2018 év homília vázlatai

Február

Hamvazószerda

„Engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,20) – erre szólít Pál apostol a mai szentleckében.

Szempontok a szöveghez:

• Nem az emberiségre haragvó, mérgelődő Istennek kell megváltoznia, hanem nekünk, akik elfordultunk Tőle. A megtérés az Ő személyéhez való odafordulást, ráirányulást jelenti az ember részéről.
• A bűn lényege, hogy nem vagyunk azok, akik lehetnénk. A tiszta szívű ember azért boldog, mert mindenben meglátja Isten gondviselő jóságát. Ám ha nem Isten útján járunk, nem az Ő irányítása szerint élünk, céltalanul tévelygők vagyunk.
• Aki Istennel békében él, annak életvitelében is meglátszik a harmónia. És viszont is így van: aki békés harmóniában van a teremtett világgal és benne embertársaival, az visszatükrözi Isten ajándékát, azt a benső békét, amit magában hordoz.

Kérdések, fölvetések:

• Milyen akadályt fedezek fel életvitelemben, hogy közelebb lehessek Istenhez?
• Kivel kell kiengesztelődnöm, mielőtt az Úr asztalához járulok?

Nagyböjt 1. vasárnapja

Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. (Mk 1,12-13)

Szempontok a szöveghez:

Márk evangéliuma nem részletezi a pusztai megkísértés szituációját úgy, ahogy Máté és Lukács teszi. Csak a tényt említi meg. A Sátán jelenléte nem hatásosabb és nem lényegesebb, mint a környezeti feltételek (vadállatok mint veszélyforrás) vagy az angyalok szolgálata (amely Máténál csak a Sátán távozása után kerül említésre, bár a kísértés egyik fontos eleme). Jézus, az Emberfia mögött mindvégig különleges erők működnek: a Sátán meg akarja akadályozni a Megváltás művét; a természet veszélyes erői (vadállatok, később a szélvihar vagy a háborgó tenger) nem árthatnak neki; az angyalok észrevétlenül mégiscsak szolgálatában állnak, hogy „kőbe ne üsse a lábát”. Jézus teljes tudatában van annak, kivel milyen viszonyban kell lennie: a Sátánnak megalkuvás nélkül ellenáll, a környezet erőivel képes együtt élni, miközben hatalma is van felettük, az angyalok szolgálatát elfogadja, de ő maga is képes szolgálni másokat, elvégre azért jött, hogy szolgáljon, és ne csupán engedje, hogy mások szolgálják őt. A pusztában Jézus határozott és öntudatos, jól ismeri mindazt, ami körülveszi őt, és helyesen reagál mindenre és mindenkire, ami (vagy aki) közeledik hozzá.

Gondolatok az Eucharisztiához:

• Jézus vállalja a pusztai magányt, hogy szembenézzen mindazzal, ami a világban körbeveszi (gonosz, természet, [őr]angyalok);
• Jézus nem szűkíti le az időt (40 nap) a felkészüléshez, nem érzi előbb késznek magát a küldetésére, mintsem kibírja a jelképes 40 egységnyi időszakot; az idő teszi minőséggé az elkötelezettségét;
• Jézus már a pusztában átadja felvett emberségét, testét és vérét arra a szolgálatra, amely a világ életéért vállalt küldetés; tűr, mert egész testi-emberi élete tűrés, önátadás, áldozat; Jézust a Lélek viszi ki a pusztába – ez is egyfajta epiklézis!

Kérdések, fölvetések:

• Mennyire merünk egyedül maradni (különösen, ha a Szentlélek inspirálja ezt)? Mennyiben tudunk önmagunkban szembenézni azzal, hogy csak Istenre számíthatunk, de embertársainkra már nem? Vállaljuk-e ezt magunktól is?
• Az oratóriánus szerzetesek (Zaccaria Szent Antal és Néri Szent Fülöp kezdeményezésére) negyven órás szentségimádást tartottak az Oltárszentség előtt. Nekünk van-e ennyi időnk szembenézni az Eucharisztiával, egy olyan ügy érdekében, ami messze meghalad bennünket (közösségeink hite; családok összetartozása; megbékélés, irgalom, nagylelkűség, szolidaritás erényének jelentősége egyházunk tagjaiban, mint társadalmi küldetés teljesítése)?
• Milyen áldozatra vagyunk képesek a „nyájért”, a ránk bízott emberekért? (A pásztorok is a pusztában bizonyították igazán, képesek-e megvédeni juhaikat a vadállatoktól.)

Nagyböjt 2. vasárnapja

Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. (Mk 9,3)

Szempontok a szöveghez:

Jézusnak fontos, hogy barátaival, a tanítványi csoport magjával együtt imádkozzon.

Imájukban nyílik meg a látásuk, hogy őt isteni dicsőségében szemléljék. Ez megerősítés lesz számukra, amikor kereszthalála után világgá futnának. Jézusnak önmaga felé is fontos, mint működése kezdetén, újra hallani: ő az Atya szeretett Fia, minden, ami történni fog vele, ebben a szeretetben marad.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Jézust szemlélhetjük az Eukarisztiában, a kicsiny „vakító” fehérségben. Az ő imádásában ismerhetjük meg valódi, istenemberi természetét, léphetünk be az ő terébe. Beszélgethetek az Eukarisztiában jelen levő Jézussal, mint Péter: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk!” – csak egyszerűen nézni őt és nyitottnak lenni arra, ha hozzánk szeretne szólni. Vagy, ha veszélyben érezzük magunkat: „Mester nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Jézussal tartani, vele maradni, rá figyelni: elhatározást, olykor erőfeszítést is kíván, dolgok, tervek, énközpontúságunk elhagyását.

Az ő átváltozása az én átalakulásomat készíti elő. Benne, vele változom át, erősödöm meg saját áldozatom meghozatalára, keresztem; az élet kikerülhetetlen terheinek hordozására.

Találkozni vele az Eukarisztiában, majd jelenlétének örömét levinni a hegyről.

Kérdések, fölvetések:

Megijedek-e attól, ha Isten szól hozzám, s megjelenik az imámban? Mitől félek?

Imatapasztalataim által, hogyan találkoztam az isteni személyekkel, hogyan ismertem meg őket, milyen változások történtek az életemben általuk?

Március

Nagyböjt 3. vasárnapja

“Emészt a házadért való buzgóság.” (Jn 2,17; Zsolt 68,10)

Szempontok a szöveghez:

A templom megtisztítása Jézus részéről egyik oldalon kritika, amiért Atyja házát vásárcsarnokká tették. Jézus nemcsak, hogy nem veti meg Atyja házát, hanem életét adja érte.

Másik oldalon prófétai tett is, amely azt jelzi, hogy a Messiás eljövetele véget vet a templomi istentiszteletnek; eljön az óra, amikor egy új istentiszteleti rend kezdődik, amely zsidót és nemzsidót egyaránt befogad, és Jézus föltámadt testére összpontosul “lélekben és igazságban”.

Csak a föltámadás után látjuk, hogy a jeruzsálemi tempom, mint “Isten háza” pusztán előképe volt a végleges Templomnak, annak a Testnek, amelyben az Istennel légnyegileg egyesült örök Ige “köztünk lakást vett”. Jézust Isten házáért való buzgósága “elemésztette”, halálba vitte, de nem kudarcba, hiszen végül is felépítette Isten mindenkit üdvösségre vezető végleges templomát.

Gondolatok az Eucharisztához:

Amikor János evangéliumát írja, már világos: a templom romokban, a keresztények azonban birtokolják Isten köztük létének sajátos formáját, Krisztus föltámadt testét és vérét, amelyet esznek és isznak, és amely köré istentiszteletük épül.

„Összejöveteleinkről ne maradjunk el, mint némelyek szoktak, hanem buzdítsuk egymást” (Zsid 10,25).

„Vasárnap, az Úr napja nélkül nem tudunk élni” (észak-afrikai keresztények mondása 304-ből). Mert Krisztusnak a halál fölött aratott győzelme részeseivé tesz minket.

Kérdések, fölvetések:

Tudok elemésztődni, lelkesedni nemes célokért (Istenért) vagy csak a megsértett jogaimért?

Fontosnak érzem a szentmiseáldozatot és az Úr asztalához járulást?

Nagyböjt 4. vasárnapja

„Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.” (Jn 3,14-15)

Szempontok a szöveghez:

Szent János evangéliumában újra és újra életet átalakító találkozásokkal, fontos beszélgetésekkel szembesülünk. Az evangélium 3. és 4. fejezete ebben a sorban nem véletlenül áll egymás mellett: a Jézus – Nikodémus és a Jézus – szamariai asszony találkozásban sokkal több minden tárul föl, mint ahogy az első pillanatban látszik. Ellentétekre épül: férfi – nő, köztiszteletben álló – kitaszított, írástudó – utcanő, igaz – bűnös, zsidó – szamariai, éjjel – délben.

Mind Nikodémus, mind az asszony esetében egyfajta magasba emelésnek vagyunk tanúi. Jézus, az új Mózes, mindenkit föl akar emelni, mégpedig az örök élet csúcsai felé. A 113. zsoltárban ezt olvassuk: „Az Úr fölemeli a nincstelent a porból, fölsegíti a szegényt a sárból.”

Gondolatok az Eucharisztiához:

Minden szentmisében én vagyok Nikodémus, aki éji homályomban, pusztaságomban egészen személyesen akarok találkozni Jézussal, s így az Őáltala, Ővele és Őbenne történő fölemelkedés lehetővé válik számomra. Ő az, aki vonz, Ő az, aki fölemel. Teilhard de Chardin szerint nem én emelkedem őhozzá, nem én veszem magamhoz az átváltoztatott Kenyeret és táplálkozom vele, hanem épp ellenkezőleg: Ő ragad meg és magába húz. A prefációk ősi felszólítása – „Emeljük föl szívünket!”- talán így (is) értelmezhető.

A kehely fölemelése életem fölemelését jelenti, hogy szándékaimmal, szavaimmal és tetteimmel, egész valóságommal telt életem másokért adott életté alakuljon. De ezt csak együtt, közösségben, s az Ő segítségével tudjuk megvalósítani. Ezért imádkozunk így a 116. zsoltárban: „Fölemelem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.”

A szentmisében a pap négyszer is fölemeli a kelyhet, amely így egyfajta létra, kapocs lesz a mi szívünk és Jézus Szíve, az isteni élet között.

Kérdések, fölvetések:

• Hogyan tudok figyelmesebb, tudatosabb, megértőbb, együttérzőbb lenni egy-egy találkozásban?
• Mi az én „lelki liftem”, hogy az Úrhoz emelkedjem? Mit teszek, ha félúton „beragadok”?
• Hogyan tudom tökéletesíteni magamban az Istenhez való fölemelkedés és az emberekhez való lehajlás egységét?

