölvetések:

    • Elegendő időt szánok-e az alvásra, pihenésre? Észreveszem-e, ha a közelemben valaki kimerült, elfogyott az ereje?
    • El tudom-e engedni magam Isten jelenlétében? Éreztem-e már, hogy a tenyerén hordoz?
    • Milyen oltalomra, segítségre van szükségem?
    • Milyen tapasztalatom van a benső történések megosztásáról?

Évközi 17. vasárnap

“Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba!” (Jn 6,12)

Szempontok a szöveghez:
“…tömeg követte, mert látták a csodajeleket”. Érezhető, hogy az evangélista negatív módon ítéli meg a csodajelek felszínes értelmezését. A hegyen leülő Jézus egy új, Mózesre emlékeztet. (Később kifejezetten a mózesi ajándék felülmúlásáról beszél.)
“Sok fű volt…”. Mint isteni pásztor, Jézus az, aki gondoskodik övéiről (jó legelőre vezetve és letelepítve), de itt önmagával táplálja nyáját (vö. a mai liturgia Zsoltára). Jézus utasítást ad anélkül, hogy előzetesen bármit is ígérne. Hasonló módon adott parancsot a vizeskorsók megtöltésére, a Silóé-tavában való mosdásra és arra, hogy gördítsék el a Lázár sírja előtti követ. Jézus ott művel jeleket, ahol feltétlenül bíznak benne. A maradék egybegyűjtésével megbízott tanítványokról csak János emlékezik meg: miután ugyanis Jézus visszatért az Atyához, nekik kell majd folytatniuk az összegyűjtés jézusi művét egészen a végidők nagy egybefogásának eseményéig (vö. 21,11). Az egyház a kenyértöredékekhez hasonlóan válik majd összegyűjtötté és jut el az Úrral való egységre. Jézus figyelmezteti a tanítványokat, hogy semmi ne menjen kárba! A kenyérről szóló beszédben Jézus bejelenti: abból, amit az Atya rábízott, semmit sem szabad elveszítenie, és “fel kell támasztania az utolsó napon”. A kenyérrel történtek azt jelképezik, amit Isten világméretekben tesz az emberekkel. Jézus egysége övéivel, ami a kenyér közösségében jut kifejeződésre, szükségszerűen oda vezet, hogy azok, akik a hitben Jézushoz tartoznak, búzaszemként meghalnak vele együtt, hogy így vele együtt örökké tartó gyümölcsöt teremjenek.

Gondolatok:

    •  A szentáldozás segít abban, hogy isteni Pásztoromhoz hasonlóan ne csak valamit adjak, hanem önmagamból adjak (időmet, türelmemet, példámat, csöndemet/szavamat, stb.).
    • Az Eucharisztia egybegyűjt, egy közösséggé tesz minden látványosság nélkül. Ha áldozok, családom jobban “egyben lesz”, munkahelyi vagy plébániai közösségem is. /Mert “meghaltam” én is magamnak, mint a búzaszem, hisz az áldozáshoz bűnbánat kellett, alázat; az áldozás pedig táplálja türelmemet, szelídségemet, másokat elviselő képességemet (vö. Szentlecke)./
    • Ha az Oltáriszentség kis darab ostyájában föl tudom ismerni Jézust, föl fogom tudni ismerni Őt a látszólat tőle nagyon távol levőkben is.

Kérdések:

    • Mennyire vagyok “csodaváró”, csak a jutalom miatt Jézust követő?
    •  Észreveszem-e életemben Jézus pásztori gondoskodását és irányító jeleit?
    •  Mit teszek, hogy “semmi kárba ne vesszen”, hogy “senki el ne vesszen” azok közül, akiket az Atya rám, ránk bízott?

 



Augusztus

Évközi 18. vasárnap

“Bizony, bizony, mondom nektek, kerestek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből, és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek.” (Jn 6,26-27)

Szempontok a szöveghez:

Az egész János-avangéliumon végigvonul a keresés-megtalálás motívuma. Már az első fejezetben a Jézust követő két személyhez így szól a Mester: “Mit kerestek?” (1,38), majd az evangélium végén a föltámadt Krisztus kérdezi Mária Magdolnát: “Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” (20,15). A kérdés akár így is fordítható: “Ki vagy te, s mi után vágyódsz?” A mennyei Kenyérről szóló tanítás is egy Jézus-keresésbe ágyazódik, de a sokaság túl felszínes, ezért mintha Jézus “bújócskázna” velük… (hegy, síkság, hegy, tó, Kafarnaum, zsinagóga). Épp az a hozzáállás hiányzik a tömegből, amit Jézus a hegyi beszédben tanít: “Ti mindenekelőtt Isten országát és annak igazságát keressétek, s mindezt megkapjátok hozzá” (Mt 6,33). Az ellentét világos: a veszendő eledel, amiért sokat aggodalmaskodunk, a látható és megfogható, az múlandó; a láthatatlan, ami csak a hitben ragadható meg, a mennyei Kenyér, ami után talán nem is vágyakozunk, örökkévaló… A veszendő eledel keresése nem vezet igazi megtaláláshoz, nem idéz elő gyökeres változást, nem követi valódi átalakulás.

Gondolatok az Eucharisztiához:

A kolbász-, a hagyma- és a tarhonyafesztiválok a veszendő eledelre fókuszálnak, a jóllakott ember manipulálhatóságára apellálnak. Panem et circences…

Az Eucharisztia ezzel szemben egész életünkben a hit misztériuma marad, a földi módon soha meg nem találhatóság szentsége, a kifürkészhetetlen mennyei eledel utáni vágy. Mert a kolbász, a hagyma és a tarhonya maximum fizikai átalakulást eredményez bennünk, a mennyei eledel azonban istenivé alakít minket. Benedek pápa így tanít ezzel kapcsolatban: “A hitt és ünnepelt misztériumban olyan dinamizmus lakik, mely az Eucharisztiát új élet forrásává teszi bennünk és alakítja a keresztény létet. Amikor ugyanis magunkhoz vesszük Jézus Krisztus testét és vérét, egyre felnőttebb és tudatosabb módon válunk az isteni élet részeseivé. Itt is érvényes, amit Szent Ágoston a Vallomásokban az örök Logoszról, az élet eledeléről mond: ‘Én a nagyok eledele vagyok: növekedj és egyél engem. És nem én fogok hasonlóvá válni hozzád, mint a tested eledele, hanem te válsz hasonlóvá hozzám.’ Ugyanis nem az eucharisztikus eledel alakul át bennünk, hanem titokzatos módon mi alakulunk hasonlóvá Őhozzá. Krisztus úgy táplál, hogy egyesít önmagával; önmagába von be minket” (Sacramentum caritatis 70.).

Kérdések:

  • Miben azonosulok a Jézust kereső tömeggel? Mi motiválja az én keresésemet?
  • Mindennapjaimban fáradozok, gürcölök, húzom az igát. De mi az, ami után igazán és mélyen vágyakozom?
  • Fizikailag, szellemileg, lelkileg sokmindent fogyasztok, többféle eledelre van szükségem, de mi táplál igazán?

Évközi 19. vasárnap

“Kelj föl, és egyél! Különben túl hosszú lesz számodra az út.”

(1Kir 19,7)

A nagy hatású, és a nép által kedvelt és ünnepelt próféta, Illés, lám menekül a királyné haragja elől. Ilyen hamar elszáll a dicsőség? Ennyire félelmetes egy ember bosszúja? Megdöbbentő, hogy nem is Jezabel halálát kívánja, hanem önmagáét. A félelem megbénítja még Isten emberét is!?

Isten azonban angyala által fejezi ki gondoskodását. Felkeresi választottját, ott ahol épp rejtőzködik, és megérinti őt. Ételt és italt kínál, hogy erőre kapjon, hiszen az útnak nincs itt vége. Bár félelmében Illés halni készült, de az Úrnak terve van vele. Tovább kell haladnia, vándorolnia zarándoklása útján. Félelmét legyőzve Istennel kell találkoznia, akinek további terve van vele.

– Köztünk is vannak, akik bezárkóznak és megadják magukat a végzetnek. Céltalanul, passzívan tengetik életüket. Őket Isten angyala módjára fel kell ébresztenünk, és bátorítanunk, hogy akarjanak élni, mert Istennek bizonnyal van terve ővelük.

– Jézus enni és inni ad követőinek, de a kenyérben és a borban valójában önmagát adja számunkra. A földi élet fontos és szép, amennyiben a vég nélküli szeretetközösség előszobája. Az örök élet, amiről Jézus tanít, nem a földi meghosszabbítása, hanem beteljesedése a nem e világ keretei között: Pál apostol misztikus szavai szerint: “Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl sem foghatja, amit Isten azoknak készít, akik szeretik Őt”

– A korai egyház a zsoltáros szavával: “Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr” (Zsolt 33) egyúttal megvallotta, hogy “Krisztus az Úr”.


Nagyboldogasszony

Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék.

