Újév
„Amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a Törvénynek alávetve …” (Gal 4,4)
Szempontok a szöveghez:
Az istenek a fejükre estek? A görög-római világban élő ember számára elképzelhetetlen és felfoghatatlan volt, hogy egy isten asszonytól szülessen, valóságos ember is legyen, ráadásul hatalma ne a törvény felett álljon. Nyolc nappal Karácsony után, a körülmetélésre és a névadásra való emlékezés, valamint Szűz Mária istenanyaságának szemlélése nem másra, mint magára a valóságra irányítja figyelmünket. Jézus Krisztus „valóságos Isten és valóságos ember”, azaz teljesen Isten és az ember valóságában gyökerezik.
Jean Vanier gyakran felhívta hallgatói figyelmét, hogy a valóságból induljanak ki: „Vigyáznunk kell, hogy ne zárkózzunk a világ (és Isten) szűk látókörű felfogásának határai közé. Nem szabad azt hinnünk, hogy az a valóság, ami az utca felénk eső részén van (…) Vennünk kell a bátorságot, hogy kitörjünk abból a korlátozott képből, amelyet a világról (és Istenről) alkotunk. Mondanom sem kell, nem könnyű, de sokszor még csak meg sem próbáljuk. (…) Új gondolatok a valóságból fakadnak – akkor támadnak, ha tudatunk szilárdan a körülöttünk elterülő világhoz kapcsolódik. Új gondolatok akkor támadnak, ha alázat van bennünk, ha nyitottak vagyunk a valóságra, ha megszabadulunk a hamis látszattól, s már nem akarunk irányítani és megmagyarázni mindent.”
Gondolatok az Eucharisztiához:
Az Eucharisztiában Krisztus istenségével és emberségével egyesülök. A valóságos Istennel és a valóságos emberrel. Az Ő teljessége befogadja az én töredékességemet. Befogadja, lassanként átalakítja és magához emeli. Nekem mindezt – Máriához hasonlóan – csak engednem kell.
Kérdések, fölvetések:
Az új esztendőben gyakran teszünk új elhatározásokat, de pár hét vagy egy-két hónap múlva rendszerint rádöbbenünk, hogy semmi sem változott. Kudarcot vallottunk. Nem kellene egyszerűen csak minden nap a valóságban élnünk?
————————————————————————————————————
Karácsony utáni 2. vasárnap
„A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,11)
Szempontok a szöveghez:
Az új esztendő első vasárnapján visszaidéződik Karácsony ünnepének evangéliuma, a jánosi előszó. Önismétlésnek hat, de lehet, hogy inkább nyomatékosítás. Ezzel a tényszerű megjegyzéssel zárult az óév, ezzel kezdődik az új is. Amíg idő és történelem létezik, visszhangzik ez a megállapítás. A világosság, amely a teremtés első napján leválasztotta magáról a sötétséget, a sötétségnek idegen marad. Az igaz Ige a materiális világban hazugságként van elkönyvelve. A teremtő Erőt megveti a teremtménye. Akárcsak a gyilkos szőlőművesek esetében: öljük meg az örököst és miénk lesz az öröksége. Ami nonszensz, hiszen a valódi tulajdonos, a gazda, az Atya úgyis bosszút áll. A naiv, gyilkos sötétség megszűnik. A fény végül mindent beragyog. A sötétséggel mindazok megszűnnek, akik a sötétségből léteznek. A Világossággal mindazok élni fognak, akik hozzá tartoznak.
Kérdések, fölvetések:
- A Bölcsesség célja, hogy világosságot gyújtson a lelkünkbe. Ellenállunk neki (csak mert a világ is ellenáll neki), vagy hiszünk benne?
- A Kinyilatkoztatás Lelke erőt, támaszt, biztonságot kínál nekünk. Beérjük-e vele, vagy ’mást is várunk’?
- Kinek az akaratából létezünk? A saját emberi akaratunk mindig máshoz igazodik, soha nem lehet önálló. Isten akarata, az ember nyers és ösztönös akarata, a Sátán akarata érvényesül bennünk?
———————————————————————————————————–
Urunk megjelenése
„Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek: ’Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.’” (Mt 2,1-2)
Szempontok a szöveghez:
A hívő ember úton levését, vágyakozását, keresését mutatja be a történet. Isten vonz bennünket és mi engedünk ennek a vonzásnak, amikor elindulunk felé, keressük őt, minden földi értéken túl. Isten megtart bennünket a keresésben, az úton is és jeleket helyez el, melyeket látva megbizonyosodhatunk arról, hogy neki is fontos, hogy vonzásában maradjunk és biztonságunkat ne a kincsekben, címekben keressük, hanem a vele való kapcsolatban. Sokan látják a jeleket, látják a csillagot, mégsem indulnak el, engedik el kapaszkodóikat. Heródes pedig – töredéknyi hatalmát féltve – mindent megtesz, hogy elnémítson, megszüntessen mindent, ami túlmutat az ő uralmán, és igazi, teljes értelmet ad az ember életének. Csak az tud elindulni, aki a szívében érzi, hogy nem elég önmagának, aki hajlandó megosztani kincseit, aki önátadásban akar élni, szeretni. Amikor nem találjuk a jeleket, vagy nem tudjuk értelmezni azokat, akkor a hit és a remény segíthetnek bennünket, melyek gyakorlását a szeretettel együtt nem tudjuk eltúlozni.
Gondolatok az Eucharisztiához:
A bölcsek meglátták a csillagot, elindultak az általa jelzett személy felkeresésére, megérkeztek a házhoz, ahol a gyermek volt, földre borulva hódoltak előtte, átadták ajándékaikat. Ez történik, amikor imádkozunk. Odaborulunk az Úr elé és átadjuk, amink van: szeretetünket, figyelmünket, időnket. Az ő ajándéka, hogy részesülünk az élet értelmében, az ő szeretetében.
