2020. október

Szeged-Csanádi Egyházmegye

Created with Sketch.

Évközi 27. vasárnap

„A kő, amelyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett. Az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!”(Mt 21,42)

Szempontok a szöveghez:

– Izajás a barátja szőlőskertjéről prófétál – lám, Istennel baráti kapcsolatban van!

– Isten az ő népét szerelemmel szereti, vagyis kizárólagosan és akár érzelmektől is fűtötten – ezért a fájdalommal viseli, hogy akiket hosszú idő óta gondviselő jóságával ajándékozott („dédelgetett ültetvény”), azok hálátlanok iránta.

– A próféta által felidézett szőlőskert elvadult, és ezért nem hozott termést.

– Jézus példázata a vallási és politikai vezetőkhöz szól – őket nagy felelősség terheli, hiszen sokak függenek tőlük (tanításuktól, életpéldájuktól).

– A gazda megbízott a munkásokban, és elutazott. Ám a munkások fellázadtak gazdájuk ellen: azt hitték, ők mindent megtehetnek, hiszen távol a gazda… A felelős gazdálkodás helyett garázdálkodtak.

– Maga a gazda ugyan távolinak tűnik, de fia őt képviseli.

– A gazda ellen lázadók gyilkosság árán akarnak birtokolni.

– A történet elmesélése után Jézus a hallgatóságot kérdezi, hiszen nekik kell önmaguk helyét megtalálni a példabeszédben…

– Máté evangélista szerint Jézus ezt a példázatot szenvedése és halála közeledtével mondja el a tekintélyeseknek, hogy prófétai módon jövendölje meg kivetettségének következményét – csodálatra méltó az, hogy az Úristen teszi őt szegletkővé, mégpedig Isten új választott népe, az Egyház javára!

 

Kérdések, fölvetések:

– Hol tapasztalom a sorozatos kudarcaimat életemben, s vajon én mennyiben vagyok oka annak? Miként tisztíthatnám meg életvitelemet, hogy jobban lehessek mások javára?

– Vegyem sorba, mi mindenért lehetek hálás a mai napon! A kenyér és bor felajánlásakor konkrét hálával fordulhatok Istenhez, hisz amit neki átadok örömmel, abban Őt magát nyerem meg! Mikor tudtam hálával fordulni mennyei Gazdám felé, amikor szorgalmas munkám sikerét tapasztaltam?

– Tudok-e együttműködni másokkal, és osztozni örömükben, sikereikben?

– Kész vagyok-e anyagi javaimból rendszeresen juttatni jó célokra, vagy mindent magamnak tulajdonítok, felhasználok, és gyűjtögetek?


Évközi 28. vasárnap

„Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, s akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” (Mt 22,9)

Szempontok a szöveghez:

Szenvedésének órájához közeledve Jézus csak a főpapokhoz és a nép véneihez intézi példabeszédeit. Ma és az előző két vasárnap is kifejezetten hozzájuk szóló szakaszokat hallottunk. (Előtte Péterhez – évközi 24. vasárnap, megbocsájtás, illetve a tanítványokhoz szólt – évközi 25. vasárnap, Isten igazságtalan jósága). Biztosan nem véletlenül: habár a Názáreti az önteltek, a hatalmaskodók kezébe adatik, mégis a végsőkig esélyt ad nekik a megtérésre, s nem mond le róluk. Ma talán egyes bankároknak, médiamágnásoknak, befolyásos cégvezetőknek, netán politikusoknak és püspököknek mondaná el történeteit, a végletekig remélve abban, hogy megtérnek.

A Mester teljesen hétköznapi közegbe helyezi elbeszélését: ki ne érezné megtiszteltetésnek, hogy meghívták egy lagziba? „Végre ehetek-ihatok kedvemre, amennyi csak belém fér! Eszem-iszom-dínom-dánom!” A látszólag könnyed tánclépésekhez hasonlító, derűsen és felszabadítóan kezdődő történet azonban sötét fellegeket hoz magával. Ahogy korábban a szántásról-vetésről, a szőlőbirtokosokról vagy a családi kapcsolatok szövevényességéről szóló példázatokban, úgy most is megdöbbenünk: már egy lagzi sem jelent elég motivációt az elkényelmesedett, rutinba szürkült, gazdasági haszonra éhes nyárspolgároknak. Walter Kasper bíboros legújabb könyvében éppen a vírushelyzet okozta következményekkel hozza kapcsolatba ezt a magatartást: „A polgári társadalom is kénytelen volt belátni, hogy a teljes biztonságot nem lehet elérni; mindig marad valamilyen kockázat. Ilyenkor persze jól jön a vallás, amely vigaszt kínál: az ember bízhat Isten gondviselésében, és megnyugodhat abban, hogy végső soron Isten kezében van a sorsa. Csakhogy ez az elpolgáriasult vallás már csak vigasztalan vigaszt tud nyújtani. A vallás és a hit ekkor már nem önmagában érték, hanem csak meghatározott funkciót tölt be. A hit nem változtatja meg az élet konkrét körülményeit, ellenkezőleg: megszilárdítja, ami amúgy is van. Ez a fajta vallás csupán a polgári élet ideológiája. Fontos kulturális tényezőnek számít, és elismerik a jelentőségét, hiszen a technika és a gazdaság nem tudja kielégíteni az ember lelki, erkölcsi és esztétikai igényeit. A vallás efféle igényeket elégít ki, s ugyanúgy fogyasztási cikk lesz, mint minden más. Az egyházból pedig szolgáltatóegyház válik. Ez a polgári embertípus az egyházban is elterjedt, s magával hozta a vagyonát, a hatalmát, a kényelmes életet és a biztonságos életkörülményeket. A bürökratikus egyház javarészt ennek a polgári embernek a műve.”