Nagyböjt 5. vasárnapja

“Amikor fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok”. (Jn 12,32)

Szempontok a szöveghez:

Akik – legyenek azok bármely nemzetből valók – Jézust látni akarják, azok a tanítványok segítségét kérik, és ezt jól teszik, hiszen ők azok, akik már Jézus nyomába szegődtek.

De nem elég látni, hallani Jézust, mint inkább követésére kell indulni.

Jézus emberileg megrendül, amikor halála elközelgett; és épp ekkor fordul mennyei Atyjához, hogy hitvallást tegyen saját küldetéséről: leghőbb vágya megdicsőíteni az Atyát.

Bár az emberek csak látni akarták Jézust, ő keresztáldozata által magához ölel mindenkit.

Gondolatok az Eucharisztához:

Hogy ki mennyire szereti a másikat, annak fokmérője, hogy mekkora áldozatot képes vállalni érte.

Csak a másokért odaadott élet a megnyert, a százszoros, az örök élet.

Krisztus áldozata nem más, mint önmaga felajánlása az Atyának Az utolsó vacsorán szavaival, nagypénteken életáldozatával fejezte ki, hogy teste megtöretését, vére kiontását miérettünk vállalta.

Kérdések, fölvetések:

• Én hol keresem Jézust? A tanítványok közösségében jó úton járok. 
• “Amiért nem érdemes meghalni – mondta valaki -, azért élni sem érdemes.” Életemben mi az, amit semmiképp nem adnék fel, amiért kész vagyok a legnagyobb áldozatra is?
• Kereszthalála által Jézus mindenkit magához vonz. Mikor tapasztaltam meg, hogy épp a vele felvállalt szenvedés lett gyümölcsözővé életemben?

Virágvasárnap

»Menjetek be ebbe a helységbe, amelyik előttetek van, és mindjárt, amint bementek, egy szamarat találtok megkötve, amelyen még ember nem ült. Oldjátok el, és hozzátok ide. Ha pedig valaki megkérdezi tőletek, miért teszitek ezt, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége, és azonnal elengedi ide.« (Mk 11,2-3)

Jézus nagyon gondosan előkészíti a Jeruzsálembe való bevonulását. Utasítása egyszerre akkurátus és misztikus. Látatlanban megmondja a helyszínt, a körülményeket, hogy találnak egy szamarat, amelyen még nem ült ember, azt hozzák el. Olyan magabiztos tudással mondja ki ezt, ami már az Úrra jellemző, ami hiteles, emberfeletti képesség. Isteni erőre utal. Jézus stílust vált. A tanítványok már nem a názáreti rabbi küldöttei, hanem az önmaga kilétét immár nyíltan felvállaló Úr követei. Akivel szemben az emberek engedelmesek, mert nem akadályozzák meg, hogy a szamarat elvigyék, ha valóban az Úrnak van rá szüksége. Ez a jeruzsálemi bevonulás mint prófétai tett (Zakariás próféciáját beteljesítve) már a húsvéti események része, ahol Jézus következetesen vállalja kilétét. Már nem tiltja, hogy hangoztassák: Ő a Messiás és az Úr. Saját maga lép fel így és kéri is ezt.

Gondolatok:

• Márk evangéliumának első fejezetében hangsúlyos, hogy Jézus nem engedi megszólalni a démonokat, akik ismerik őt és Isten Szentjének nevezik mindenki előtt. Eljön azonban a fordulópont, amikor az embernek színt kell vallania, kinek tartja Jézust valójában. Úrnak, Isten Szentjének, Messiásnak, álprófétának, skizofrén betegnek?
• Jézus Jeruzsálembe mint király akar bevonulni. Igényt tart arra a címre, hogy Dávid városa az ő tulajdona. Ő nemcsak Dávid Fia, s mint ilyen, királyi sarj, de az eljövendő és dicsőséges Sion Ura is, akinek hatalma időtlen és korlátlan.
• Az emberek elfogadják Jézus tekintélyét. Akik addig csak kísérői voltak az úton, most ruháikat terítik elé és Hozsannát kiáltanak. Valószínűleg többen is várták már, hogy Jézus vállalja valódi önmagát.

Kérdések:

• Jézus különös utasítással fordult a két tanítvány felé: hozzanak el egy szamarat, amely nem az ő tulajdonuk. Merünk-e extrém kéréseknek eleget tenni, ha érezzük, azt valóban Isten kéri? Tudjuk-e az Eucharisztiát úgy elfogadni és vállalni, hogy elhisszük, ez az örök élet biztosítéka (ld. Jn 6,48-51)?
• Jézushoz mint királyhoz a prófécia ellenére sem szamár illik, ha a tekintélyelvű kultúra szimbóluma a feldíszített paripa. Inkább a hatalom kultúrájához igazodunk vagy Isten szimbolikájához? Jobban hiszünk-e Isten jeleinek (pl. kenyér és bor) mint az emberi mesterséges értékrendnek?
• Az ünnepélyes és jelképes bevonulás után Jézus elfogása, megkínzása és megölése (Passiója) már csalódást kelt. Mennyire vált a hitünk részévé, hogy a bevonulás előtt Úrnak nevezte magát? Marad-e számunkra Úr akkor is, amikor emberként meghal (pedig itt már több van mint egy ember)?

Nagycsütörtök

Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” (1Kor 11,23-24)

Szempontok a szöveghez:

Jézus azon az estén, amelyen elárultatott, amikor úgy tűnt minden elveszett, vacsorát rendezett tanítványainak. A megtört kenyérrel saját testét, a kehelyben levő borral pedig a saját vérét azonosította. Jelenlétét, tápláló szeretetét ezeken a jeleken keresztül szándékozik kiárasztani a világ életéért.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Az Eukarisztiát Krisztus adta az Egyháznak, az apostoli közösség hagyományozta át Pálnak, hogy ő is átadhassa az általa alapított közösségeknek. Az egyház és Krisztus adománya, ajándéka nagyon szorosan összetartozik.

„Csak az változik át, amit elfogadunk.” (C. G. Jung). Jézus elfogadta szenvedését és halálát, s életünkké alakította át.

A kenyér és a bor Jézus kiüresedésének a jelei. Mindazt jelenti, amire éhezünk, ami táplál minket, amiből, és amiért élni tudunk.

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” – hogy éhen ne haljon a lelkünk, önátadó szeretetben éljünk és eljussunk végső célunkhoz.

Amikor Jézus kívánsága szerint megemlékezünk az ő életáldozatáról (anamnézis) és Isten múltbeli cselekvését hirdetjük, akkor ez a már régen megtörtént esemény ismét hatékonnyá válik. Isten, üdvözítő, megváltó szeretete lesz jelenvalóvá számunkra.

A kenyér és a bor, melyeket felajánlunk – a természettel együtt, amelyben élünk – a mi szimbólumaink. Önmagunkat és teremtett világunkat ajánljuk fel általuk Istennek. A Szentlélek átalakítja adományaink belső lényegét: Krisztus szentségi formában jelenvaló lesz közöttünk. Megjelenésével és magunkhoz vételével erőt kapunk tőle arra, hogy az ő országát, szíve szerinti társadalmát építsük.

Kérdések, fölvetések:

• Összhangban van-e az életem az Eukarisztia ünneplésével?
• Élem-e önmagam felajánlását, kérem-e átalakulásomat?

Nagypéntek

“Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: “Beteljesedett!” (Jn 19,30)

Szempontok a szöveghez:

“Ne igyam ki talán a kelyhet…?” – Jézus elébemegy a halálnak, és abból a tudatból merít erőt, hogy megfelel az Atya akaratának. Annak ellenére halad az útján, hogy “ismeri” azt.

Király vagy? Mi az igazság? – Jézus azért király, mert élete azonos a szavaival bemutatott életformával. A világ bűne miatt szenvedő Krisztus “az igazság és az élet”, aki útmutatóként és így új, életadó Törvényként áll előttünk. A hiteles ember képét ajándékozza nekünk, aki komolyan veszi a bűnt, és igent mond az engesztelésre.

Az osztatlan köntös jelképében felsejlik valami az egység titkából is. A megfeszített elsősorban nem gondoskodik, nem buzdít, nem is tanít, hanem győzelmi zsákmányának teljességéből ajándékoz valamit.

“Attól az órától fogva”, vagyis amelyben a szenvedés és a megdicsőülés eggyé válik. Az ószövetségi egyház a kereszt alatt válik újszövetségivé.

Azoknak az embereknek bizakodó reménységét fejezi ki a felfelé tekintés az “átszúrtra”, akik megtérnek és bűneiktől megtisztulnak.

Gondolatok az Eucharisztához:

Az Eucharisztia hatásai:

1. Többé nem én, hanem Krisztus él bennem.
2. Többé nem egyedül, hanem egy test tagjaként élek.
3. Többé nem magamért, hanem másokért élek.
4. Többé nem itt, hanem a Szentháromságban élek.

Kérdések, fölvetések:

Tudom, hogy mi (ki?) az igazság, s főleg melyik az az igazság, amelynek királyként kellene uralnia életemet?

Melyik “keresztemet” sikerül (és melyiket nem) fölvennem minden nap?

Húsvét vigilia

Isten azt mondta Ábrahámnak: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és menj el Mórija földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked.” (Ter 22,2)

Szempontok a szöveghez:

A zsidó áldozati felfogás az egész ókori (pogány) áldozati logikát hatályon kívül helyezte és az irgalmas szeretet koncepciójára épült. Míg a pogány vallásokban az ember adományokat ad az isteneknek, s ennek fejében különböző ellenszolgáltatásokra (gyógyulásra, győzelemre) számít, addig a héber Biblia tanúsága szerint a kultikus áldozatoknak az a lényegük, hogy Isten bocsátja őket az ember rendelkezésére, nagyrészt tisztulás céljából. Az áldozat tehát magának Istennek az adománya, amely nem az adományozóban, hanem a megajándékozottban, vagyis az emberben idéz elő változást. Másként fogalmazva: a do ut des (adok, hogy adj) elv helyett a do quia dedisti (adok neked valamit, mert te már korábban megadtad nekem, amit adhatok) logikájával kell megbarátkoznunk.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Az áldozat és annak bemutatója mind a Golgotán, mind a szentmisében ugyanaz: Jézus Krisztus. Csupán az áldozat módja különböző: egykor véresen, a szentmisében pedig vértelenül. Ő egy személyben a főpap, az oltár és az áldozati bárány, aki bűneinkért feláldoztatott, de megigazulásunkért föltámadt.