Mária hálaénekében azt mondja, Isten értékelte az ő alázatos életét, több év hitelességét, szelídségét, imádságos lelkét, kedvességét, szolgálatkészségét, stb. Vagyis bármennyire kegyelemmel teljes, ahogy az Angyal, majd Erzsébet szólítja őt, Mária tudatosan, öntudatosan, határozottan jelzi: immár felnőtt, anyaságra érett nőként mindebben benne van az Ő döntése, életmódja; a hétköznapok kitartása, türelme, energiája is. Mária – ahogy Gábor angyal felé is tette – jelzi, hogy Ő nemcsak passzív haszonélvezője az isteni akaratnak, de emberileg hozzáteszi, ami minden ember feladata volna: megmaradni a kegyelemben, áldozatok és lemondások árán is. Erősnek lenni, ha van miért erősnek lenni. Mária nagyszerűsége nem egyedül Isten dicsősége, de az emberi akarás diadala is: Mária mennybevétele az üdvözülés maga. Ám ahogy Szent Ágoston írja közhellyé vált megjegyzésében: Isten nem üdvözíthet a mi jóváhagyásunk, egy teljes élet hitelessége nélkül.

Gondolatok:

Annyi mindent kapunk ajándékként az Istentől az életünk során. Fel tudjuk-e sorolni, mi mivel egészítjük ezt ki.
Mária mennybevétele a mi megdicsőülésünk reménye. Szükséges lenne, hogy Máriában meglássuk a saját emberi hivatásunkat is. Mária nem nagyságrendekkel különb ember nálunk, hanem olyan, mint mi. Üdvösségre hivatott, ha megőrzi a kapott kegyelmet.
Az életszentséget megőrizni tudatosság függvénye; nem ösztönös siker. Áldozat, akarat, megfeszülés nélkül nem lehetséges.

Kérdések:
Isten nekünk is ad kegyelmet, hivatást és „kenyeret” mint erőforrást a hivatás beteljesítéséhez. Élünk ezzel az életadó kenyérrel?
Hol és miben érezzük azt, hogy »nagyszerűek« vagyunk az Isten Országának építésében?
Mit jelent számunkra az alázat, amit Isten tekintetre méltat – éppúgy, ahogy Máriában tette?


Évközi 20. vasárnap

Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.

(Jn 6,56)

Szempontok a szöveghez:

A zsidó felfogás szerint a test és a vér az ember teljes mivoltát jelenti. A vér, hasonlóan a mi „lélek” szavunkhoz, az életet jelenti. Jézus testét enni és vérét inni annyi, mint szoros, bensőséges kapcsolatba kerülni vele, aki valóságos ember és valóságos Isten. A legmélyebb egység kifejezése ez, amelynek megélése létre is hozza, teljesebbé is teszi az egységet.

A számunkra fontos emberekkel való együtt étkezésben közösséget vállalunk azokkal, akikkel egy asztalhoz ülünk. Az együtt étkezés tehát nemcsak a biológiai szinten erőforrás, hanem a szeretetkapcsolatokból fakadóan is lehet megerősítő, egységet adó. Amikor Jézus testét ajánlja nekünk, akkor a vele való élet-, és asztalközösségbe hív meg bennünket, hogy teljesen a mi életünk forrása legyen. Ld.: szőlőtő – szőlővessző kapcsolatának parabolája.

Jézus testét enni annyit jelent, mint az ő erejéből merítve, az ő szellemiségéből táplálkozva, tanítását követve élni.

Gondolatok az Eucharisztához:

Jézus, működése során több ígéretet tett azoknak, akik közösséget vállalnak vele, követik őt. Pétert emberek halászává teszi, aki érte lemond, az „százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet.” (Mk 10, 30)

Főpapi imájában azonban így fohászkodik: De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. (Jn 17, 20-21) Jézus egysége, bennünk lakása az Atyával való közösségre, a köztük levő szeretetkapcsolat mélységébe, dinamikájába hív meg bennünket. Kimeríthetetlen gazdagság, melyet sokszor nem is sejtünk. Szükséges, hogy, a láthatóakkal elfoglalt tekintetünk, az Eukarisztia előtt mélyebb valóságot találjon, kincsre leljen ebben a szeretetkapcsolatban, istenközelségben.

Kérdések, fölvetések:

Mikor van bennem élet: öröm az életemért, tenni akarás, ajándékozás az életerőmből?

Mely tapasztalatomra emlékszem, amikor imádságban, szentáldozásban, szentgyónásban, testvéri beszélgetésben olyan életerőt, – örömöt kaptam, amely felülmúlta minden elképzelésemet?


Szent István király, Magyarország fő védőszentje

“…nem dőlt össze, mert sziklára épült” (Mt 7,25)
 
Szempontok a szöveghez:
Isten szava, Jézus szava (az evangélium), világot teremtő és átalakító erővel bír (vö. Ter 1,3: “Isten szólt: … és … lett” és Jn 1,3: “Minden őáltala lett…”).
Jézus igéi erejüket csak (akkor fejtik ki, ha a hallgatás mellett élem is azokat. (Római Szt. Kelemen: „Amikor a pogányok hallják szánkból Isten szavait, megcsodálják annak szépségét és nagyságát; de amikor megismerik azt is, hogy cselekedeteink nem méltóak azokhoz a szavakhoz, amelyeket hirdetünk, megváltoztatják véleményüket és  káromlásba kezdenek; s azt mondják, hogy mindez csak mese és csalás” (2. levél a Korintusiakhoz). Szent István elsősorban magát hagyta átalakítani Isten szavától. Nem mondta, mint édesapja, Géza fejedelem, hogy ‘Elég gazdag vagyok, hogy két istennek is szolgáljak’. (Édesapja építményének alapja inkább talán homok volt még?)
Isten szava benne (Szent Istvánban) nem csak élet- és családalakító, de egy népet átalakító és országot alapító erőnek is bizonyult. (Gyermekeit jól nevelő édesapa, szerető férj, a rászorulókat segítő ember, imádkozó keresztény, bátor vezér, edzett katona, kitartó kapcsolatépítő, határozott és nyugodt vezető, bölcs szervező.) Mivel igaz, hogy “Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak” (Mt 24,35), a szentek “sem múlnak el”, mert azonosultak Isten Igéjével, élték Jézus szavait. Szent István király alakja sem múlik el, mert Isten szavát élve sziklaszilárd alapra épített.
 
Gondolatok:
  •  Ajándék, hogy minden nap “áldozhatok”, egyesülhetek Jézussal az Eukarisztiában, az Igében és a testvérben. 
  • “Esszük testét és isszuk vérét az isteni Eucharistiában, de az Írás olvasásakor is” (Szt. Jeromos).
Kérdések:
  • „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg” (Jak 1,22). Mennyire csapom be magam? Mennyire vagyok tettekre váltója a „tanításnak”? 
  • Az én életem miben alakította át Jézus szava? Hol, miben kellene még átalakulnom? 
  • Van tapasztalatom arról, hogy jézusibbá átalakult életem másokat is átalakít, formál, hogy evangéliumibbá alakítja környezetemet, családomat, munkahelyemet? (Gróf Széchenyi István, Salkaházi Sára, Brenner János atya hitéből nemzetformáló tettek születtek, Kalkuttai Teréz anyáéból világ-alakítóak.)

Évközi 21. vasárnap

“Talán ti is el akartok menni?” (Jn 6,67)

Szempontok a szöveghez:

A mennyei Kenyérről szóló beszéd mind a tömegnek, mind a tanítványoknak érthetetlen és felkavaró. Az egész fejezeten végigvonul ez az értetlenkedés, mint ahogy a feltámadást is csak kevesen fogadják el. Jézus tudja, hogy lesznek, akik elzárják magukat tőle, akik elutasítják, sőt, aki elárulja őt. Tudta, mi lakik az emberben. Ő elfogadta, hogy vannak ilyen emberek is körülötte. Ez nem azt jelenti, hogy elutasítja azokat, akik nem hisznek – életét az egész világért adja.

A kérdés Jézus lelkének mélyére enged betekintést: talán már a nagypénteki elhagyatottság előhangja ez a kétségbeesésbe hajló felkiáltás… Mindenesetre választás elé állítja a tanítványokat: akartok-e követni az ellenkező irányba húzó erők ellenére?

Péter válasza nem ésszel adott válasz, hanem létének mélyéből, Jézussal való személyes kapcsolatából fakad: “Te vagy életem értelme, csak általad tudok élni.”

Gondolatok az Eucharisztiához:

A második isteni személy rejtőzködve lépett ebbe a világba. Rejtett jelenléte folytatódik Húsvét után az Oltáriszentségben. Életének rejtettsége két dolgot jelent: egyrészt csak hittel látható, másrészt félreérthető. Jézust földi élete folyamán számtalanszor félreértették, vitákat gerjesztett és viták kereszttüzében állt. Ő nemcsak nyilvános működése alatt, hanem most is, minden pillanatban kiteszi magát a meg nem értésnek, a megválaszolhatatlanságnak, a félremagyarázásnak. Az Emberfia most is az emberek kezére adja magát, még szó szerint is, hiszen kézbe is áldozhatunk. De az Ő folyamatos jelenléte apránként áthatja a világot, egyre inkább Krisztus titokzatos testévé, Egyházzá teszi azokat, akikben talán megfordul a gondolat, hogy eltávolodjanak tőle, de mivel eszik és isszák az ő testét és vérét, s mivel hűségesen mindvégig kitartanak, üdvözülnek (vö. Mt 10,22).