 

Gondolatok az Eucharisztiához:

Jelentős változások előtt áll a Római Misekönyv új magyar fordítása. A „sokakért” után visszajön majd az „Engesztelődjetek ki szívből egymással!”, s ki tudja, mi még. Mit szólnánk, ha a mai evangéliumban szereplő király mondatát az illetékes liturgikus bizottság az elbocsátás egy variánsaként beépítené a miseszövegbe: „A szentmise véget ért, menjetek ki az útkereszteződésekre!”? A perifériára induló, kilépő egyház elkötelezett keresztényei értenék ezt a buzdítást, a folyton kifogásokat kereső, elkényelmesedett „rutinos nyárspolgárok” pedig valószínűleg felháborodnának rajta. Pedig figyelemre méltó épp e mondat magyar és más nyelvű fordításainak sokfélesége, igazi értelmének keresése (útkereszteződés?, bekötőút?, országút?, főút?), ami azt jelzi, hogy itt valójában a mindenkori egyház fő csapásirányáról, a misszióról van szó. Ez a krisztusi-ferenci egyház útja: a missziós megtérésből fakadó kilépés után döntésre hívni gonoszokat és jókat egyaránt. 

 

Kérdések, fölvetések:

Mit is jelent a latinban az „Ite, missa est!”?

Mi szükséges ahhoz, hogy napról napra, hétről hétre új döntést hozzak Jézus és az evangélium mellett?

Hogyan tudom megszólítani, vonzani a rutinba szürkült (nyárs)polgártársaimat?


Évközi 29. vasárnap

“Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére.” (Mt 22,16)
 
Ha az evangélista nem jegyezné meg a jelenet elején, hogy a farizeusok kérdése szándékos provokáció, még jogosnak is lehetne tartani a felvetett témát. Az adófizetés kötelezettsége és ezáltal a nemzeti függetlenség és szabadság kérdésköre nemcsak aktuális, és minden zsidó embert érint, de vallási jelentősége is van. Izrael népe mint állami közösség lényegében az Egyiptomból való kivonulás óta teokrácia, ahol Isten a központi hatalom birtokosa. Ha Róma adófizetésre kötelezi a zsidó népet, mintegy elvitatja Isten tényleges hatalmát, tehát isteni jogot sért. Amennyiben a zsidó nép ezt tudomásul veszi, és eleget tesz az adófizetésnek, a római hatalom kollaboránsává válik, ami akár blaszfémiaként is értelmezhető. Jézus válasza más szinten értelmezi a teokráciát. Ha a szabad vallásgyakorlás biztosított, a kultuszt nem gátolják, a vallási intézmények működését lehetővé teszik, az embereket nem kényszerítik rá, hogy a Törvényt megszegjék, így a lelkiismeretben való döntések feltételei adottak, akkor nem az adókötelezettség az istentisztelet valódi megsértése. Az Isten- és emberszeretet parancsa a római megszállás alatt is teljesíthető.
 
Gondolatok:

  • Izaiás próféta szava által nyomatékosítja az Úr: Rajta kívül nincs más isten. Bármely tőlünk független életkörülmény vagy társadalmi helyzet ellenére is mindig ez a hitvallás a valódi istentisztelet alapja.
  • Pál szerint a tevékeny hit, a szilárd remény és az áldozatos szeretet a hívő közösség fokmérője. Erről ismerhető fel a tanítványság, és nem a társadalmi vagy politikai mozgalmakban való részvételtől.
  • Jézust végül otthagyták a provokálói. Talán nem saját józan belátásuk győzte meg őket, mintsem az, hogy a tömeg megértette Jézus célzását, és elfogadta a válaszát.