Magyar nyelvünkben a pap régies kifejezése: áldozár.

A II. Vatikáni Zsinat után hangsúlyt kapott minden megkeresztelt személy hivatásának forrása és távlata: szeretetből áldozattá válni Krisztusért. Ezért imádkozunk így a szentmise III. eucharisztikus imájában: „Istenünk, hálás szívvel ajánljuk fel neked ezt az élő és szent áldozatot. Tekints, kérünk, Egyházad áldozati adományára, ismerd föl benne Fiad áldozatát, amely által kiengesztelődni akartál. … Ő tegyen minket neked szentelt örök áldozattá, hogy elnyerhessük az örökséget … minden szenttel együtt.” A IV. kánonban pedig a következőképpen: „Tekints, Istenünk, erre az áldozatra, melyet te magad készítettél Egyházadnak. Add meg jóságosan mindazoknak, akik ebből az egy kenyérből és egy kehelyből részesülnek, hogy a Szentlélek által egy testbe összegyűjtve,Fölséged dicséretére Krisztusban élő áldozattá váljanak.”

Kérdések, fölvetések:

• A szent 40 nap után is szoktam-e rendszeresen áldozatot vállalni?
• Hogyan lehetek tudatosabb abban, hogy az oltárra lelki áldozataimat is odahelyezzem?
• Maga a templom, de azon belül az oltár is egy kisebb magaslat, egyfajta Mórija-hegy. Mit viszek magammal, amikor elindulok?

Április

Húsvétvasárnap – esti szentmise

“Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk…?”

Gondolatok:

Az emmauszi tanítványok menekülnek onnan, ahol elveszítették Jézust és a hozzá fűződő minden reményüket. A földre szegezve tekintetüket ballagnak haza, de maguk se tudják mihez kezdjenek e végzetes kudarc után. Jó, hogy nem egyedül, hanem ketten vannak: amit együtt megéltek, az mégis összeköti őket. A Föltámadott észrevétlenül járja az ember útját, csatlakozik hozzájuk, akkor is velük van, amikor nem látják. Jézus a kezdeményező: ő kérdezi az embert. Ők idegennek gondolják azt, aki melléjük szegődött.  Az asszonyok tanúságtétele csak zavaró momentum számukra. A szenvedést a Messiás sem kerülhette el. Jézus “kéreti magát” – nekünk kell őt meghívni és befogadni otthonunkba. A szó kevés, a kenyértörés gesztusában ismerik fel az Urat – mintha a szentmise 2 fő része ezen leírás alapján formálódna az ősegyház életében. A valóság felismerése bátorságot önt a megfáradottakba – azonnal és örömmel visszatérnek oda, ahonnan szomorúan megfutamodtak.  

Kérdések:

• Mi az, amiről nem akarok tudni, aminek valóságától menekülök?
• Kivel szoktam megosztani szomorúságomat, ki a bizalmas barátom, és kinek vagyok én a bizalmasa?
• Tudok-e olyan figyelmesen kérdezni embertársamat, hogy őszinte beszélgetés alakuljon ki, vagy csak mindig a magam igazáról akarok másokat meggyőzni?
• Vagyok-e szíves vendéglátó, a szegények és rászorulók barátja?
• Örömmel és bátran megosztom-e másokkal az élő Krisztusba vetett hitemet? Idézzem fel, hogy kivel és hogyan beszélgettem utoljára keresztény meggyőződésemről!

Húsvét 2. vasárnapja

A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” (Jn 20,24-25)

János evangéliuma különleges, nehezen értelmezhető módon jegyzi meg, hogy a hiányzó tanítványnak, Tamásnak volt egy mellékneve is: „iker”. Miért fontos ez? Vannak, akik azt hitték, döntő utalás lenne ez arra, hogy Tamás Jézus „elhallgatott” ikertestvére volna. Pedig ’ikernek’, egy másik félnek/’én’-nek lenni inkább érzelmi kérdés. Valaki egészen a másikkal együtt (a másikból) él, érez, lélegzik. Lehet, hogy János volt a „szeretett tanítvány”, Péter a „szikla”, a legerősebb, a vezéregyéniség, de talán Tamás érezte magát a legközelebb Jézushoz, az Emberfiához. Hitvallása: „Én Uram, én Istenem”, egy szükséges és egészséges elszakadást jelez a korábban bebeszélt fantáziából. Jézus nem egy emberi alteregó, nem egy szimpla példakép, nem a „szupersztár”, a sikeres „emberi ÉN”, amivé mi is válni szeretnénk. Jézus, az Emberfia most válik Tamás számára többé, Isten Fiává. Ami nehéz és megszenvedett átalakulás, de szükséges.

Gondolatok:

• Húsvét 2. vasárnapja az ’Irgalmasság vasárnapja’. Az irgalom nem egyszerű megbocsátás, hanem ’kijózanítás’ is lehet: téves elképzeléseinkből Isten elvezet az igazság felé. Többször lehet rá szükségünk, mint hisszük…
• Jézus felajánlja Tamásnak, hogy érintse meg a sebeit, de az nem szerepel Jánosnál, hogy Tamás ezt meg is teszi. Van, hogy Isten felajánl számunkra valamit, de a hitünk igazolása inkább az, ha nem élünk vele…
• „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” Számonkérés Tamás hitetlensége felé? Vagy inkább a jövő meghatározása: ’Tamás! Többé nem látsz engem így, testközelből. Úgy kell hirdetned az Evangéliumot, hogy nem látsz magad előtt, de érezned kell, hogy Melletted vagyok! Így maradj boldog!’

Kérdések:

• Mennyire érzem, hogy Jézus előttem, mellettem, bennem van az Eucharisztiában, noha nem látom úgy, ahogy a tanítványok (Tamás) láthatták?
• Jézusban az Isten Fia lett emberré, vagyis az Én ikertestvéremmé. Én hogyan tudnék az Ő ikertestvére lenni?
• A többi tanítvány még Húsvétvasárnap megkapta Jézustól a Szentlelket ahhoz, hogy felismerje Őt, a Feltámadottat. Tamás nem kapta meg. A Szentlélek nélkül van esélyem felismerni Istent Jézusban? Nem emberi belátás kérdése, hogy Jézus kicsoda valójában. A Lélek nélkül lehetetlen megtudni, ki Ő… A Lélek lehívása nélkül („epiklézis”) nincs Eucharisztia.

Húsvét 3. vasárnapja

Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. Lk 24, 36-40

Szempontok a szöveghez:

Jézus nagypénteki, vérző sebei most a megbizonyosodást, a felismerést, a békességet és a feltámadott sugárzó szeretetét közvetítik. A húsvéti gyertyára is odahelyezzük Jézus sebeit, amelyek a bűnökön és a halálon keresztül hirdetik az ő szeretetének végtelenségét, minden sötétséget legyőző fényét.

Az apostolokhoz hasonlóan, lehet, hogy én is kételkedem a személyes feltámadásban. Jézus minden őt keresőnek elébe siet, hogy megtapasztalhassa az ő isteni valóságát, neki szóló, gyógyító szavait.

Az ő sebein átsugárzó fény a mi sebeink gyógyulására is reményt ad. Sérüléseink Krisztushoz, mint áldozathoz (aki együttérez), és gyógyítóhoz (aki az örök életet hordozza) kapcsolnak bennünket.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Amikor magamhoz veszem a szentáldozásban, az Eukarisztiában, az én földi, testi valóságomat is átjárja isteni dicsősége és ereje. Tudatosíthatom, hogy szeretetének fényét hordozom. Ez a szeretet lehet tanúság róla, a világban jelen levő és bennünk való életéről.

Az Eukarisztiában jelen levő Jézus – miközben vele találkozunk, szemléljük őt – az írások megértésében is segítséget ad: a szívünkre beszél, érzéseinken keresztül érint meg bennünket. Nekünk szólónak ismerjük fel a hangját. Nemcsak az ő tetteit, hanem saját múltunkat is újra tudjuk értékelni, meglátva azt, ami az eseményekben összeköt vele.

Az öröm és csodálkozás még nem hit, de előjele lehet. Amikor testi valóságomat érinti a Feltámadott közelsége, szavai, hívása; a hit útján vagyok.

Jézusnak mint feltámadottnak nincs szüksége ételre, mégis emberi módon tanúsítja valóságos jelenlétét. Az Eukarisztiában pedig szeretetből ételünkké lesz.

Kérdések:

• Mely sebemen nem ragyog még át a feltámadás fénye, a feltámadott szeretete? Az életemben mely eseményekért nem tudok még hálát adni?
• A bűnbocsánat hirdetésére szólít fel bennünket Jézus. Hogyan tudok erről tanúskodni? A kiengesztelődés, a személyek és közösségek közötti megbékélés követe vagyok-e?

Húsvét 4. vasárnapja

„Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem – mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak…” (Jn 10, 14-16)

Szempontok a szöveghez:

Pásztor – béres: a nyájról való hétköznapi gondoskodásban nem látszik a különbség, de a nehéz helyzetekben igen. A béres anyagi javakért vagy kényszerből hoz áldozatot, a pásztor önként (“életemet … magam adom oda”). Az áldozat a szeretet fokmérője.

A Pásztor ismer engem, néz, lát. Nem csak azt látja, mi javítandó (vö. Jn 2,24), hanem az ő szerető tekintete kíséri és bátorítja az embert a teremtéstől (vö. Ter 1,31) a gazdag ifjúig (“Ránézett és megszerette” Mk 10,21), és azóta is. Engem is. (Prohászka Ottokár: Kő az úton)

Jézusnak “más juhai is vannak”, akiket ma bennem élve, általam akar megszólítani. Jézus ma bennem akarja folytatni pásztori, apostoli művét, a jó hír továbbadását. Arra hív engem, hogy adjam a “jeleket”, személyválogatás nélküli legyen a szeretetem.

Gondolatok az Eucharisztiához:

“Egy nyáj lesz…” – az Eucharisztia egyesítő ereje

Jézus a szentáldozásban bevon önátadásának méricskélés nélküli nagylelkűségébe, bennem is irtogatja a “béres” méricskélő szemléletét, miközben erősíti a “jó pásztor” áldozatkészségét.