Kérdések:

  • Én milyen választ adnék Jézus fenti kérdésére?
  • Hogyan reagálok, ha engem nem értenek meg, vagy ha én nem értek meg másokat?


Szeptember

Évközi 22. vasárnap

„… miért esznek kenyeret közönséges kézzel?” (Mk 7,5)

Szempontok a szöveghez:
A zsidóság vallásgyakorlatában jelentős helyet foglalt el a tisztaság-tisztátalanság kérdése, amit azonban Jézus korára egyre felszínesebben, szinte lélektelenül éltek meg. Jézus – ahogy a hegyi beszédben is hangsúlyozza – nem törli el a törvényt és a hagyományokat, hanem azok megújult értelmezésére és gyakorlására hív. Az ő útja nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé halad. Ha belülről, a gyökerek mélységeitől kezdem a változást, az látható lesz majd a kívül is. Ez a szív logikája, a megtérés logikája. „Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, akkor majd a külseje is tiszta lesz” (Mt 23,26). Az igazán mélyreható tisztulás akkor kezdődik el, amikor minden szennyünkkel és zűrzavarunkkal együtt elindulunk, hogy találkozzunk Jézussal. Ez az út azért lehet hatékony, mert arra kötelez minket, hogy az igazságra és a valóságra épített életet éljünk: arra kényszerít, hogy  szembenézzünk az egyetlen Igazsággal és bűnös állapotunk valóságával. Jézus közvetlen kapcsolatban van összes hiányosságunkkal, tisztátalanságunkkal, mindazzal, ami gyötör és elválaszt minket Istentől. Meg kell tehát tanulnunk, hogy fenntartások és biztosítékok nélkül felajánljuk neki tisztulásra szoruló szívünket.

Gondolatok az Eucharisztiához:
A tanítványok szombaton a kalászt tépkedték, Júdás az utolsó vacsorán Jézussal együtt nyúlt a tálba, Pilátus pedig mosta kezeit. Egyiküket sem ítélte el „hivatalosan” Jézus vagy az egyház. Érdemes viszont elgondolkodnunk azon, hogy a pap minden szentmisében, miközben felajánlás után a kezét mossa, így imádkozik: „Mosd le, Uram, bűneimet, s vétkeimtől tisztíts meg engem.” Az Úr – ma is, most is – a kezünkbe, koszos, mosatlan, tisztátalan kezünkbe adja önmagát, még szó szerint is, hiszen kézbe is áldozhatunk… Sokszor elfelejtjük – pedig az egyház tanítja – hogy az Eucharisztiának bűnbocsátó hatása is van.  Megtisztít a bocsánatos bűnöktől. S mivel bűntelen ember nem létezik, mindig szükségem van Teste és Vére megtisztító erejére. Sőt, éppen ezért imádkozzuk minden egyes szentáldozás előtt a pogány századossal: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj …”. Ezért tanít így minket Szent Ágoston: „Az égi kenyeret lelki értelemben egyétek, ártatlanságot hozzatok az oltárhoz! Még ha a bűnök mindennapiak is, akár nem is halált hozóak. Mielőtt az oltárhoz közeledtek, figyeljetek arra, mit mondjatok: Bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Megbocsátasz, megbocsátanak neked, nyugodtan közelíts, kenyér, nem méreg. … Ó, kegyesség szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke! Aki élni akar, van hol élnie, van miből élnie. Lépjen közelebb, higgyen, épüljön be a testbe, hogy életre keltsék!” 
(Beszédek Szent János evangéliumáról, XXVI., 11., 13.)

Kérdések:

  • Én akarom megtisztítani magam mindenféle praktikákkal vagy Jézus felé fordulok, hogy szívem mélyén mélyreható tisztulás induljon el?
  • „Kéz kezet mos.” Én kinek nyújtom oda? Mi okból? Mi célból?

Évközi 23. vasárnap

 
„Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: »Csupa jót tett; a siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!«” (Mk 7,37)
 
Szempontok a szöveghez:
 
Jézus átlépi az ószövetségi történeti kereteket, a választott nép földrajzi, etnikai, kulturális és vallási határait. Akikkel ezután találkozik, azok már egy másik hagyomány és szokásjog által kiformált emberek. A közös pont csak annyi, hogy emberek – tipikusan emberi érzésekkel, reményekkel, vágyakkal; ugyanaz bennük az alapvető logika, idegrendszer, reakció. A vakság és a süketség nekik is szenvedés, alapfokú emberi hiány. És ha valaki meggyógyítja őket, abban csodát látnak, „jót”, ahogy ők nevezik. És éppúgy örülnek, mint bárki, aki újra lát vagy újra hall; aki újra teljes értékű és örül az életnek. Még ha nem is a Kinyilatkoztatás Istenének ad azonnal hálát, de az öröme mégis az Egy Istennek szól, aki megteremtett és életet adott. S ha az ember becsüli az életet, Istent becsüli meg.
 

Gondolatok:

  • Túlságosan is hajlamosak vagyunk arra koncentrálni, ami elválaszt, ami megkülönböztet bennünket más emberektől. Pedig az élet elemi tulajdonságai összekapcsolnak bennünket: a gyerekeinkért érzett szeretet és felelősség, az életösztön, a betegségből való gyógyulás, stb.
  • Jézusban az „idegenek” is érzékelik, hogy jót tesz, a jót képviseli. Lehet, hogy elsőre azt hisszük róluk, ők nem ismerhetik Jézust, pedig ösztönszerűen felfedezhetnek Benne valami többet mint mi; meglátják Benne azt, amihez mi – valamiért – vakok vagyunk.
  • Jézus megparancsolja, hogy a csodákról senkinek ne szóljanak. Ők mégis beszélnek róla. Mert nem értik, ezért nem is teljesítik a parancsot. Ha valaminek örülnek, ha valami fontos, akkor beszélnek róla. Az öröm ne legyen titok. Az öröm legyen hír. Mindenki tudjon róla. Ez a misszió kezdete.

Kérdések:

  • Meglátjuk-e Istenben azt, aki „csupa jót képes tenni”? Vagy csak azt látjuk meg, aki állandóan megengedi a rosszat?
  • Jézusban Isten Önmagát kínálja fel azoknak is, akik idegenek, messze vannak Tőle. Irigyeljük mi Istent másoktól, az ún. „idegenektől”?
  • Gyakran viselkedünk úgy az Eucharisztia kapcsán, hogy megítéljük azt, aki magához veszi, mert méltatlan rá, mert nem készült fel Hozzá eléggé, mert a jog eltiltja Tőle. Rábízzuk-e Istenre a valódi ítéletet? Akkor is, ha az Ő „ítélete” a tökéletes irgalom és szeretet?

Évközi 24. vasárnap

Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” …Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” (Mk 8,27; 29)

Szempontok a szöveghez:

Istennel való kapcsolatunk, hitünk és abból fakadó döntéseink szempontjából alapvető, hogy milyen belső képünk van Krisztusról, kicsoda ő számunkra.

Keresztelő János, amikor Jézusról beszél „eljövendőnek” és „erősebbnek” nevezi őt.

Valószínű, hogy Jézust, kortársai közül sokan, egyszerűen egy nagy prófétának tartották.

Jézus, Keresztelő Jánosra sem tartja alkalmasnak a próféta megnevezést, és önmagát sem így határozza meg. „Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat. Mt 11,9”; „itt valami nagyobb van Jónásnál… itt valami nagyobb van Salamonnál!” Mt 12,41-42

Jézus az Atya jelenlétéből szólal meg, mint Fiú, aki saját nevében beszél és saját tekintéllyel.

Miért ragaszkodott Jézus ahhoz, hogy az apostolok ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás?

Nem akarta, hogy küldetéséhez, nevéhez olyan szándékokat is tulajdonítsanak, amelyeket nem akart megvalósítani, mint például; szabadságharcot a Rómaiak ellen. Izrael szétszóródott fiait nem katonai módon akarta egybegyűjteni, hanem Isten országának szabályai szerint, melyeket a Hegyi beszédben; a Nyolc boldogságban, a Szeretet-parancsban fogalmazott meg.

Jézus számára is fokozatosan tárul fel identitása, önazonossága, az Atyával való kapcsolata és annak útja. (Egy ívet láthatunk a keresztelőnél történő Jordánban való alámerülésétől az Olajfák hegyén történő vallomásáig, döntéséig.) Mint szeretett Fiú keresi Atyjának akaratát, tetszésében akar lenni, dönteni, élni, kiüresedve, minden „címéről” lemondva.

Jézus azt szeretné, hogy – az idők jeleiből, a történésekből; eseményekből, tanúságtételekből, tapasztalatokból, megküzdésekből – ki-ki maga döbbenjen rá kicsoda ő számára. „Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik rajtam.” Mt 11,4-6

Jézus szívesen használta alkalmazta önmagára az Emberfia fogalmát, amely Dániel prófétánál (7. fejezet) található és Isten Uralmát, szíve szerinti társadalmát hivatott előmozdítani. Jézusban már jelen van ennek az új országnak a valósága.