 
Kérdések:

  • A Törvényben szerepel: Senki mást ne tekints Istennek, csak engem! (Kiv 20,3) Érezzük-e a határokat, mikor tekintünk valamit úgy isteninek (vagyis istenítünk), hogy semmi köze nincs magához Istenhez?
  • Az Eucharisztiában Isten feltárja Magát, de szándékosan olyan egyszerű formában, ami felé a hit ellenérzéssel közeledhet. Legyőzi-e az Eucharisztiával való viszonyunkban a hit a kételyt és az ellenérzést?
  • Az Eucharisztiát mint forrást állampolgári kötelességeink teljesítéséhez akarjuk felhasználni, vagy a ’hit, remény, szeretet’ isteni erényeinek gyakorlásához?

Évközi 30. vasárnap

Jézus ezt felelte: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. (Mt 22, 37-39)

Szempontok a szöveghez:

Jézus, amikor a felebarát szeretetét az első parancs az istenszeretet parancsa mellé helyezte, akkor a legmagasabbra emelte és szívünk, kapcsolataink (Istennel, emberekkel, önmagunkkal) egységének tudatosítására és ápolására hívott meg bennünket. 

Isten és ember szeretetének összekapcsolódása jól látható a király előtt felsorakozott emberek ítéletében (Mt 25,31-46), amelynek legfontosabb mondata: „…Bizony mondom nektek: amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” Láthatatlan szálak kötnek össze bennünket Istennel és embertársainkkal, közös erőtérben vagyunk.

Azt sugározzuk, aki, ami bennünk van.

A rendszeresen imádkozók tapasztalják, hogy Isten felé való fordulásuk, szeretetük leggyengédebb megnyilvánulásait ébreszti legközelebbi hozzátartozóik felé.

Mit jelent az, hogy teljes szívemből szeretem Istent? 

Isten szeretete azt jelenti, hogy eldöntöttem; őt teszem életem középpontjába, vagy engedem, hogy ő legyen életem középpontja.

Azt is jelenti, hogy igyekszem megőrizni a szívem békességét. Ez készség arra, hogy elfogadjam azt, ami van, mert annak szabad lennie, bármennyire is kellemetlen, fájdalmas. Tudjak elfogadni valami újat, annak ellenére, hogy más terveim vannak. Ez annak az Istennek a szeretete, aki a mindennapi események, találkozások, érzések által lép az életembe. Miután valamit, ami történt, történik elfogadtam, tudom alakítani, formálni.

Mit jelent az, hogy Istenhez hasonlóan szeretem embertársaimat? 

Vele való kapcsolatomban is igyekszem megőrizni szívem békéjét. 

Készség arra, hogy a másik embert feltétel nélkül elfogadom, úgy amint van. Nem próbálom elsodorni az utamból, vagy nem menekülök el előle, akármilyen nehéz érzéseket ébreszt az ő jelenléte. Ha érzéseim félelem, a harag, a bátorság, és a kétségbeesés… lecsillapodtak, tudok a másik emberhez úgy szólni, hogy az a kapcsolatunk épülést fogja szolgálni. 

Kapcsolataink Istennel, embertársainkkal, önmagunkkal egységet, rendszert alkotnak, kölcsönhatásban vannak. Különösen párkapcsolatoknál válik világossá; ha valaki önmagát nem szereti – nem tudja elfogadni értékességét, árnyoldalaival együtt – akkor társa szeretetét sem tudja viszonozni. Ha valaki önmagát megveti, Istent sem tudja elfogadni, szeretni, aki az életének ajándékozója. 

Gondolatok az Eucharisztához:

Isten megismerése egyben önmagam megismerése is. 

Egy sivatagi atya szerint értelmetlen minden olyan imádság, amely nem szembesít minket önmagunkkal és saját valóságunkkal. „Amikor imádkozol, amint illik, várakozz arra, ami nem illik, és tarts ki bátran!” Evagrios Pontikos

Az imádságban Jézussal találkozom, akinek jelenlétében, szemében láthatom, megismerhetem magam. Ebben az elfogadásban, tekintetben a legteljesebb önismeretre juthatok. Az imádságban Jézus megismerésében is mélyebbre juthatok, kapcsolatunk is erősödik. Jézus figyelme más, mint ami eddig a sajátom volt, egy isteni fókuszpontot kínál. Nem önmagam körül keringek, hanem úgy láthatom magam, ahogyan ő.

Ha jobban ismerem önmagam, közelebb kerülök ahhoz, aki vagyok, akkor mélyebb, igazabb elköteleződésre leszek képesebb azok felé, akikhez küldetésem van. 

Idézetek felismerésekről:

„Nincs szükséged arra, hogy a hitedet a hétköznapokba átültesd. Egyszerűen nézd meg a hétköznapjaidat, és meglátod, mekkora a hited.” 