A szentséglátogatás (napközben 3-5 percre betérni egy templomba) kifejezi, hogy nem magamban bízom, hanem elsősorban Istenben, életem Pásztorának gondviselésében. A rendszeres szentséglátogatás hatása az is, hogy tudatosítja és megerősíti bennem ezt a szemléletet, segítve gondjaimat Őrá bízni („Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok.” 1Pt 5,7)

Kérdések, fölvetések:

• Ismer engem: miért aggódom?
• Én milyen áldozatokra vagyok képes a Pásztorért, azért a Jézusért, aki ott van bennem és a körülöttem élőkben is (család, ifi közösség, stb.)?
• Én mit teszek, hogy megismerjem a Pásztorom? Hallgatom hangját bensőmben (lelkiismeretem szavában), elöljáróim útmutatásában, a közösségben, a Szentírást vagy az idők jeleit olvasva?
• Én milyen pásztora vagyok a rám bízottaknak? (Jézus – bennem – jó Pásztora ma is a mellettem levőknek?)

Húsvét 5. vasárnapja

„Maradjatok bennem, és én tibennetek.” (Jn 15,4a)

Szempontok a szöveghez:

Jézus a mindennapi életből veszi képeit, hogy hallgatósága számára érthető legyen, mit szeretne átadni számukra. A szőlő képének használata abban az időben teljesen egyértelmű volt, hiszen Izrael úgy tekintett magára, mint Isten által gondozott szőlőtőkére. A próféták által oly gyakran elvadult szőlőtőnek titulált népet Krisztus föltámadása után egy új nép, az Egyház váltja fel, melynek tagjai az új ágak, akik elborítják az egész világot. Jézus egyetlen feltétele csupán ennyi: folyamatos és élő kapcsolatban maradni vele, a tővel.

A „maradni” ige a mai evangéliumi részlet sarokköve (7-szer fordul elő), sőt az egész János-evangélium egyik kulcskifejezése (66-szor szerepel). Nem csupán egy statikus értelmet rejt magában (változás nélkül ugyanannak maradni), hanem dinamikus jelentéssel bír: megmaradni, kitartani, egy Krisztus ellenes világban is, nehézségek ellenére is helytállni. „Benne maradni” annyit tesz, mint az Ő Létében, Lényében, Lelkében élni. Szent Pál így fejezi ki ugyanezt: „Krisztusban” élni.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Az evangéliumi szakasz a szentmise „Őáltala, Ővele és Őbenne …” doxológiájára rímel, mert „benne nyertük el vére által a megváltást” (Ef 1,7) és „általa van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,18). Az Amen is általa hangzik fel ajkunkról, mellyel válaszolunk a szent cselekményre, s megerősítjük igenünket, mert „ahány ígérete csak van Istennek, mind ’igen’ lett őbenne, ezért az Amen is általa hangzik fel tőlünk Isten dicsőségére” (2Kor 1,20). (A pap az Amen alatt is a magasban tartja a Szent Testet és Vért.)

Szent Ágoston így elmélkedik a János evangéliumhoz írt kommentárjában: „Enni azt az ételt és inni azt az italt tehát azt jelenti, hogy Krisztusban maradni, és őt mint bennünk maradót bírni” (In Ioannem XXVI. 18.).

Kérdések, fölvetések:

• „Aznap nála maradtak” (Jn 1,39). Minden napom kezdetén érdemes ezt a célt kitűznöm magam elé. Mindig csak a mai napon …
• „Benne maradni” az imában, a Jézussal való személyes kapcsolatban akkor is, ha az kényelmetlen, visszhangtalan, üres. Akkor is, ha nem történik semmi… Mi segíthet ebben?
• Hogyan tudok tudatosabb lenni a szentmise és a különböző imák Amen-jeinek kimondásában?

Május

Húsvét 6. vasárnapja

“Senki sem szeret jobban, mint aki életét áldozza barátaiért.” (Jn 15,13)

Gondolatok:

• Jézus igazi kiléte a mennyei Atyához fűződő fiúi kapcsolata. Az Atya azáltal szereti Fiát, hogy küldetést ad számára, a Fiú pedig azáltal viszonozza, hogy megteszi az Atya akaratát.
• Örömeink vannak, de örömünk teljessége Jézustól ered. Gyümölcsei is vannak életünknek, de maradandó gyümölcse csakis Jézusból fakad.
• Jézus megtört teste és a kiomló vére egyrészt az Atya iránti engedelmes szeretetét juttatja kifejezésre, másrészt az emberekért vállalt áldozatát valósítja meg.
• A szeretet mértéke az érte vállalt áldozat.
• Isten parancsolatai az élet útját jelölik ki számunkra. Ezek a szeretetre szólítanak. A szeretetből fakadó tettek pedig konkrét döntéseket feltételeznek, vagyis a szeretet nem spontán érzés csupán, hanem elköteleződés a felismert igazság mellett.

Kérdések, fölvetések:

• • Mi az én legfőbb örömöm? Hol van benne Jézus? Miként bontakozhatna ki ez az örömöm?
  • Kiért és kikért vállalok áldozatot, örömmel és szeretettel?
  • Van-e olyan terület az életvitelemben, amit még elzárok Jézustól és tanításától? Mitől félek? Mégis mit remélek?

Urunk mennybemenetele

„Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.” (Mk 16,20)

Jézus az Utolsó vacsorán azt ígérte tanítványainak, hogy elküldi nekik a Szentlelket, aki majd megtanítja őket a teljes igazságra (vö. Jn 16,13). Ő tesz valójában tanúságot az Evangéliumról és Jézusról, mint Krisztusról, ill. Isten Fiáról, Ő tárja fel a jövendőt és ad eszkatologikus távlatot (a feltámadás és az örök élet bizonyosságát) a hitben, az Ő erejével lesz megjelölt az, akit megkeresztelnek a víz által, és Ő erősíti meg az apostolokat, amikor földi ítélőszékek elé állítják őket. Mindez egységesen jelenti az igehirdetést, amelyet Krisztus, az Úr jelekkel egészít ki. Az evangelizáció tehát lényegében Isten műve, nem az emberé. Az ember csak a készséget, rendelkezésre állást, önátadást biztosítja. A szentség, amely az ember jellemzője lehet, itt inkább azt jelenti, hogy egészen megengedi Istennek, hogy rajta keresztül Ő fejtse ki hatását, szóljon és cselekedjen. Jézussal az Ige által felvett Ember a mennybe ment, de a tanítványok emberségében továbbra is kész az Isten jelen lenni a világban.

Gondolatok:

• Krisztus követése az 1) igehirdetésen mint tanúságtételen és a 2) kereszthordozáson keresztül vezet bennünket a 3) mennybe. Ez a három aspektus összetartozik.
• Jézus mennybemenetele a Szentlélek eljövetelét készíti elő. Jézus távozásának szomorúságát szükségképpen fel kell váltania a Lélek kiáradása felett érzett örömnek. A történet folytatódik …
• Isten a Velünk élő Isten, ez hatja át az életünket, bármilyen módon is van jelen köztünk, soha nem kell mondanunk többé: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem (Zsolt 22,2).

Kérdések:

• Amikor a liturgián Isten Igéjét halljuk, hisszük-e, hogy a Szentlélek maga „olvassa fel” nekünk az Általa sugalmazott szavakat? Hogy az „Élet kenyere” mellett mint „Isten ajkáról származó Ige” ez is Eucharisztia?
• Az Ige liturgiáját ’kísérve’ az Áldozat liturgiájában az Úr egy különleges jellel erősíti meg azt, amit hallottunk. Mennyire látjuk köztük a szerves egységet?
• Jézus „mennyből alászállott Élő Kenyérnek” nevezte önmagát. Mennyiben a hitünk (és életünk) alapja, hogy a magunkhoz vett Teste és Vére által „szállhatunk fel” utána mi is a mennybe (ld. az Eucharisztia mint ’útravaló [viaticum])?

Pünkösdvasárnap

„Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!”  (Jn 20, 21-22)

Szempontok a szöveghez:

A Szentlélek, Istennek az egész világot újjáteremtő ereje, megújító tevékenysége. Ahol teret adnak neki, rá hagyatkoznak, „veszik” – befogadják, ott tudja kifejteni megújító, életet felvirágoztató tevékenységét. Amikor Jézus azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket!”, buzdít bennünket arra, hogy fogadjuk el az ő ajándékát, aki már jelen van az életünkben, és a miénk.

A Szentlélek a benső békénk megteremtője, létrehozója. Az éli át, aki rá tud hagyatkozni a Lélekre, Isten kezébe helyezi az életét. Küldetésünk, hogy a béke követeiként, kiárasszuk az ő mindenki felé irányuló szeretetét.

Gondolatok az Eucharisztiához:

A harmadik isteni személy segít felismerni az Eukarisztiában jelen levő Jézust. Megnyitja a szemünket a valóságra, mint az emmauszi tanítványoknak.

Isten Lelke, aki cselekvésbe, életbe, tevékenységbe viszi át, amit a szentségekben ajándékként, áldásként megkaptunk, magunkhoz veszünk.

A Szentlélek, aki megtanít bennünket imádkozni, ha felfedezzük sóhajtásait, indításait a lelkünk mélyén.

Egységet teremtő erő, aki a bennünk és köztünk levő sokféle irányultságot, indítást megkülönbözteti és összehangolja.

Az Egyház közösségteremtő ereje.

A Szentlélek a világban levő küldetésünk, missziónk, tanúságtételünk erőforrása. Ő ad bátorságot és bölcsességet, hogy a kellő időben és megfelelő módon álljunk ki.

Kérdések, fölvetések:

• A Szentlélek mely ajándékára szomjazom most a saját életemben vagy családom, közösségem életében?
• Hogyan tapasztaltam meg életemben, hogy Isten Lelke önátadásra, időm, javaim, energiám, önmagam ajándékozásra hívott meg és arra örömmel tudtam válaszolni? Milyen gyümölcsök jöttek létre ebből?

Szentháromság vasárnapja

“…tegyetek tanítványommá minden népet, megkeresztelve őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, tanítva őket…!” (Mt 28,19-20)

Szempontok a szöveghez:

Miután megünnepeltük Isten nagy tetteit, “ajándékait”, a megtestesülést, a megváltást és a Szentlélek kiáradását (az Olvasmány említi a teremtést is …), most illő, hogy odafigyeljünk az “ajándékozóra” is.

A Szentháromság élete, a menny(ország) nem más, mint kölcsönös szeretet. Isten nemcsak azóta szeret, amióta a világot megteremtve végre volt önmagán kívül kit szeretnie, hanem benne van egy örök “én”, egy örök “te” és egy örök “mi” a kölcsönös önajándékozásban. (R. Cantalamessa)

A Szentháromság titka értelemmel nehezen belátható, mégis könnyű elfogadni, mert képét magunkban hordozzuk, és magunkban is ugyanazt a vágyat fedezzük föl: szeretni és szeretve lenni.