Péter útja sokat segíthet, hogy meg tudjuk fogalmazni: ki számunkra Jézus:

Először: Péter megvallja: „Te vagy a Krisztus!”  Látta Jézus csodáit, hallotta szavait, mellette volt útközben és ez a vallomás fakadt ki belőle.

Útjának második szakaszában: ami a messiási címmel végképp összeegyeztethetetlen Péter számára az az elítélés, szenvedés, az erőszakos halál. „Folyton meg akarja menteni Jézust, legszívesebben megkímélné az ilyen haláltól. Ekként az ellentétébe fordítja át azt a viszonyt, amelynek jelentése: Jézus megszabadít”

Carlo Maria Martini

Péter válságának kérdései, amikor szembesül Jézus szenvedésével:

  • Ki ez az Isten, aki hagyja, hogy barátja, szolgája, prófétája, fia ilyen botrányos halált haljon? Mit akar Isten mindezekben, mindezek által? Mit üzen vele, milyen jövőt ígér?
  • Ki ez az ember, aki a halált is vállalva ragaszkodik Istenéhez és „Atyjához”?
  • Mi az értelme életének, igehirdetésének, oly sok szavának és tettének, amelyek halála után is erőt adva és reményt ébresztve visszhangzanak?
  • És én? Velem mi lesz? Merre induljak tovább? Vajon nekünk is osztoznunk kell sorsában?

Benoît Standaert

Végül, Péternek megadatik (Lukács és János evangéliumának záró fejezetében), hogy a Feltámadottal való találkozásában feltáruljon előtte, ki is igazán Krisztus, és szíve mélyén hogyan is kötődik hozzá, mit jelent számára ez a kapcsolat. Ez békességre, kiengesztelődésre vezeti őt, elsősorban önmagával. El tudja fogadni, át tudja élni, hogy „Jézus a Messiás és Jézus a Megfeszített”.

Gondolatok az Eucharisztához:

Jézus meghívja Péter apostolt is („Hat nap múlva…” Mk 9,2-13), hogy a Tábor hegyen megmutassa nekik, hogyan van ő Isten jelenlétében és terveiben.

Krisztus eukarisztikus jelenlétét szemlélve én is mélyebben megismerhetem őt. Szeretetének megtapasztalásával együtt, megerősíti identitásomat; erőt ad, más szemléletet, szempontokat mutat, hogy el tudjam fogadni önmagam, küldetésem és az azzal járó megpróbáltatásokat, ellentmondásokat.

A Feltámadott jelenlétében az én feltárt sebeim is gyógyulnak.

Kérdések, fölvetések:

Pétert, Jézus iránti szeretete más utakra vezette, melyeket elképzelt. Van-e bennem bizalom, hogy kövessem, járjam azt az utat, amelyen Jézus szeretne vezetni?

A páli útnak melyik szakaszán tartok?

  • Nem ismerem őt igazán.
  • Lelkesedek érte, de még nem értek igazi megpróbáltatások.
  • Nem tudom elfogadni Istent a világ ellentmondásaiban, a szenvedést látva, tapasztalva és emiatt válságban vagyok.
  • Szeretettel, bizalommal teljesen ráhagyatkozom.

Évközi 25. vasárnap

Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” ( Mk. 9,37)

Szempontok a szöveghez:

Jézus halad a kereszt felé, hogy a szeretet kiszolgáltatottságában mutassa be Isten hatalmát, eközben a tanítványok arról tanakodnak, közöttük ki a nagyobb.

Éles ellentét az isteni és az emberi gondolkodás között. Jézus figyelmezteti apostolait: csak akkor értik meg az áldozat, az önkiüresítő szeretet értelmét, ha szolgálnak.

Hogy ezt nyomatékosítsa, közéjük állít egy gyermeket, és azt mondja: Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.

Jézus idejében a gyermeket semmiféle törvény nem védte. Ez a befogadás felborítja a társadalom által meghatározott és elfogadott értékrendet. A befogadással létrejön egy összetett és szoros kapcsolat: először Jézus az, aki befogad és szolgál, hogy aztán a gyermekben ő legyen a befogadott. Vagyis azt, akit Én befogadok, fogadjátok be ti is az Én nevemben és őt befogadva Engem fogadtok be.

Miközben valaki befogad egy gyermeket, közben állandóan és egyre inkább Isten gyermekévé válik.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Az életünkben több kell, hogy legyen az Oltáriszentség, mint hogy megvallom, megmondom, hogy Jézus valóságosan jelen van benne. Az is ott kell, hogy legyen, hogy ez a valóságosan jelen lévő Jézus onnan az Oltáriszentségből határtalanul szeret. És amikor áldozáshoz megyek, amikor befogadom Őt, akkor táplálkozom ebből az Ő határtalan szeretetéből, magamba szívom, befogadom és megerősít, hogy tovább vigyem az Ő szeretetét.

Ő odaadta magát nekünk teljesen eszköztelenül, majdnem megsemmisült, egy egyszerű kenyérré lett. Megfoghatjuk, megehetjük, és egészen engedi, hogy befogadjuk, hogy így legyen a mi szolgálatunkra. És így arra tanít, hogy én is ajándékozzam magam, így szolgálva másokat.

A szolgálatban nem adjuk fel személyiségünket, hanem a másikat ajándékozzuk meg szeretetünkkel. Nem azért szolgálunk, hogy viszonozzák, hanem, hogy Isten szeretetét rajtunk keresztül érezzék meg az emberek.

Kérdések, fölvetések:

  • Tudatában vagyok-e annak, hogy a szentáldozásban Istennel táplálkozom, Őt fogadom be?  Annak tudatában élek-e hogy Jézust hordozom?
  • Feladat: Megszoktatni magunkkal a gyermeki lelkület, a rá utaltság, a bizalom szellemét.
  • „Az alázat élet az igazságban.” ( Avilai Nagy Szent Teréz)

Évközi 26. vasárnap

Jézus mondja: “Ne tiltsátok meg neki!” (Mk 9,40)

Gondolatok:

  • Az ember hajlamos falkába terelődni, hogy biztonságérzetét növelje. A másik csoportosulást lenézi, és tagjaival szemben bizalmatlan, sőt olykor ellenséges. Ez az ő baja! Isten ennél végtelenül nagyvonalúbb. Jézus maga is kijelenti: “más juhaim is vannak, melyek nem ebből az akolból valók”. Ő mindenki pásztora, aki hallgat szavára.
  • Annak idején Mózes, majd Jézus is munkatársakat hív, hogy küldetésében osztozzanak. Meglepő, hogy Isten kiárasztja Lelkét olyanokra is, aki éppen nincsenek velünk (Mózes közelében illetve a szűken vett tanítványi körben).
  • Mózes is, Jézus is annak örvend, hogy Isten jótéteményeit mind többen befogadják, és élnek is vele (Isten dicsőségét prófétai módon hirdetik, vagy éppen a jótékonykodnak, pl. a szomjasnak inni adnak). 
  • Az anyagi gazdagság is semmivé foszlik, ha csak magamnak tartom meg (lásd a Jakab levelében olvasható figyelmeztetést). 

Kérdések:

  • Mi akarjuk megkötni isteni Mesterünk kezét? Vajon Ő tartozik mihozzánk vagy mi Őhozzá?
  • Kire vagyok irigy vagy féltékeny sikerei miatt, csak azért mert nem az én csoportomhoz tartozik?
  • Mit tapasztaltam, amikor szellemi vagy anyagi javaimból nagyvonalúan, vagyis viszonzást nem várva adni tudtam? 


Október

Évközi 27. vasárnap

„Szabad-e …? … Mózes megengedte…” (Mk 10,2.4)

Szempontok a szöveghez:
A farizeusok olyanok, mint a kisgyerekek, akik a saját akaratuk érvényesítése érdekében kihasználják, hogy a szülők közt nincs összhang (anya megengedte, apa nem). Így fordulnak Jézushoz Mózesre hivatkozva. Mi azonban már tudjuk, hogy Jézus nem szemben áll Mózessel és az általa adott Törvénnyel, hanem beteljesíti azt. A teljes Élet pedig nem korlátozható eldöntendő kérdésekre és szűk látókörű válaszokra. Egy eldöntendő kérdés önmagában is lezárttá teszi a választ, így egy ilyen komoly 
problémafelvetésre csak korlátozott értelmű feleletet lenne adható. A farizeusok nehezen tanulnak Jézus válaszából, az adópénzről szóló vitában ugyanis (Mk 12,13-17) ugyanilyen módon kérdeznek. Ha az ő kérdésük mellé helyezzük Máriáét az angyali üdvözletkor (Hogyan lehetséges ez…?), láthatjuk, hogy a Szűzanya kérdése mennyivel nyitottabb és bizalommal
teljesebb. 