„Istennel való kapcsolatunk pontosan olyan, amilyen az embertársainkkal való kapcsolatunk.” 

Jálics Ferenc SJ

„Hogy meglátjuk-e, felismerjük-e Istent, azon múlik, milyen szívvel, milyen belső figyelemmel nézünk embertársunkra.” Mustó Péter SJ

„Ismerd föl magadat, mint Isten képmását és pirulj amiatt, hogy idegen képpel eltakartad azt. Emlékezz nemes voltodra, és szégyelld magadat a selejt miatt! Mégis: ne ismerd félre szépségedet, amely még jobban megrémít, mint rútságod.” Szent Bernát


Mindenszentek

„ Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.” (Mt. 5,12.)

Szempontok a szöveghez:
Az ünnepnek az eredetét az ókorban kell keresnünk, amikor is az első keresztények megemlékeztek arról a számtalan vértanúról, akik hitükért életüket adtak a hitükért. 835-ben IV. Gergely pápa ezt az ünnepet november 1.-re tette és az egész egyház ünnepévé rendelte. Azokat a szenteket – minden szentet ünnepeljük –, akik eljutottak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra, Isten örök Országába. A mai evangélium a hegyi beszédet vezeti be és azokat az eszményeket mutatja be, amelyeket Isten országa hitelesítő jegyeinek nevezhetünk. Hagyományosan boldogságoknak nevezzük, amelyek először is azt vázolják, hogy kik a tagjai Isten országának: a lélekben szegények, a szomorkodók, az alázatosak, az üldözöttek, az éhezők. Isten országa tehát különösen megnyilvánul azokban akik lelki szegénységben élnek, vagyis nem a földi, hanem Isten országának kincseire figyelnek, és ennek megfelelően élnek. Isten országának jelenlétét ismerjük fel a szomorkodókban, akik Jézus szenvedéséből merítenek erőt saját keresztjeik türelmes hordozására és ezt másokért ajánlják fel. Az alázatosok életvitelén is átragyog Isten országának jelenléte. Ők ugyanis Krisztus példájából merítik az erőt és kapják az indítást arra, hogy ne féljenek saját kicsinységük megvallásától, sőt még az igazságtalan vádaktól sem. A nyolc boldogság titkai emellett leírják azokat az etikai értékeket is, amelyeknek gyakorlásával valaki tagja lehet az országnak: ilyenek az irgalmasság gyakorlására, a békesség keresésére, az életszentségre való törekvésben az üldözések vállalására is szólító értékek. Minél gyakrabban jelennek meg a hívő közösségekben ezek a viselkedési formák, annál erőteljesebben jut kifejezésre a hívő közösségben Isten országának jelenléte. Bátorság! Merjünk belevágni mi is ebbe a hatalmas feladatba, hogy mi is lehetünk tehát szentek, sőt szenteknek kell, hogy legyünk, máskülönben nem jutunk el Isten örök országába. Ebben példaképeink és segítőink a szentek. Példaképeink azok, akiknek életét feljegyezték, s az Egyház biztos módon tartja számon őket az üdvözültek között. Segítőink, mert közbenjárásukkal segítenek minket, a küzdő Egyházat az élet rögös útján. Ehhez egy nagyon fontos dolog szükséges, hogy az egységet a küzdő és a megdicsőült egyház között, akiket ma ünneplünk legfőképpen – folyamatosan tartsuk fenn, kérjük a közbenjárásukat szüntelen. Hiszen Isten előtt a legfontosabb, a mi szabad akaratunk által, hova is teszed le életed, kinek a kezébe. Merj Szent lenni, mert ez a te hivatásod!

Gondolatok az Eucharisztához:
A Katekizmusban olvassuk: „Az egész isteni üdvrend végső célja az, hogy a teremtmények belépjenek a boldog Háromság tökéletes egységébe.

A szentháromságos életbe már itt és most beléphetünk a hit, a keresztség és az Eucharisztia által. Ennek az isteni életnek vagyunk részesei akkor is, amikor szeretünk, amikor aktívak vagyunk testvéreink szolgálatában, amikor életre szólóan elköteleződünk, és amikor a hétköznapi életünk legkisebb tettében vagy imájában a szeretetet éljük. Szentnek, kereszténynek lenni végső soron ezt az isteni életet jelenti, Krisztus hordozóvá válni. „Ha ebből a kenyérből táplálkozunk, teljesen összhangba kerülhetünk Krisztussal, az ő érzelmeivel és magatartásformáival. Rendkívül fontos, hogy részt vegyünk a misén és áldozzunk, mert ha az Oltáriszentséget magunkhoz vesszük, akkor az élő Krisztussal egyesülünk, aki átalakít minket belülről, és felkészít minket a mennyre” (Ferenc pápa)