Lehet a szeretet mindenkinek jót akaró, önzetlen, hősies fokra jutott, az ellenségnek is jót tevő, és így azt mondhatjuk tökéletesnek, de teljes csak a kölcsönösség elérésekor lesz. (Barsi Balázs)

Jézus még egy “utolsó” találkozásra hívja tanítványait, hogy aztán megígérje, hogy velük marad. Örök tanítónk marad (a Szentlélekkel együtt), hogy mi örökre tanítványai maradjuk. Az Egyház (minden tagjában) csak ha megmarad tanítványnak, lesz képes minden embernek hirdetni Isten egyetemes szeretetének örömhírét.

Jézus jelzi a küldetés megvalósításának módját is: keresztelni és tanítani. De “keresztelni” szó szerint azt jelenti: “bemeríteni”. Az ősegyház úgy növekedett, hogy az érdeklődőket “bemerítették” keresztény életük, a szentháromságos kapcsolataik, összetartásuk, “az egyik kész meghalni a másikért” (Tertullianusz, Apologia 39,7) tapasztalatába. Ezután tanították a hittanulókat.

Gondolatok az Eucharisztához:

Mint Isten, a Szentháromság, úgy az Egyház is egység a sokféleségben a közös Eucharisztia által is (vö. EvGaud 231: “A modell nem a gömb… A modell a poliéder…”). Azegyházatyák az Eucharisztia anyagára mint az egység jelképére hivatkoznak: sok búzaszemből lesz a kenyér, sok szőlőszemből a bor; így az Oltáriszentség is, amely a kenyér és bor átváltozásából születik, eggyé teszi Krisztus titokzatos testének tagjait.

Kérdések, fölvetések:

A cél a szeretetben való kölcsönösség, a közösség, a testvériség kialakulása. De vállalom ehhez, hogy „mozdony” leszek (és nem csak vagon), hogy „elsőként” és kitartóan adom a jeleket?

A mellettem élők „bemerülhetnek” a szentháromságos élet tapasztalatába?

Június

Úrnapja

„Mit akarsz, hová menjünk előkészíteni, hogy megehesd a húsvéti vacsorát?” (Mk 14,12b)

Szempontok a szöveghez:

Az utolsó vacsora előkészítéséhez Jézus mint zsidó „családfő” pontos, részletes utasításokat ad a tanítványoknak. Az ünnepi vacsora előjátéka sokrétű, gondos figyelmet igénylő, s a hagyományok ismeretét feltételező, szinte „meditatív” tevékenység volt – már önmagában is egyfajta ima: megfelelő méretű helyről gondoskodni, a kovásztalan kenyereket elkészíteni, a bárányt levágni és megsütni, a zöldségeket és a bort beszerezni, az ünnepi asztalt megteríteni. A jelek szerint nemcsak Jézusnak, hanem az evangélistának is kiemelt jelentőségű az előkészítés, hiszen csaknem annyi mondatot szentel leírásának, mint magának az utolsó vacsorának.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvében nagy hangsúlyt helyez az imádság, elmélkedés előkészítésére. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy az előkészület komolysága már meghatározza magát az elmélkedést. „A lelkigyakorlatozót nagyon segíti, ha nagy lélekkel, Teremtője és Ura iránti bőkezűséggel kezdi meg a gyakorlatokat, felajánlva neki egész akaratát és szabadságát, hogy az isteni Felség legszentebb akarata szeint rendelkezzék mind személyével, mind azzal, amije van.” Mindez a szentmisén való részvételre ugyanúgy igaz.

Amilyen komolyan veszem az előkészítést, olyan komoly lesz maga a mű. A szentmisén való részvétel mind a pap, mind a világi hívő részéről nem a mise elejét jelző csengőszókor kezdődik, hanem a távolabbi, valamint a közelebbi előkészülettel.

Ha a zenekar hangszerei az előadás előtt nincsenek behangolva, az egész koncert élvezhetetlen, sőt elúszott.

Kérdések, fölvetések:

• Számtalanszor tapasztaljuk hétköznapjainkban a kapkodást, az utolsó pillanatos intézkedést. Ha tudatosan figyelek az előkészítésre, kiküszöbölöm a kapkodással járó dühöt, feszültséget magamban és másokban is. Hogyan lehetek tudatosabb, figyelmesebb, amikor feladataimat, ünnepeinket vagy akár szentmisénket készítem elő?
• Hogyan működik nálam a szentmisére való távolabbi ill. közelebbi előkészület? Mit tehetek, hogy jobban működjön?

Jézus Szíve

Jézus oldalából víz és vér fakadt (Jn 19,34)

Gondolatok:

János evangéliuma szerint abban az évben épp a húsvét ünnepének előestéjén halt meg Jézus. Zsidó szokás szerint a halálra ítélt és kivégzetteket napnyugta előtt el kellett temetni. Ezért a felfeszítettek lábszárának megtörésével a halálukat siettették.

A (nagypéntek délelőtti) ostorozással a názáreti Jézust már annyira meggyötörték, hogy halála előbb bekövetkezett, mint a másik két megfeszítetté.

A katona lándzsaszúrása Jézus halálát akarja biztossá tenni. A vér és víz kicsordulása élettanilag megmagyarázható, de az evangelista annak szimbolikus jelentést ad. Már az ókori egyházatyák az alapvető szentségekre vonatkoztatják.

Eszerint egyrészt Jézus áldozata nyitotta meg számunkra a keresztség forrását. És valóban, korábban nem, hanem csakis a föltámadt Úr ad parancsot tanítványainak a szentháromságos Isten nevére való keresztelésre (Mt 28,20)

Másrészt halálának előestéjén, Jézus a vacsora közben hálát adva mennyei Atyjának, a kehely bort tanítványainak adva szólt így: ez az én vérem, az új és örök szövetség vére, amely kiontatik a bűnök bocsánatára. És most, nagypéntek délutánján ez az, ami halálában beteljesedett.

A szemtanú nem hallgathat – tanúságtétele minden kor embere számára hitelt érdemlő.

Az eucharisztikus ünnepen nem megismételjük az akkori véres áldozatot, hanem az Egyház hite szerint Jézus egyetlen és örök áldozata lesz jelenvalóvá, aktualizálódik itt és most a pap imája által a Szentlélek erejében.

Kérdések:

• Vajon igyekszem-e újból és újból átérezni megkeresztelt mivoltom méltóságát, ti., hogy Krisztus által vagyok kapcsolatban a menyei Atyával a Szentlélekben?

• Ha Krisztus életáldozatára tekintek, hogyan gondolhatom azt, hogy áldozatos élet nélkül képes vagyok kimutatni szeretetemet?
• Milyen érzések vannak bennem, amikor feltekintek az Oltáriszentségre, melyben Jézus értünk adott élete összpontosul?

Évközi 10. vasárnap

Az a hír járta ugyanis, hogy megzavarodott. Az írástudók pedig, akik Jeruzsálemből jöttek, azt mondták: „Belzebub szállta meg”, és: „A gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Ám ő magához hívta őket, és példabeszédekben szólt hozzájuk: „Hogyan űzhetné ki a sátán a sátánt? Ha egy ország meghasonlik önmagával, az az ország nem maradhat fenn. Ha egy család meghasonlik önmagával, az a család nem maradhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlik önmagával, akkor nem maradhat fenn… …aki a Szentlelket káromolja, az soha nem nyer bocsánatot, azt örökös bűn terheli.” Azért mondta mindezt Jézus, mert azt terjesztették: „Megszállta a tisztátalan lélek.” (Mk 3,20-35)

Jézust egy egészen egyszerű, banális érv alapján támadják: zavarodott, elmeháborodott, beteg. Nem gonosz, nem bűnös, nem rossz, csak beszámíthatatlan. Ma is ez a legegyszerűbb, egyúttal ’legkorrektebb’ reakció: nem ördögtől megszállott, nem aljas, csak beteg. Gyógyításra szorul. A gonoszság valójában nem létezik. Csak betegség van. Bűnbocsánatra nincs szükség, gyógyítás kell… Nincs bűn, csak betegség van. A betegségről pedig nem tehetünk, az kiszolgáltatottság, kényszer, minden szabadság felett áll.

Ez így túl egyszerű!

Gondolatok:

• A Szentlélek jelenti bennünk az egészséget. Ha mi mégis a hiányt és a betegséget választjuk, az a mi döntésünk, a mi ’bűnünk’. Kinek hiszünk?
• Olyan sokszor kritizálnak, sértenek bennünket azért, mert hűek vagyunk meggyőződésünkhöz. Legyünk erősebbek a hiteltelen kritikánál!
• A meghasonlottság az egyik elképzelhető legnagyobb rossz. Mert az embert belülről emészti fel. Isten a Lélek által mindig ad erőt, hogy ne ’hasonuljunk meg’. Engedjük Őt hatni?

Kérdések:

• Az Eucharisztia minden egyes nap felajánlja Magát és erejét ahhoz, hogy bírjuk, tűrjünk… élünk vele?
• EPIKLÉZIS: a Szentlélek változtatja át a kenyeret és bort Jézus Testévé és Vérévé; Ő, a Lélek tesz bennünket is emberként többé. Engedjük?

„Nincs más út az Atyához, csak Általa.” Milyen áldozatot vagyunk képesek vállalni azért, hogy erről az egyetlen útról tegyünk tanúságot?

Évközi 11. vasárnap

„Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban.” (Mk 4,26-28)

Szempontok a szöveghez:

Jézus sok példabeszédet mond a vetésről és a növekedésről. Képei része egy egyszerű ember mindennapi életének. A naponta megtapasztalt világ segítségével világította meg Isten megvalósuló uralmának lényegi tulajdonságait:

• Jézusnál Isten országa elsősorban ezt az életet, világunkat, történelmünket jelenti. Mindezeket átjárja, áthatja Isten uralma, amely feltartóztathatatlanul növekszik.
• kezdetben ijesztően kicsiny, és az Isten művét fenyegető ellenfelek túlerőben vannak.
• Jézus tanításában nincs apokaliptikus rendszer, amely szerint el kell pusztítania a régi világot, és új világot kell teremteni.
• Isten uralma már most, az ember megszokott, jól ismert, mindennapi környezetében megtörténik.
• Isten uralma a rejtett, kicsi, jelentéktelen dolgokban növekszik, mivel Isten azt akarja, hogy a régi világ szabadon formálódjék az ő országává.
• csendes forradalom történik, amelynek legfontosabb jele a növekedés.
• Jézus nem a királyoktól várja Isten országának beteljesedését, nem a technikai fejlődésben, kultúrában… de vallja, hogy a végén egyedül Isten lesz az Úr, neki adatik minden dicsőség és mindenki egyedül neki szolgál.