Gondolatok az Eucharisztiához:
Az Eucharisztia jegyesi jellegénél fogva a szeretet szentsége, a Vőlegény és a Menyasszony szentsége. Már a keresztség olyan, mint egy menyegzői fürdő, mely megelőzi a menyegzői lakomát, az Eucharisztiát. Benedek pápa tanítja: „Krisztus egyháza iránti szerelmének csúcspontja a kereszt, Krisztus emberiséggel való nászának kifejezése, mely ugyanakkor forrása és középpontja az Eucharisztiának” (Sacramentum caritatis 27.).

Kérdések:

  • Szabad-e pusztán így kérdeznem: „Szabad-e…?”
  • Nyitott személyiség nyitott kérdéseket feltételez. Mit teszek annak érdekében, hogy
    nyitottabb legyek mások felé?
  • Szoktam-e Jézusnak (pl. imában, szentáldozáskor) kérdéseket föltenni? Hogyan? Miért?

Évközi 28. vasárnap

„… amikor Jézus útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte:<Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?>; Jézus megkérdezte: <Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten.>” (Mk 10,17-18)

Szempontok a szöveghez:
A gazdag ifjú jelenete ebből a kommunikációs helyzetből indul ki. Jézus, az ember jó? Jézus válasza: ő is mint ember Istentől jó. A názáreti Jézus, József és Mária fia (a társadalom szemében: Yeshua bar Yosef) a Fiú által jó. Az ember tehát nem önmagától jó. Mit tehet az ember? Önmagában felépítheti a jóság eszményképét, akár egy filozófus. Tervszerűen meghatározhatja a hagyomány és a bölcsesség szerint, amit az emberi történelem fed le. Csakhogy mindez kevés. Az ember nem önmagától JÓ. Egyedül Isten JÓ és csak Ő tehet JÓVÁ. Le kell mondani arról, hogy önerőből jók legyünk, és az önátadásban kell  ráhagyatkoznunk Isten jóságára. Ez az önkiüresítés (kenózis) egy módja. Van ötletem a jóra, de az túlságosan emberi. Én isteni módon akarok jó lenni, ebben azonban Istenre kell hagyatkoznom.

Gondolatok:

  • Annyiszor akarom meggyőzni magam arról, hogy be tudom bizonyítani Istennek a jóságomat. És kudarcot vallok. Az erények alapja az alázat. Ahogy Szókratész mondta: „tudom, hogy nem tudok semmit” = tudom, hogy magamtól nem vagyok jó.
  • Ki vagyok én? Kinek tartanak engem az emberek? Ezt kérdezte Jézus is tanítványaitól. De a választ egyedül Isten adhatja meg hitelesen. Minden más válasz (mindenki más részéről) csak viszonylagos.
  • Nincsenek könnyű utak. Ha azt hisszük, a mennyországba vezető út könnyű és rövid, az illúzió. Ha másoknak vértanúság árán vezet az út Istenhez, mi valóban azt képzeljük, hogy szerencsésebbek vagyunk?

Kérdések:

  • Mennyire van jelen az imádságomban az, hogy Isten tegyen jóvá? Hogy nem meggyőzni akarom Őt a jóságomról, hanem Belőle akarok jó lenni?
  • Ismerem magam? Tudom, ki vagyok? Nap mint nap egy méhecske szorgalmával gyűjtöm az információkat az emberek részéről azt illetően, hogy ki kinek lát engem. Istentől hányszor, mikor kérdezem meg ugyanezt?
  • Az Eucharisztia Jézus áldozata értem. Mi az én áldozatom másokért (ami testvérré, vagyis Testté és Vérré tesz Jézussal)?

Évközi 29. vasárnap

„…Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyből, amelyből majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én  megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?” Mk 10, 38

Szempontok a szöveghez:
Péter apostol mellett Jánosnak és Jakabnak is szembe kellett néznie azzal, hogy Jézus követése visszautasítást, ellenségeskedést és üldözést vált ki sok honfitársukban. Ha Jézussal maradnak, akkor a sorsában nekik is részük lesz. Egy régi német vallásos ének vallja a gyermek Jézussal kapcsolatban: „És aki ezt a gyermeket örömmel át akarja ölelni és megcsókolni, annak előbb szenvednie kell vele sok kínt és gyötrelmet; azután meg is kell halnia vele és lelkileg feltámadnia, örökölnie az örök életet, úgy, amint ővele történt.” Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. (Lk 24, 21) mondják az emmauszi tanítványok. Azt gondolták, hogy Jézus mellett ők is tekintélyesek, hatalommal, javakkal bírók lesznek. Jézus lefelé halad a ranglétrán, az istenfiúságból a teljes életáldozat, a kereszt felé. Ezt az Atyával való szeretetkapcsolat erejében teszi és ebbe a szeretetközösségbe hívja az apostolait is. Másképpen nem tudnak hűségesek maradni a megpróbáltatások idején. Jézusnak szüksége volt megerősítésre, amikor az Atya szeretetében bízva szenvedés kelyhét ki kellett innia: „Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette.” (Lk 22,43) János és Jakab igazat állítanak – valóban kiisszák a szenvedés kelyhét, de amikor erre ígéretet tesznek, fogalmuk sincs róla, mit mondanak, milyen próbatételekben lesz részük. Nem pusztán az akaraterejük volt nagy, hanem kellett a ráhagyatkozásuk, bizalmuk a Feltámadott felé. Ebben érezték meg igazán, hogy ki hordozza, tartja meg őket.

Gondolatok az Eucharisztához:

Jézus teste az Eukarisztiában a megtöretett és a feltámadott test. Imádásom lehet vágy, hogy részesüljek a megváltásban, Krisztus szeretetáldozatának kisugárzásában, Gyógyító tekintetét engedjem rávetülni mindarra, ami törékeny, gyenge, szégyen teli, fájdalmas és megváltásra szorul bennem és körülöttem. 

Kérdések, fölvetések:

Péter, János és Jakab útja minden Krisztus-követőé, az én utam is. Hogyan vagyok én ezen az úton? Hogyan tekintek a bennem és a környezetemben levő ellentmondásokra, bűnökre, visszautasításokra? Eszközök lehetnek, hogy Istent valóságosnak érezzem, tapasztaljam. 


Évközi 30. vasárnap

„Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,46-52)

Szempontok a szöveghez:
Jézus úton van Jeruzsálembe, ahol kereszthalál vár rá, és ez az utolsó csodája szenvedése előtt. A Jeruzsálemtől mintegy 37 kilométerre levő pálmák városa, 250 méterrel a tengerszint alatt fekszik a Jordán-völgyének oázisában. Az újszövetségi Jerikót Heródes építtette újjá. Oda emeltette fényűző téli rezidenciáját is, felszereltette ló- és kocsiversenypályával, amfiteátrummal, e köré épült a város. Jézus átmegy a városon, és Jerikó elhagyásakor találkozik a vak koldussal, Bartimeussal. A koldus sokat hallhatott Jézusról, mert amint Jézus a tolongó tömegtől körülvéve elhalad, az út szélén ülve éktelen kiáltozásba kezd. Jézus meggyógyítja a vak Bartimeust: visszaadja látását, de megvilágítja hitét is, hiszen nem tér vissza a többiekkel a városba, hanem Jézust követi Jeruzsálemig. Isten az, aki átmegy és hív. A hit találkozás Krisztussal. Krisztusban hinni pedig nem más, mint követni az úton, ami a kereszt által az üdvősségre vezet. 

Gondolatok az Eucharisztiához:
Mi is a csodát látó tömeghez tartozunk. Tudatában kell lennünk annak, hogy valahányszor részt veszünk a szentmisén, Jézusnak, az apostoloknak és mindazoknak a kortársai vagyunk, akik követték Jézust. Tudatában annak, hogy amikor részt veszek, a szentmisén, akkor ott vagyok az utolsó vacsorán, de ott vagyok a kereszt alatt, amikor Jézus odaadja értünk önmagát. Amikor pedig a pap felmutatja a szentostyát, akkor ott vagyok a feltámadásnál is, hiszen a feltámadt Jézus van jelen egyházában. Ennek megértéséhez pedig fény kell. A vak Bartimeus ezért példaképünk a hitben. Az ő kiáltása ott kell, hogy visszhangozzék a mi szíveinkben is: „Mester, hogy lássak.”  Jó lenne, hogyha ma egy talán rég nem hallott, és mégis ismerős hang bennünket is így biztatna: „a hited meggyógyított téged.”



November

Mindenszentek

“Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” (Mt 5,6.8)

Szempontok a szöveghez:
Isten minden embert az üdvösség elérésére teremtett, de együttműködésünket kéri. A Szentháromság nevére való keresztségünk által személy szerinti belépőjegyet kaptunk a szentek társaságába: “Isten gyermekeinek hívnak, és azok is vagyunk” (1Ján3,1). Isten országába eljuthatunk, ha tetteink arra irányulnak, megfelelnek annak a szeretetközösségnek, amelyre meghívásunk szól. Nem mindegy, mire éhezünk, szomjazunk, vágyakozunk – az ember alapvetően szorul rá Istenre, egyedül ő teljesítheti be legmélyebb, tiszta vágyainkat.

Ne is adjuk alább! 

Kérdések:

  • Vágyom-e Isten színelátására, a Vele való közösség beteljesedésére, vagy jól elvagyok a mindennapok tennivalói között, és megelégszem evilág javaival? 
  • Igyekszem-e tiszta szívűen élni, hogy minden emberben és eseményben – a váratlanokban is – felfedezzem Isten gondviselő jóságát? 