Gondolatok az Eucharisztához:

A csendes szentségimádásban, a jelenlétében maradva az Úr dolgozik a lelkünkben, gyógyít, formál, növel bennünket, anélkül, hogy ezt közvetlenül éreznénk. Nem nekünk kell cselekednünk, hanem engednünk, hogy Isten munkálkodhasson bennünk. „Magától terem… – maga sem tudja hogyan”.

Élet fakad és növekszik ott, ahol nem is reméltük.

Az élet ajándékozójával, életem Urával találkozom.

Isten élete, jelenléte az Eucharisztiában egy kis ostya színében – és a mákszemnyi mag növekedésének, fává terebélyesedésének párhuzama a világban és bennem.

Kérdések, fölvetések:

• Hogyan tudok együttműködni azokkal az élet-ajándékokkal, melyekkel Isten ajándékozott meg?
• Környezetemben milyen jeleit találom, látom Isten országa működésének?
• Észre veszem-e azt a világot, amelyben élek? Tudok-e következtetni a földi jelekből az égiekre?
• Hogyan mutatkozik meg az élet értéke, szépsége, ajándék volta kapcsolataimban, tevékenységeimben?
• Kudarcaimat, bűneimet látva, tudok-e, akarok-e bízni abban a kis magban, amely Isten élete bennem?

Keresztelő Szent János születése

“Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: «János a neve.» ” (Jn 19,30)

Szempontok a szöveghez:

6 hónappal vagyunk Jézus születése (dec. 24.) előtt.

Jézus tanúsága szerint János több, mint próféta: mint az Urat megelőző hírnök, megkezdi az evangélium korszakát (“A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának örömhíre terjed…” Lk 16,16).

Két idős embert, akiket talán sokak már “leírtak”, Isten megajkándékoz egy fiúval. E két öregtől jöhet még valami figyelemre méltó? Adhatnak, mondhatnak még valami fontosat?

A János név jelentése: az Úr irgalmas (kegyelmet oszt). E két gyermektelen (meddő) ember életében Isten megmutatja az ő irgalmát, cselekvő jelenlétét, aki rátekint a lenézettekre (is).

A név választásában a szülők eltérnek az elvárásoktól, a hagyományoktól, mert elsősorban Isten akarata az iránytűjük, nem pedig a “mi mindig így szoktuk csinálni”. Persze az új gyakran megriaszt.

“Vajon mi lesz ebből a gyeremekből?” Ki is Keresztelő János? A kérdésre ő soha nem magára nézve válaszol, hanem Jézusra nézve, a vele való kapcsolatában: ő a “hang”, hogy a “Szó” hallható legyen; ő az útkészítő, hogy az Úr elérkezhessen az ő népéhez. Jézus lesz az, aki beszél róla: “Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltől hajladozó nádat?… Prófétánál is nagyobbat.” (Lk 7,24kk).

Missziós magatartása: nem akar a középpontban lenni, rámutatni akar, helyet készíteni. Határozottan és mívesen beszél, hogy csendre intsen a Vőlegény szavait meghallani. Mer kisebbedni, hogy Krisztus növekedjen.

Erkölcsi magatartása: bátor és határozott szavai, föháborodása és haragja, mind az Úr és az Ő népe iránti szenvedélyéről árulkodik, és arról, tudatában van, hogy szavaiért meg kell majd fizetnie, és hogy furcsa a hatalom emberei számára.

Egyetlen vágya (vö. börtönből Jézushoz intézett kérdése: “Te vagy…?”): megvalósulva látni a Megváltó érkezésének jeleit.

Gondolatok az Eucharisztához:

Jézus az Eucharisztiában ugyanúgy adja magát egészségesnek és betegnek, tanultnak és tanulatlannak, fiatalnak és idősnek. Én sem vagyok személyválogató?

Kérdések, fölvetések:

Nyitott vagyok, amikor valaki új dolgot javasol? Tudom azt válaszolni: „Próbáljuk ki! Ha nem működik, visszatérünk a régihez.” ?

Jézusra, vagy magamra mutató jel vagyok?

Merem kockáztatni előnyök elvesztését azzal, hogy kiállok egy igazság, vagy egy igaz ügy mellett?

Július

Évközi 13. vasárnap

“Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen! … Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével és bajodtól megszabadulva légy egészséges!” (Mk 5,23.34)

Szempontok a szöveghez:

A keretes szerkezetű csodaelbeszélésben kiemelt helyet kapnak a különböző gesztusok: leborulás, érintés, kézfogás. Érdemes megfigyelni továbbá a tömegjelenetek és a személyes találkozások intimitásának feszültségét. Hasonló dolgot veszünk észre a názáreti zsinagógában elhangzó jézusi beszédet követően: személyes érintettségű megszólalás, majd Jézus áthalad a feldühödött tömegen… (Lk 4,30).

Jézus, a mennyei orvos azért jött, hogy „életünk legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10), vagyis ő az Élet teljességét kínálja föl mindazoknak, akik hisznek benne. Ő gyógyít, de nem csodadoktor, orvos, de nem pirulát ír föl, ápol, de nem felszínes és gyors ellátást ad.

A szakasz teológiai-spirituális hátterét legjobban talán Lázár föltámasztásának története világítja meg (Jn 11).

Gondolatok az Eucharisztiához:

Jézus az Eucharisztiában (többek között) gyógyulást ad. Szent Ambrus a szentségeket magyarázva merészen fogalmaz: „Valahányszor magunkhoz vesszük (az Eucharisztiát) az Úr halálát hirdetjük. Ha az ő halálát hirdetjük, hirdetjük a bűnök bocsánatát is. Valahányszor kionttatik a vér, a bűnök bocsánatára onttatik ki. Mindig vennem kell tehát, hogy mindig elnyerjem bűneim bocsánatát. Mindig vétkezem, kell, hogy mindig legyen rá orvosságom. … Vedd minden nap, mert minden nap hasznodra van! Élj úgy, hogy méltó légy naponként való vételére! Te pedig, amikor azt hallod, hogy valahányszor bemutatjuk az áldozatot, az Úr halálát, az Úr feltámadását és mennybemenetelét, valamint a bűnök bocsánatát tesszük jelenvalóvá, mégsem veszed az élet kenyerét naponként? Kinek sebe van, orvosságot keres. A seb ugyanis az, hogy a bűn alatt szenvedünk, orvossága pedig a tiszteletreméltó mennyei szentség.” (A szentségekről IV.28., V. 25.)

A szentáldozás előtti papi imák egyike is ide kapcsolódik: “Uram, Jézus Krisztus, szent tested és véred vétele ne váljék ítéletemre vagy kárhozatomra, hanem jóságodból szolgáljon lelkem és testem oltalmára és gyógyulására.”

A keleti egyház liturgiájában az áldoztató pap szinte felkiáltó hitvallásként fordul a hívőhöz: “Íme, ez illeti ajkaidat bűneid bocsánatára és az örök életre! Amen.”

Kérdések, fölvetések:

• • „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek.” (Mt 9,12) Hogyan járulok a szentáldozáshoz: egészségesként vagy betegként?
  • Merem-e bevallani, fölvállalni akár mindenki, de legalább az Úr előtt, hogy gyógyulásra szorulok?

Évközi 14. vasárnap

„A názáreti emberek csodálkoztak Jézus tanításán – Jézus elcsodálkozott hitetlenségükön.” (Mk 6,2.6)

Szempontok a szöveghez:

Jézus kereste az emberek társaságát, mindenütt megfordult, ahol találkozni lehet velük, hiszen a mennyei Atyától való küldetése hozzájuk szólt. A találkozásnak és tanításnak kitüntetett ideje a nyugalom napja, a zsidóknál a szombat, és helye a zsinagóga.

Kortársai elcsodálkoznak, hogy falujukból ilyen híres ember kerül ki: csodatetteinek híre és tanításának visszhangja Názáretbe is elért.

Ismerni vélik, de valójában ez akadályozza meg őket, hogy róla való elképzelésüket és addigi gondolkozásmódjukat megváltoztassák. Megtérni képtelenek.

Jézus szomorúan idézi az ősi mondást: a prófétát épp hazájában, népe körében nem becsülik meg… Mi pedig tudjuk, hogy több van itt, mint próféta. Nemhogy Isten emberét nem becsülik meg, de Isten Fiát nem ismerik fel.

Szeretne csodát tenni, de az emberek nyitottsága kell a rendkívüli jelek felismerésére. Ez így van manapság is! “A ‘véletlen’ a buták istene” – szokták mondani. Nem a véletlenek sodrásában élünk! Nemde ma is köztünk, bennünk és általunk működik az Úr?

Kérdések, fölvetések:

– Megújult, nyitott szívvel olvasom-e a Szentírást, hallgatom-e az igehirdetést?

– Csak megszokásból veszek részt a szentmisén, gondolván, hogy mindig ugyanaz csak ismétlődik, és engem már nem hat meg?

– Figyelmes vagyok-e testvéreim szavára, akiken keresztül szólhat hozzám az Úr?

Évközi 15. vasárnap

“Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett.” (Mk 6,7)

Szempontok a szöveghez:

A tételmondat valószínű lényege: Jézus, az Isten Fia (amelyre Márk már az Evangélium címzésében utal) a maga sajátos (vagyis tökéletes) hatalmát a legszűkebb tanítványi körnek, a Tizenkettőnek adja meg. Kettesével küldi el őket: ezt a hatalmat egy személy önmagában nem birtokolhatja, így vissza sem élhet vele, ha megkísérti a Gonosz. A hatalom különleges ereje a tisztátalan lelkek felett való, akiknek vezetője a Sátán, vagyis az ’ellentmondás’, a ’vád’ szelleme. Ezzel szemben a hűséges tanítvány (apostol mint küldött) az angyalhoz (mint híradó) hasonlóan teljesen elkötelezett az Isten hatalma, ereje és szeretete iránt. Minden más feltétel ennek a része: legyenek anyagi értelemben mindentől függetlenek, egyszerűek és szegények, megvesztegethetetlenek. Ne kötődjenek emberekhez, ne maradjanak náluk túl sokáig, nehogy befolyásolják őket, és eltérítsék küldetésüktől. Tudjanak nem-et mondani, és továbbállni, ha valaki közömbös marad az Ige iránt. Ne legyenek naivak, miszerint megtéríthető az, aki megátalkodott. Fel kell ismerni a határokat. Használják az olajat, amellyel Istennek jelölik meg az embert: ez talán nem teljes fizikai gyógyulás, csak felkenés, megszentelés, elkötelezés az örök életre, ami több. Ami mindig több.