Táplálkozom-e naponta az élő Isten Igéjével, Krisztussal, aki a Szentírás igéje által és a Kenyértörésben önmagát adja értünk?


Évközi 31. vasárnap

„Szeresd…Szeresd… Szeresd! ..” (Mk 12,30-31)

Szempontok a szöveghez:
A Biblia gyakran beszél Isten és az embertárs szeretetéről, de Jézus újdonsága, hogy Jahve, az embertárs és önmagunk szeretetét egymás mellé helyezi, párhuzamba állítja. Valójában tehát három parancsról, pontosabban egyetlen parancs három oldaláról van itt szó. Olyan ez, mint egy háromlábú szék. Ha az egyik kitörik, borul az egyensúly. Szent János ezt az igazságot bontja ki első levelében (1Jn 4,19-21). Ha tehát le akarom mérni Istenhez fűződő viszonyomat, nézzem meg emberi kapcsolataimat. Hétköznapjaimban tanúsított magatartásomból, belső megmozdulásaimból egyből kiderül, mekkora a hitem.

Gondolatok az Eucharisztiához: Az Eucharisztia a szeretet köteléke, vinculum caritatis. Ez volt a jelmondata az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszusnak. Alapja Szent Ágoston János evangéliumához írt kommentárjának az Élet Kenyeréről szóló részlete: „Akarsz-e tehát te is Krisztus Lelkéből élni? Légy Krisztus testében! … Ó, kegyesség szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke! Aki élni akar, van hol élnie, van miből élnie. Lépjen közelebb, épüljön be a testbe, hogy életre
keltsék!” (XXVI., 13.) 

Kérdések:

  • Mi áll útjában Isten, felebarátom vagy önmagam helyes szeretetének?
  • Ami számomra fontos, arra szánom az időmet. Hétköznapjaimban mire mennyi minőségi időt
    szentelek?

Évközi 32. vasárnap

Amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.” (Mk 12,38-40)

Szempontok a szöveghez:
Philopoiménosz Megarába készült. Vendéglátójának felesége arra a hírre, hogy az athéni fővezért fogja házában fogadni, előkészületeket tett a vacsorára. A házigazda még nem jött haza, amikor megérkezett az egyszerűen öltözködő Philopoiménosz. Az asszony azt gondolta, hogy valami szolgaféle, s odatette segíteni a munkában, Philopoiménosz pedig levetette zekéjét, s kezdett fát hasogatni. Hazatért a férj, s amikor az előkerülő vendéget meglátta, felkiáltott:
– Mit jelentsen ez, Philopoiménosz?
A hadvezér nevetve válaszolt:
– Mi mást, mint hogy bűnhődöm egyszerű külsőmért!
Gyakran a ruha, amit magunkra öltünk, átalakítja személyiségünket. Többé tesz bennünket, legalábbis ezt hisszük. Ez az öncsalás: amikor azt gondoljuk, hogy a ruha módosítja a személyiséget, és nem fordítva: a személyiség használja eszközül a ruhát, mintegy kommunikálja vele azt, ami. Nagyon szegény ember az személyiségében, aki a ruhájától várja, hogy többé tegye önmagánál.

Gondolatok:

  • Az írástudók szeretik felhívni magukra a figyelmet. Számukra az a fontos, hogy őket lássák meg elsőként, ők tegyék az első benyomást mindenkire. A bölcs ember azonban az alapján ítél, hogy számba vesz mindenkit, akit lát: az elsőtől az utolsóig.
  • Az írástudók „felélik az özvegyek házát” – az egyik leggátlástalanabb dolog az, amikor kihasználja valaki más jó szándékát, kedvességét, nagylelkűségét, támogatását, és élősködik a másik emberen, akit valójában lenéz, és azt hiszi, mindez jár neki. 
  • A szegény özvegy a „jobbik részt választotta”. Nem az írástudóknak adta oda vagyonát, hanem Istennek. Igaza volt.

Kérdések:

  • Amikor meg akarom tudni, ki vagyok én – kitől kérdezem meg ezt ELSŐKÉNT? Istentől, vagy a tükörben jól öltözött önmagamtól?
  • Jézus az Eucharisztiában nem éppen „jól öltözött”. Egy falat, vékony ostya: víz és liszt. Mégis minden benne van, ami fontos. Én tudok-e az egyszerű külső mögött is gazdag belsőt hordozni?
  • A szegény asszony – valószínűleg szegényes, ócska öltözetében – nem sokat adott, hanem szeretetből adott. Érzem, mi a kettő között a különbség? Érzem, hogy az Eucharisztiában Isten is hasonlóképpen tesz valamit?

Évközi 33. vasárnap

„Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalommal és dicsőséggel.” ( Mk 13,26)

Szempontok a szöveghez:
A mai evangélium apokaliptikus képekkel segít bennünket felkészülni Urunk második eljövetelére. Ennek pontos időpontját nem ismerjük, de Jézus megígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig. Jelen van tehát a  mindennapjainkban. Nemcsak a végső időkbe tekintünk, amikor teljesen bizonyossá válik, hogy van és szeret, s ezt egyszerre ítéletként és felszakadó örömként éljük meg, hanem hisszük, hogy már most itt van közöttünk. Jézus az evangéliumban úgy jelenik meg, mint aki szüntelen keresésben, várakozásban, a jelek észrevételében, értelmezésében és a jelek alkotásában, elküldésében él az Atya és a körülötte levők között kommunikálva. Amikor a Getszemáni-kertben Jézusra zúdult az ember Istentől való távolságának tapasztalata, küldetése, élete krízisbe került. Példát adott nekünk a remény, az élet értelmének keresésére, amikor bizalommal fordult Atyja felé, akit az élet forrásaként élt meg. Bízott abban, hogy átvezeti őt a szenvedés és a halál sötétségén és ezzel mindenkinek megnyitja, megmutatja, járhatóvá teszi az Élethez vezető utat. Úgy is értelmezhetjük a Szentírást, hogy az Emberfia napjai már Jézus feltámadása után elkezdődtek; apokaliptikus időkben élünk, döntenünk kell Krisztus mellett vagy ellen. Az evangéliumi szakasz mégsem félelemmel, hanem örömmel és vigasztalással tölthet el bennünket, mert a megváltás ajándékában, jelenében és tapasztalatában élhetünk. Rajtunk múlik, hogy merre fordítjuk a tekintetünket. A világ és benne az egyház tagjainak ellentmondásain, rossz irányultságain kesergünk, vagy virrasztva, imádkozva, az idők jeleit éberen figyelve, bizalommal, reménységgel keressük az Emberfiát, arra tekintve, aki szeretetében mindent befogad, átszenved és értelmet, életet, reményt ad. 

Gondolatok az Eucharisztához:
Amikor az Eukarisztiára nézek, látom az Emberfiát, aki most is jön, folyamatos eljövetelben van, akinek a megváltása folyamatos jelenként hat. Ha hallom is a mindenséget összetartó erők megrendülését, recsegését az ő tekintetét keresem. Ő az, aki – ő tudja hogyan – megtart, kísér, velem jár a sötétségben, a veszélyben, a kísértésekben, az életet megnyomorító helyzetekben is. Ne csak akkor forduljak felé, amikor körülöttem, bennem összeomlik a világ, hanem szüntelenül, mert „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Ha Jézusra tekintek – minden lehúzó erő, és tapasztalat mellett, ellenére – megmutatja nekem az élet jeleit, kezdeményeit, hajtásait (az Egyházban, közösségemben, családomban, lelkemben) és felszabadít a „minden  értelmetlen és hiábavalóság” keserűségéből, kísértéséből. 

Kérdések, fölvetések:

  • Tapasztaltam-e már, hogy krízishelyzetekben, amikor összecsaptak a fejem felett a hullámok, bizalommal tudtam Jézusra nézni? Mi történt akkor? Mire hívott meg engem?
  • Életem, kapcsolataim mely részén szükséges, hogy kinyilvánítsam bizalmamat, odahívjam őt?
  • Hol látok környezetemben zöldellő fügefákat, hol látom az isteni életerő jeleit? Nyitott vagyok-e, keresem-e ezeket a jeleket és azt mire hívnak engem? Hogyan valósul meg általuk Isten szíve szerinti társadalma?