Gondolatok:

• • Istenhez való tartozásunk egyúttal a Sátánnak való ellentmondás is kell, hogy legyen. A Sátán maga az ellentmondás szelleme. Tudunk-e ellene mondani annak, aki maga az Ellentmondás?
  • Küldöttek vagyunk, akik már nem csak önmaguknak élnek, hanem annak, aki küldi őket. Figyelünk-e eléggé azokra a jelekre, amelyekkel Isten újra és újra küld az emberek közé, hogy teljesítsük a magunk részéről a Megváltás munkatársi művét?
  • Van úgy, hogy mi vagyunk megátalkodottak. Megátalkodottan meg akarjuk változtatni azokat, akik ezt nem akarják. Jézus is elengedte a ’gazdag ifjút’. Mi miért nem engedjük el azokat, akik nem akarnak hinni úgy, ahogy mi?

Kérdések:

• • Amikor szentáldozáshoz járulunk, Isten Fia mindig valami küldetést ad nekünk. Érdekel, hogy mi lehet az? Akkor, ott?
  • Az Eucharisztia a legnagyobb erő az „ellentmondás szellemével” szemben. Akarjuk-e, igényeljük-e, hogy erősebbek legyünk a Gonosznál?
  • Felfedezzük-e Istenben azt a legnagyobb kincset, amit „moly nem rághat meg, rozsda nem emészt fel”, s amely miatt lélekben (a Szentlélekben) megvesztegethetetlenekké válunk?

Évközi 16. vasárnap

“Ő pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” Mert annyian felkeresték őket, hogy még evésre sem maradt idejük.” (Mk 6, 31)

Szempontok a szöveghez:

A tanítványok részt vesznek Isten országának meghirdetésében. Minden visszautasítás, közömbösség ellenére Jézussal együtt tanúságot tesznek Isten felénk forduló, ingyenes szeretetéről. Ez nem könnyű feladat, mert nemcsak külső, hanem önmagukon belüli ellenerőkkel is meg kell küzdeniük. Időnként szükségük van arra, hogy – miként Jézus – elvonuljanak, pihenjenek, és erőt gyűjtsenek. Az is fontos, hogy Jézusnak elmondják a tapasztalataikat, feltegyék kérdéseiket, megosszák félelmeiket, magyarázatot keressenek arra, amit nem értenek, amiben elbizonytalanodnak.

Nem azért van szükségem arra, hogy Jézussal töltsek egy kis időt, megosszam vele az életemet, időmet, hogy elégedett legyen velem, hanem azért, hogy jobban rá tudjak hagyatkozni, nagyobb bizalom szülessen bennem, és ez hordozzon, amikor újra tevékeny leszek.

Ha tapasztalataimat, élményeimet meg tudom osztani, másokat is gazdagíthatok. Számomra is világosabbá lesz, miért adhatok hálát, mit köszönhetek meg.

Isten is kész megosztani velem az életét. Jézust érdekli, hogy vagyok, mennyit pihenek, tudok-e örülni annak, aki vagyok. Jézus a jó Pásztor, aki „zöldellő réteken legeltet. A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet.” (Zsolt 23.)

Aki állandóan hajszolja, az nem szereti önmagát.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Jézus mellett, az ő jelenlétében megnyugodhatok, megpihenhetek, hogy erőt gyűjtsek.

Életének eseményei, azok nekem szóló üzenetei közelibbé válnak, értelmet nyernek.

Jézusnak elmondhatom a gondjaimat, megkérdezhetem őt a számomra érthetetlen eseményekről.

Az Eukarisztiában jelen levő Krisztus mellett, az elcsendesedésben, a legfontosabb feladatokat, teendőket, isteni meghívásokat ismerhetem fel.

A magányos imádság, az imádságban történő visszavonulás és a közösségi élet kapcsolata olyan, mint az apály és a dagály váltakozása. Meg kell találnom az Istennel való személyes kapcsolat, idő-ajándékozás és az embertársaim felé szóló tevékenység közötti egyensúlyt.

Az embereknek szüksége van arra, hogy Istentől vigyünk nekik üzenetet és elengedhetetlenül fontos, hogy fülünk legyen Isten szavának meghallására az ő csendjében.

Kérdések, fölvetések:

• • Elegendő időt szánok-e az alvásra, pihenésre? Észreveszem-e, ha a közelemben valaki kimerült, elfogyott az ereje?
  • El tudom-e engedni magam Isten jelenlétében? Éreztem-e már, hogy a tenyerén hordoz?
  • Milyen oltalomra, segítségre van szükségem?
  • Milyen tapasztalatom van a benső történések megosztásáról?

Évközi 17. vasárnap

“Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba!” (Jn 6,12)

Szempontok a szöveghez:
“…tömeg követte, mert látták a csodajeleket”. Érezhető, hogy az evangélista negatív módon ítéli meg a csodajelek felszínes értelmezését. A hegyen leülő Jézus egy új, Mózesre emlékeztet. (Később kifejezetten a mózesi ajándék felülmúlásáról beszél.)
“Sok fű volt…”. Mint isteni pásztor, Jézus az, aki gondoskodik övéiről (jó legelőre vezetve és letelepítve), de itt önmagával táplálja nyáját (vö. a mai liturgia Zsoltára). Jézus utasítást ad anélkül, hogy előzetesen bármit is ígérne. Hasonló módon adott parancsot a vizeskorsók megtöltésére, a Silóé-tavában való mosdásra és arra, hogy gördítsék el a Lázár sírja előtti követ. Jézus ott művel jeleket, ahol feltétlenül bíznak benne. A maradék egybegyűjtésével megbízott tanítványokról csak János emlékezik meg: miután ugyanis Jézus visszatért az Atyához, nekik kell majd folytatniuk az összegyűjtés jézusi művét egészen a végidők nagy egybefogásának eseményéig (vö. 21,11). Az egyház a kenyértöredékekhez hasonlóan válik majd összegyűjtötté és jut el az Úrral való egységre. Jézus figyelmezteti a tanítványokat, hogy semmi ne menjen kárba! A kenyérről szóló beszédben Jézus bejelenti: abból, amit az Atya rábízott, semmit sem szabad elveszítenie, és “fel kell támasztania az utolsó napon”. A kenyérrel történtek azt jelképezik, amit Isten világméretekben tesz az emberekkel. Jézus egysége övéivel, ami a kenyér közösségében jut kifejeződésre, szükségszerűen oda vezet, hogy azok, akik a hitben Jézushoz tartoznak, búzaszemként meghalnak vele együtt, hogy így vele együtt örökké tartó gyümölcsöt teremjenek.

Gondolatok:

• •  A szentáldozás segít abban, hogy isteni Pásztoromhoz hasonlóan ne csak valamit adjak, hanem önmagamból adjak (időmet, türelmemet, példámat, csöndemet/szavamat, stb.).
  • Az Eucharisztia egybegyűjt, egy közösséggé tesz minden látványosság nélkül. Ha áldozok, családom jobban “egyben lesz”, munkahelyi vagy plébániai közösségem is. /Mert “meghaltam” én is magamnak, mint a búzaszem, hisz az áldozáshoz bűnbánat kellett, alázat; az áldozás pedig táplálja türelmemet, szelídségemet, másokat elviselő képességemet (vö. Szentlecke)./
  • Ha az Oltáriszentség kis darab ostyájában föl tudom ismerni Jézust, föl fogom tudni ismerni Őt a látszólat tőle nagyon távol levőkben is.

Kérdések:

• • Mennyire vagyok “csodaváró”, csak a jutalom miatt Jézust követő?
  •  Észreveszem-e életemben Jézus pásztori gondoskodását és irányító jeleit?
  •  Mit teszek, hogy “semmi kárba ne vesszen”, hogy “senki el ne vesszen” azok közül, akiket az Atya rám, ránk bízott?

Augusztus

Évközi 18. vasárnap

“Bizony, bizony, mondom nektek, kerestek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből, és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek.” (Jn 6,26-27)

Szempontok a szöveghez:

Az egész János-avangéliumon végigvonul a keresés-megtalálás motívuma. Már az első fejezetben a Jézust követő két személyhez így szól a Mester: “Mit kerestek?” (1,38), majd az evangélium végén a föltámadt Krisztus kérdezi Mária Magdolnát: “Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” (20,15). A kérdés akár így is fordítható: “Ki vagy te, s mi után vágyódsz?” A mennyei Kenyérről szóló tanítás is egy Jézus-keresésbe ágyazódik, de a sokaság túl felszínes, ezért mintha Jézus “bújócskázna” velük… (hegy, síkság, hegy, tó, Kafarnaum, zsinagóga). Épp az a hozzáállás hiányzik a tömegből, amit Jézus a hegyi beszédben tanít: “Ti mindenekelőtt Isten országát és annak igazságát keressétek, s mindezt megkapjátok hozzá” (Mt 6,33). Az ellentét világos: a veszendő eledel, amiért sokat aggodalmaskodunk, a látható és megfogható, az múlandó; a láthatatlan, ami csak a hitben ragadható meg, a mennyei Kenyér, ami után talán nem is vágyakozunk, örökkévaló… A veszendő eledel keresése nem vezet igazi megtaláláshoz, nem idéz elő gyökeres változást, nem követi valódi átalakulás.

Gondolatok az Eucharisztiához:

A kolbász-, a hagyma- és a tarhonyafesztiválok a veszendő eledelre fókuszálnak, a jóllakott ember manipulálhatóságára apellálnak. Panem et circences…

Az Eucharisztia ezzel szemben egész életünkben a hit misztériuma marad, a földi módon soha meg nem találhatóság szentsége, a kifürkészhetetlen mennyei eledel utáni vágy. Mert a kolbász, a hagyma és a tarhonya maximum fizikai átalakulást eredményez bennünk, a mennyei eledel azonban istenivé alakít minket. Benedek pápa így tanít ezzel kapcsolatban: “A hitt és ünnepelt misztériumban olyan dinamizmus lakik, mely az Eucharisztiát új élet forrásává teszi bennünk és alakítja a keresztény létet. Amikor ugyanis magunkhoz vesszük Jézus Krisztus testét és vérét, egyre felnőttebb és tudatosabb módon válunk az isteni élet részeseivé. Itt is érvényes, amit Szent Ágoston a Vallomásokban az örök Logoszról, az élet eledeléről mond: ‘Én a nagyok eledele vagyok: növekedj és egyél engem. És nem én fogok hasonlóvá válni hozzád, mint a tested eledele, hanem te válsz hasonlóvá hozzám.’ Ugyanis nem az eucharisztikus eledel alakul át bennünk, hanem titokzatos módon mi alakulunk hasonlóvá Őhozzá. Krisztus úgy táplál, hogy egyesít önmagával; önmagába von be minket” (Sacramentum caritatis 70.).