Évközi 34. vasárnap, Krisztus Király

„Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” (Jn. 19,37)

Szempontok a szöveghez:
Pilátus és Jézus beszélgetése, ez a mondvacsinált per drámai hangulatban folyik. Jézus tudja, mi vár rá, mégis nyugodt. Egy stabil Jézus áll előttünk, aki világosan válaszol és kérdéseket tesz fel. Nem védekezik, nem keresi a szabadulás kibúvóit, nincs kétségbeesve. Az ő uralma nem e világból való. Isten országát nem veszélyeztetik evilági érdekek. Mintha Pilátust és megnyugtatná: ne féljen, ők nem vetélytársak, ő nem tör a császár ellen. Az ő uralma más létmódban van. Az ő uralma a szeretet, a szolgálat, az alázat és az igazságosság uralma. Megmagyarázza, hogy Ő milyen értelemben király: „Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról” Ezért lett Isten emberré Krisztusban, hogy megmutassa, hogyan viszonyul Istenhez, embertársaihoz és a teremtett világhoz az az ember, akit Isten eredetileg megálmodott. Időszerű megismételnünk és magunkévá tennünk Jézus e szavait. Mindig igazságban élni nagy kihívás számunkra, mivel számos olyan kísértésnek vagyunk kitéve, hogy becsapjuk és kihasználjuk egymást olyan haszon reményében, ami mulandó. Krisztus királyságában élni azt jelenti, hogy felemelt fejjel és boldogan élek, mert becsületes és igazságos vagyok. Mert mindaz, aki Krisztusban van, az igazságban van. Minden igazság belőle, hozzá viszonyítva állja
meg a helyét.

Gondolatok az Eucharisztiához:
Jézus Krisztus a világmindenség Királya, aki jelen van az Oltáriszentségben. Az Egyház ezen a napon minden templomban a kitett Oltáriszentség előtt elimádkozza a Jézus Szíve litániát. Ferenc pápánk így szól: „A Jó pásztor Szíve azt mondja nekünk, hogy az ő szeretete nem ismer határt, sosem fárad el, és nem adja fel. Benne látjuk, hogy Jézus állandóan és határtalanul adja önmagát; benne találjuk meg a hűséges és szelíd szeretet forrását, amely szabadon hagy és szabaddá tesz; benne fedezzük fel minden alkalommal, hogy Jézus a „végsőkig” szeret minket (Jn 13,1) – előbb nem áll meg, a „végsőkig” megy –, és sohasem erőlteti ránk magát.”(Beszéd a papokhoz Jézus Szíve ünnepén 2016.) Akkor telik értékesen, értelmesen az életünk egy része, de az egész életünk is, ha mi is a helyes célok, a valóban boldogító értékek vonzásában élünk. Ha azzal telik meg a szívünk, ami Jézusnak is fontos volt, ami őt is boldogította, akkor nem kell félnünk a jövő kilátástalanságától és boldogságunk elveszítésétől sem. Krisztus Király szembesít igazi énünkkel: hová akarunk tartozni? Kinek akarunk szolgálni:  átengedjük-e életünket Isten uralmának? Mert nem lehet két úrnak szolgálni. Bensőnkben, szívünkben csak Jézus lehet az egyetlen úr, aki út, igazság, élet.



December

 

Advent 1. vasárnapja

“Nézzetek fel és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok” (Lk 21,28)

Szempontok a szöveghez:
Korunk embere szorongva tapasztalja: az emberiség mintha eszeveszetten siettetné a végső idők beköszöntét. Fellázadt a természet rendje ellen és az élet ellen, s miközben az örömöt hajszolja, vesztébe rohan. E világ végének látványa mögött feltűnik egy másik valóság képe is: a beteljesült, örök boldogságé, amely az Emberfiának eljövetelével kezdődik meg. A keresztények Jézus feltámadásától kezdve ennek a világvégnek, a végső beteljesülésnek várakozásában éltek, s reményüket Krisztus második eljövetelébe, a parúziába vetették. Az adventi várakozás nem pusztán a jövőbe tekint. Az Emberfia nemcsak a pusztulófélben levő világ közepette jelenik meg végső ítéletünkre és megmentésünkre, hanem már most itt van közöttünk.
Megszentelt időben élünk. Naptárunkban nemcsak a saját életünk eseményeit kell bejegyeznünk, hanem Isten életét is:  üdvösséget hozó tevékenységének történetét. 

Kérdések:

  • Melyek azok az evilági gondok, melyek olyannyira elnehezítik szívemet, hogy nem tudtam derűs lélekkel élni, és a jövőbe tekinteni?
  • Miként élem azt meg, hogy az Eljövendő itt van közöttünk, az Ő uralma bennünk, köztünk és általunk bontakozik?
  • Az elmúlt napok, hetek mely konkrét eseményében fedeztem fel Isten erejét, üdvösségünket munkáló tevékenységét?

Advent 2. vasárnapja

„S ő bejárta a Jordán egész vidékét…” (Lk 3,3)

Szempontok a szöveghez:

Keresztelő János nem volt túl válogatós: az evangéliumok tudósításaiból tudjuk, hogy beérte sáskával és vadmézzel, nem a plázából öltözködött a legújabb divat szerint, s bátran beolvasott Heródesnek, a zsidóknak, a vámosoknak vagy éppen a katonáknak. Egyértelmű, hogy nem feltűnési viszketegségben szenvedett, s nemcsak a szája járt üres szólamokat pufogtatva. Radikálisan egyszerű, s egyszerűségében radikális volt. Nem zárkózott be a babérjain ülve, hanem Jézus előfutára volt abban is, hogy szüntelenül vándorolt, úton volt, mert egyetlen cél lebegett a szeme előtt: kilépni, hirdetni, megszólítani. A Jordán egész vidékét oda-vissza bejárni nem 1-2 km-es sétát jelentett ám! Komoly fizikai állóképességet, s lelki tartást igényelt. Ferenc pápa akár róla is mintázhatta a „kilépő egyház” képét … 

Gondolatok az Eucharisztiához: 

A szentmise mindig küldetéssel ér véget: „Ite, missa est.” Nem léphetünk ki a templomajtón anélkül, hogy valamit, legalább egy apró lépést ne tennénk másképp, mint azelőtt. Ha nemcsak misét „hallgattam”, hanem valóban „részt vettem” rajta, akkor amit fülemmel hallottam, ami elért a szívemhez, annak tovább kell mennie a kezeinkhez, a jó tettekhez is – mondja Ferenc pápa. 

Kérdések:

  • Keresztelő János radikalitása hol jelenik meg mindennapjaimban?
  • Hirdetni több módon is lehet: szavakkal, tettekkel, életem példájával. Melyikhez kaptam a legtöbb talentumot?

Advent 3. vasárnapja

„Elvette az Úr ítéletedet, elűzte ellenségedet, Izrael királya, az Úr közöttetek van, ne félj többé semmi rossztól!” (Szof 3,15)

Szempontok a szöveghez:
Az öröm valódi oka talán épp az az élmény, amikor valaki megbocsát, noha nem voltunk benne biztosak, hogy ezt teszi. Azzal, hogy bocsánatot kérünk valakitől egy elkövetett sértés vagy sérelem miatt, még nem érezhetjük biztosan, hogy a megbocsátás magától értetődő. Aki így gondolkodik, az beképzelten magabiztos, és nem is érdemel valódi bocsánatot, mert nem ajánlja fel a „sértett félnek”, hogy ő maga döntsön, megbocsát-e. A tökéletes megbocsátás mindig ajándék, ami nem jár feltétlenül. A feltételeket, vagy épp a feltétlenséget a sértettnek kell meghatároznia, ez az ő szabadsága. És ha nem tartjuk ezt tiszteletben, a bocsánatkérésünk hamis. 

Gondolatok:

  • Szofoniás próféta könyvében a reményt, a várt örömet az hordozza magában, hogy Isten, az Úr örülni fog nekünk és velünk; mi leszünk az Ő ünnepe, megbocsát mindet, ami terheli a kapcsolatunkat. Isten készül, mégpedig boldogan készül a velünk való találkozásra és a közös ünneplésre.
  • Szent Pál örömre való felszólítása egy időtlen, töréspontok nélküli állapotot vár el tőlünk, ahol az „emberszerető jóság” jelenti az öröm forrását. A mi örömünk valódi oka nem lehet más, mint hogy mi adunk örömre okot másoknak, azaz örömet tudunk okozni az embereknek.
  • Keresztelő János tanúságtétele nem egy elrettentő, fenyegető ítélet képét vetíti elénk, sokkal inkább örömre hív meg. Akit magunk közé várunk, nem elpusztítani jön Lélekkel és tűzzel, hanem megszentelni és megtisztítani, ahogy a tűz leválasztja a salakot az aranytól (vö. Bölcs 3,6a).

Kérdések:

  • Az öröm talán egy visszfény. Talán nem az az öröm valódi jele, ha ujjongásunkkal és töretlen lelkesedésünkkel szembesítjük a környezetünket, hanem hogy a saját örömünkből át tudunk adni másoknak is, és visszakapunk bennük valamit önmagunk öröméből. Szoktuk ezt érezni, akarjuk ezt érezni?
  • A hálaadás és az öröm összetartoznak, mert hálát csak örömteli szív adhat igazán. Amikor szentmisére megyek, vagy az Eucharisztia előtt állok, mennyiben érzem magamban az örömet is egyúttal? 
  • Egy mulandó élet érzékelésében az ember a szomorúságra van hangolva. Ha mi az Úr eljövetelét várjuk (ahogy az Eucharisztiában minden nap megkaphatjuk), meg tudjuk- e erősíteni embertársainkat is abban, hogy a halál nem a vége, hanem a kezdete valaminek, ami a valóságos, tökéletes, örömteli EMBER?