Kérdések:

• Miben azonosulok a Jézust kereső tömeggel? Mi motiválja az én keresésemet?
• Mindennapjaimban fáradozok, gürcölök, húzom az igát. De mi az, ami után igazán és mélyen vágyakozom?
• Fizikailag, szellemileg, lelkileg sokmindent fogyasztok, többféle eledelre van szükségem, de mi táplál igazán?

Évközi 19. vasárnap

“Kelj föl, és egyél! Különben túl hosszú lesz számodra az út.”

(1Kir 19,7)

A nagy hatású, és a nép által kedvelt és ünnepelt próféta, Illés, lám menekül a királyné haragja elől. Ilyen hamar elszáll a dicsőség? Ennyire félelmetes egy ember bosszúja? Megdöbbentő, hogy nem is Jezabel halálát kívánja, hanem önmagáét. A félelem megbénítja még Isten emberét is!?

Isten azonban angyala által fejezi ki gondoskodását. Felkeresi választottját, ott ahol épp rejtőzködik, és megérinti őt. Ételt és italt kínál, hogy erőre kapjon, hiszen az útnak nincs itt vége. Bár félelmében Illés halni készült, de az Úrnak terve van vele. Tovább kell haladnia, vándorolnia zarándoklása útján. Félelmét legyőzve Istennel kell találkoznia, akinek további terve van vele.

– Köztünk is vannak, akik bezárkóznak és megadják magukat a végzetnek. Céltalanul, passzívan tengetik életüket. Őket Isten angyala módjára fel kell ébresztenünk, és bátorítanunk, hogy akarjanak élni, mert Istennek bizonnyal van terve ővelük.

– Jézus enni és inni ad követőinek, de a kenyérben és a borban valójában önmagát adja számunkra. A földi élet fontos és szép, amennyiben a vég nélküli szeretetközösség előszobája. Az örök élet, amiről Jézus tanít, nem a földi meghosszabbítása, hanem beteljesedése a nem e világ keretei között: Pál apostol misztikus szavai szerint: “Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl sem foghatja, amit Isten azoknak készít, akik szeretik Őt”

– A korai egyház a zsoltáros szavával: “Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr” (Zsolt 33) egyúttal megvallotta, hogy “Krisztus az Úr”.

Nagyboldogasszony

Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék.

Mária hálaénekében azt mondja, Isten értékelte az ő alázatos életét, több év hitelességét, szelídségét, imádságos lelkét, kedvességét, szolgálatkészségét, stb. Vagyis bármennyire kegyelemmel teljes, ahogy az Angyal, majd Erzsébet szólítja őt, Mária tudatosan, öntudatosan, határozottan jelzi: immár felnőtt, anyaságra érett nőként mindebben benne van az Ő döntése, életmódja; a hétköznapok kitartása, türelme, energiája is. Mária – ahogy Gábor angyal felé is tette – jelzi, hogy Ő nemcsak passzív haszonélvezője az isteni akaratnak, de emberileg hozzáteszi, ami minden ember feladata volna: megmaradni a kegyelemben, áldozatok és lemondások árán is. Erősnek lenni, ha van miért erősnek lenni. Mária nagyszerűsége nem egyedül Isten dicsősége, de az emberi akarás diadala is: Mária mennybevétele az üdvözülés maga. Ám ahogy Szent Ágoston írja közhellyé vált megjegyzésében: Isten nem üdvözíthet a mi jóváhagyásunk, egy teljes élet hitelessége nélkül.

Gondolatok:

Annyi mindent kapunk ajándékként az Istentől az életünk során. Fel tudjuk-e sorolni, mi mivel egészítjük ezt ki.
Mária mennybevétele a mi megdicsőülésünk reménye. Szükséges lenne, hogy Máriában meglássuk a saját emberi hivatásunkat is. Mária nem nagyságrendekkel különb ember nálunk, hanem olyan, mint mi. Üdvösségre hivatott, ha megőrzi a kapott kegyelmet.
Az életszentséget megőrizni tudatosság függvénye; nem ösztönös siker. Áldozat, akarat, megfeszülés nélkül nem lehetséges.

Kérdések:
Isten nekünk is ad kegyelmet, hivatást és „kenyeret” mint erőforrást a hivatás beteljesítéséhez. Élünk ezzel az életadó kenyérrel?
Hol és miben érezzük azt, hogy »nagyszerűek« vagyunk az Isten Országának építésében?
Mit jelent számunkra az alázat, amit Isten tekintetre méltat – éppúgy, ahogy Máriában tette?

Évközi 20. vasárnap

Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.

(Jn 6,56)

Szempontok a szöveghez:

A zsidó felfogás szerint a test és a vér az ember teljes mivoltát jelenti. A vér, hasonlóan a mi „lélek” szavunkhoz, az életet jelenti. Jézus testét enni és vérét inni annyi, mint szoros, bensőséges kapcsolatba kerülni vele, aki valóságos ember és valóságos Isten. A legmélyebb egység kifejezése ez, amelynek megélése létre is hozza, teljesebbé is teszi az egységet.

A számunkra fontos emberekkel való együtt étkezésben közösséget vállalunk azokkal, akikkel egy asztalhoz ülünk. Az együtt étkezés tehát nemcsak a biológiai szinten erőforrás, hanem a szeretetkapcsolatokból fakadóan is lehet megerősítő, egységet adó. Amikor Jézus testét ajánlja nekünk, akkor a vele való élet-, és asztalközösségbe hív meg bennünket, hogy teljesen a mi életünk forrása legyen. Ld.: szőlőtő – szőlővessző kapcsolatának parabolája.

Jézus testét enni annyit jelent, mint az ő erejéből merítve, az ő szellemiségéből táplálkozva, tanítását követve élni.

Gondolatok az Eucharisztához:

Jézus, működése során több ígéretet tett azoknak, akik közösséget vállalnak vele, követik őt. Pétert emberek halászává teszi, aki érte lemond, az „százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet.” (Mk 10, 30)

Főpapi imájában azonban így fohászkodik: De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. (Jn 17, 20-21) Jézus egysége, bennünk lakása az Atyával való közösségre, a köztük levő szeretetkapcsolat mélységébe, dinamikájába hív meg bennünket. Kimeríthetetlen gazdagság, melyet sokszor nem is sejtünk. Szükséges, hogy, a láthatóakkal elfoglalt tekintetünk, az Eukarisztia előtt mélyebb valóságot találjon, kincsre leljen ebben a szeretetkapcsolatban, istenközelségben.

Kérdések, fölvetések:

Mikor van bennem élet: öröm az életemért, tenni akarás, ajándékozás az életerőmből?

Mely tapasztalatomra emlékszem, amikor imádságban, szentáldozásban, szentgyónásban, testvéri beszélgetésben olyan életerőt, – örömöt kaptam, amely felülmúlta minden elképzelésemet?

Szent István király, Magyarország fő védőszentje

Szeptember

Évközi 22. vasárnap

„… miért esznek kenyeret közönséges kézzel?” (Mk 7,5)

Szempontok a szöveghez:
A zsidóság vallásgyakorlatában jelentős helyet foglalt el a tisztaság-tisztátalanság kérdése, amit azonban Jézus korára egyre felszínesebben, szinte lélektelenül éltek meg. Jézus – ahogy a hegyi beszédben is hangsúlyozza – nem törli el a törvényt és a hagyományokat, hanem azok megújult értelmezésére és gyakorlására hív. Az ő útja nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé halad. Ha belülről, a gyökerek mélységeitől kezdem a változást, az látható lesz majd a kívül is. Ez a szív logikája, a megtérés logikája. „Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, akkor majd a külseje is tiszta lesz” (Mt 23,26). Az igazán mélyreható tisztulás akkor kezdődik el, amikor minden szennyünkkel és zűrzavarunkkal együtt elindulunk, hogy találkozzunk Jézussal. Ez az út azért lehet hatékony, mert arra kötelez minket, hogy az igazságra és a valóságra épített életet éljünk: arra kényszerít, hogy  szembenézzünk az egyetlen Igazsággal és bűnös állapotunk valóságával. Jézus közvetlen kapcsolatban van összes hiányosságunkkal, tisztátalanságunkkal, mindazzal, ami gyötör és elválaszt minket Istentől. Meg kell tehát tanulnunk, hogy fenntartások és biztosítékok nélkül felajánljuk neki tisztulásra szoruló szívünket.

Gondolatok az Eucharisztiához:
A tanítványok szombaton a kalászt tépkedték, Júdás az utolsó vacsorán Jézussal együtt nyúlt a tálba, Pilátus pedig mosta kezeit. Egyiküket sem ítélte el „hivatalosan” Jézus vagy az egyház. Érdemes viszont elgondolkodnunk azon, hogy a pap minden szentmisében, miközben felajánlás után a kezét mossa, így imádkozik: „Mosd le, Uram, bűneimet, s vétkeimtől tisztíts meg engem.” Az Úr – ma is, most is – a kezünkbe, koszos, mosatlan, tisztátalan kezünkbe adja önmagát, még szó szerint is, hiszen kézbe is áldozhatunk… Sokszor elfelejtjük – pedig az egyház tanítja – hogy az Eucharisztiának bűnbocsátó hatása is van.  Megtisztít a bocsánatos bűnöktől. S mivel bűntelen ember nem létezik, mindig szükségem van Teste és Vére megtisztító erejére. Sőt, éppen ezért imádkozzuk minden egyes szentáldozás előtt a pogány századossal: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj …”. Ezért tanít így minket Szent Ágoston: „Az égi kenyeret lelki értelemben egyétek, ártatlanságot hozzatok az oltárhoz! Még ha a bűnök mindennapiak is, akár nem is halált hozóak. Mielőtt az oltárhoz közeledtek, figyeljetek arra, mit mondjatok: Bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Megbocsátasz, megbocsátanak neked, nyugodtan közelíts, kenyér, nem méreg. … Ó, kegyesség szentsége! Ó, egység jele! Ó, szeretet köteléke! Aki élni akar, van hol élnie, van miből élnie. Lépjen közelebb, higgyen, épüljön be a testbe, hogy életre keltsék!” 
(Beszédek Szent János evangéliumáról, XXVI., 11., 13.)

Kérdések:

• Én akarom megtisztítani magam mindenféle praktikákkal vagy Jézus felé fordulok, hogy szívem mélyén mélyreható tisztulás induljon el?
• „Kéz kezet mos.” Én kinek nyújtom oda? Mi okból? Mi célból?

Évközi 23. vasárnap