Advent 4. vasárnapja

Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Nagy szóval felkiáltott: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!” (Lk 1, 41-42)

Szempontok a szöveghez:
A két kismama találkozása kedves, a születendő életre várakozás örömében zajló történet, amelyből a férfiak kimaradnak. Felemelő Erzsébet reakciója, aki Máriának, fiatal rokonának látogatásában felismeri isteni titkát: kit is hordoz a szíve alatt. Erzsébetet – gyermekének mozgását érezve – betölti a Szentlélek, megérzi azt az isteni jelenlétet, amely az angyal híradása és Mária igenje által lakást vett Máriában. Mindkét anya Istentől kapta ajándékba az életet, anyaságukat végső soron Istennek köszönhetik. Erzsébet Mária ajándékában szavak nélkül lát rá, érti meg, hogy Isten milyen csodálatos az ember szeretetében, eggyé válik velünk. Erzsébet méhében Keresztelő János ismeri fel az őt meglátogató Krisztust, ahogyan ez majd egészen nyilvánvaló lesz a Jordán partján. Mindkét nő felismeri, hogy nincs egyedül Istennek ajánlott életükben és önzetlenül rá tudnak csodálkozni egymás életére és a rajtuk átsugárzó Istenre, s hálásak, istendicsőítőek az ő ajándékaikért. A két asszony nemcsak az öröm elviselésére vállalkozik, hanem visszautasítottságukban, szenvedésükben, életük feláldozásában is kísérik fiaikat. Az élet odaadásában, visszaadásában is felfedezik Isten közelségét és így fiaikkal együtt végképp Istenre irányul az életük.

Gondolatok az Eucharisztához:
Az Eucharisztiát szemlélve felsejlik az én titkom is: hogyan ajándékoz(ott) meg Isten, mi az ő szeretetének gyümölcse az életemben, mire hív meg. Jó az Úr előtt várni, amíg megdobban a szívünk, megérezzük közelségét. 

Kérdések, fölvetések:
Nyitott szemmel járok, érzékeny füllel hallgatok… figyelek, hogyan árasztja Isten szeretetének jeleit a világban, melyet gyermekek, édesanyák, imádkozó idős emberek, Isten jelenlétében élő szerzetesek, papok, tehetségüket ápoló, kibontakoztató művészek … jelenítenek meg.


December 24., éjféli mise

„Ne féljetek! Íme, jó hírt hozok nektek, amely nagy öröm lesz az egész népnek.”(Lk 2,10)

Szempontok a szöveghez:
A Betlehem mezején levő pásztorok az elsők, akinek Jézus hírül adja az ő világba való jövetelét. Az angyalok kara hozza a jó hírt: „Ma megszületett a Megváltótok, az Úr Krisztus, Dávid városában.” A második isteni személy egy marék szalmára jön közénk. Ezen az éjszakán az alázat leckéjét kapjuk attól az Istentől, aki a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki magát. Hogy előkészítse
Fiának jövetelét egy kicsi és jelentéktelen népet választ ki magának. Ezen az éjszakán az első üzenet nem más, minthogy mi is kicsinyek és alázatosak legyünk. Aki járt már a Születés Templomában Betlehemben, tapasztalta, hogy a bejárat nagyon alacsony, egy felnőtt csak úgy tud bemenni, ha meghajol. Szimbolikus üzenet ez: Isten Fiához, aki érettünk, kicsinnyé lett, csak az tud közeledni, aki olyan kicsinnyé, lesz, mint egy gyermek. A szent éjszakán a második üzenet az Isten ember iránti szeretetéről beszél. Az ember bűnei, gyengeségei és gyarlóságai ellenére is az az ember marad, akit Isten megálmodott. Jézus születése által Isten megmutatja szeretetét az ember iránt: megszabadítani és istengyermeki méltóságunkba felemelni akar minket. A Gyermek, akinek születését ezen az éjszakán ünnepeljük, Emmanuel, vagyis „velünk az Isten”. Nyissuk meg a szívünket, lelkünket hogy befogadjuk őt!

Gondolatok az Eucharisztiához:
A Betlehem szó héber jelentése: kenyér háza, arabul pedig hús háza. Ebben a Betlehemben lett Isten értünk emberré, hússá, hogy majd az utolsó vacsorán kenyérré is legyen értünk. Isten emberként akart velünk lenni emberekkel. Az Eucharisztiában a kenyér és a bor színe alatt kívánt az idők végéig velünk maradni. Henri Morice atya Az Oltáriszentségben élő Jézus című könyvében írja: „Olyan Isten, aki egy falat kenyér alakját veszi fel, hogy megegyék. És kik? Nyomorult teremtmények, akik megsértették, káromolták, megtagadták. Emberi ésszel micsoda botrány ez, micsoda őrület! Minél kisebbé teszi magát az én Megváltóm, annál nagyobbnak tartom. Megalázkodásában mindenhatóságának bizonyítékát látom, mert csak Isten lehetett képes erre a mérhetetlen lealacsonyodásra.”

Kérdések, fölvetések:

  • Ma este a jászol mellet kérdezzem meg: miért lettél ilyen védtelen Isten? Miért az éjszaka közepén, sötétben, gyanús helyen, orrfacsaró szagú jászolban születtél?
  • Aztán tegyem magam elé a Gyermek Jézus képét, hogy el ne felejtsem: törékenynek lenni nem rossz dolog, sőt egyetlen módja, hogy megtapasztaljam az igaz szeretetet!
  • Ma született Megváltónk szeretete bennem, bennünk folytatódik. Értünk lett emberré az Isten. És értem!

December 25., ünnepi mise

“Az Ige testté lett, és közöttünk lakott” (Jn 1,10)

Szempontok a szöveghez:
Isten Fia emberré lett, sőt gyermekként született, hogy minden ember törekedjen gyermeki létre, mert “ilyeneké a mennyek országa”. Jézus felnőttként is gyermek maradt, mennyei Atyjának szeretett Fia, Istenként és emberként is. Élete ebben az egységben, ebben az együttlétben teljes és boldog. A Fiúisten lételeme a szeretet, immár nemcsak az örök Szentháromságban, hanem a születéstől a halálig tartó emberélet során is. Arra tanít, hogy a szeretet nem csupán múló, átmeneti kalandja az ember életének, hanem annak legfontosabb feltétele és egyetlen kiteljesedési lehetősége. Isten emberré lett, hogy mi is emberré legyünk. Az ember úgy van megalkotva, hogy nem elég önmagának, hogy nem tud a maga erejéből emberré lenni, hogy embersége csak Istenben, élete csak a szeretetben válhat teljessé. Életével Jézus megmutatta, hogy embertelen világunkban is lehet megváltott emberként, Isten gyermekeként élni, föltétlen és minden áldozatra kész szeretetben.

Kérdések, fölvetések:

  • Miben mutatkozik meg, hogy Isten iránt gyermeki bizalommal vagyok, és az élet mely területén kell még ebben növekednem?
  • Ki az, aki Jézusra irányítja figyelmemet, akinek útmutatásaira mind jobban oda akarok figyelni?
  • Ki az a példakép számomra, akinek életében megtapasztalhattam az embertársi szeretet föltétlen és áldozatos jellegét, akiért most hálát adok?

Szent Család vasárnapja

„Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. … Akkor hazatért velük Názáretbe.” (Lk 2,43.51)

Szempontok a szöveghez:
„Vége az ünnepeknek, mostmár fellélegezhetünk, lazíthatunk, kifújhatjuk magunkat…” Sokan gondolkodnak így Karácsony után. Pedig igazán most jön a java: hazafelé indulni, vagyis a dolgos hétköznapokban, a családi kapcsolatokban, kinek-kinek poros, vidéki, ismeretlen Názáretében felcsillantani valamit abból, amit az ünnepekben Istentől kapott. S mi ez a Názáret? Az imádság és a dolgos hétköznapok egysége. A csöndes elvonulás és az aktív szolgálat egyensúlyának keresése. Ora et labora! Mindennek pedig a csönd a feltétele. „A názáreti otthon, a Szent Család elsősorban a csendre tanít. Bárcsak ismét kivirulna bennünk a csend nagyrabecsülése! Ó, te názáreti csend! Taníts meg minket arra, hogy a jó gondolatokba merüljünk el, lelkünk belső dolgaira figyeljünk, hogy nagy készséggel fogadjuk be Isten titkos sugallatait és az igaz lelkű tanítók utasításait!” (részlet VI. Pál pápa 1964. január 5-én, Názáretben tartott homíliájából) 

Gondolatok az Eucharisztiához:

„A legnagyobb szeretet a csöndes szeretet, amely lángol, de nem ég el. Semmit sem mond és készséges az engedelmességre. Ezért az Oltáriszentség imádása olyan pillanat, amikor a belső csönd minősége lehetővé teszi, hogy egy kicsit belépjünk Isten csöndjébe.” (Robert Sarah bíboros: A csönd ereje).

Kérdések, fölvetések:

  • Mi jellemzi az ünnepek utáni hétköznapjaimat?
  • Hogyan van jelen hétköznapjaimban az ima és a munka egységének keresése?
  • Hol találom meg a Karácsony utáni hétköznapjaimban a csöndet?