Kérdések, fölvetések:
Milyen dolgok, ragaszkodások akadályoznak abban, hogy kövessem életem, találkozásaim, benső hangjaim, az evangélium szívemet melegítő szavainak jeleit? Mikor viselkedek Heródesként önmagammal szemben?
Melyek azok az útra kelések, utak, amelyeken Jézus hívására, vonzására elindultam és ő vezetett engem? Milyen ez az úton levés?
———————————————————————————————————–
Urunk megkeresztelkedése
„Az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”(Mt.3,17.)
Szempontok a szöveghez:
Az elmúlt hetekben a karácsonyi ünnepkörben ünnepeltük a megtestesülés titkát. Azt, hogy az Isten látható emberként közénk jött, fölvette az emberi természetet. A karácsonyi ünnepkör mintegy záróünnepeként, most az Egyház elénk állítja Jézus Krisztus megkeresztelkedésének jelenetét. Jézus Krisztus megkeresztelkedése már nem csupán egy kedves, édeskés történet, mint ahogy karácsony eseményeit kiszínezi az emberi képzelet, hanem fajsúlyos esemény, ami döntésre késztet bennünket: Jézussal vagy Jézus nélkül.
Keresztelő Szent János a leghitelesebb kutatások szerint valamikor 27 tájékán feltűnik a Jordán folyónál és rövid időn belül magára fordítja az egész zsidóság figyelmét. Jellemző ezekre az időkre, hogy a zsidóság a római elnyomás miatt kiéhezett valami természetfelettire, kiéhezett már a Messiás eljövetelére. Keresztelő János hirdeti a bűnbánat keresztségét. Ez a keresztség messze még nem a mi keresztelésünk, hanem csak annak halovány előképe.
Urunk megkeresztelkedésének ünnepe is teofánia: feltárulkozás, megjelenés. Amikor Isten megnyilvánul, betör a világba. A szentháromságos egy Isten kijelenti magát a Jordánnál. Jézus megkapja küldetését az Atyától a Szentlélekben, aki mint egy galamb, rászáll.
Jézus megkeresztelésének történetében az egyik legfontosabb mozzanat az Atya megszólalása, Aki kinyilvánítja, hogy szeretett Fiának vallja Jézust és küldetést szán neki. Jézus pedig épp azért veszi magára János keresztségét, hogy ezzel megmutassa: felismerte és vállalja ezt a küldetést. Életének célja, értelme az Atya akaratának teljesítése lesz. Jézus nem azért merül alá a Jordán habjaiban, hogy kifejezze bűnbánatát, hiszen nem követett el semmi bűnt. A keresztség szentségének azonban a bűn eltörlése mellett van egy másik, szintén nagyon fontos tartalma is: az ember kinyilvánítja benne, hogy felismerte istengyermeki méltóságát, és kimondja az IGEN-t az őt szerető és örök boldogságra hívó Istennek. Ettől a naptól kezdve elkötelezi magát az Atya iránti szeretetre, az Ő akaratának követésére. Jézus ebben akar példát adni nekünk, embereknek. Meg akarja mutatni, hogy mindannyiunk életének átfogó értelme, végső célja van, ami határozott irányt adhat a döntéseinknek, tetteinknek.
Kérdések, fölvetések:
Urunk Jézus megkeresztelkedésének ünnepén érdemes kissé elgondolkodnunk azon, mit is jelent számunkra, hogy meg vagyunk keresztelve, hogy keresztények vagyunk. Jelent-e egyáltalán valamit?
———————————————————————————————————–
Évközi 2. vasárnap
„Én csak vízzel keresztelek, de Ő Szentlélekkel keresztel.” (Jn 1, 31)
Szempontok a szöveghez:
- Isten nem felülről rendezi át a világ sorát, óvakodva attól, hogy maga leereszkedjék a világ veszélyes és szennyes zónáiba, távol tartva magát minden alantastól és kockázattól.
- Szent Pál kifejezése szerint Krisztus „kiüresítette önmagát”. Földi működése során nem vesz igénybe semmilyen hatalmat, lemond a neki kijáró isteni hatalomról is. Engedi, hogy reá súlyosodjanak az emberek bűnei, hogy földre nyomja a gonoszság. Így válik Isten áldozati bárányává.
- János Jézusra mutatva így tesz tanúságot róla: „Az Isten Báránya, aki elveszi az emberiség bűneit”. Egyedül Ő képes nem eltusolni, hanem egyszer s mindenkorra eltörölni az ember bűneit.
- Az olvasmányban hallott prófétai szavak alapján Izrael népében akar megdicsőülni az Úristen. Tekintve, hogy Isten újszövetségi választott népe a Krisztus köré rendeződött Egyház, immár bennünk, tagjaiban akar megdicsőülni.
- A próféták is elnyerték Isten Szentlelkének egyes ajándékait, ám János arról tesz tanúságot hite szerint, hogy Jézuson „rajta is maradt”, vagyis teljesen és végérvényesen betöltötte a Lélek.
- A szentleckében a korintusi híveket „meghívott szenteknek” nevezi az Apostol annak ellenére, hogy tudomására jutott a köztük levő viszálykodás és pártoskodás. De épp ezért figyelmeztető a szava, miszerint a Fölséges Isten szentségéből részesedtek a keresztségük által.
- Az áldozópap az eucharisztikus imában a Szentlelket hívja, hogy Jézus szándéka szerint, és utolsó vacsorán elhangzott szavainak felidézése által valóban a föltámadt Úr jelenvalóságát megtapasztalhassuk.
- Amikor Jézus a kérő imádságra buzdítja tanítványait, minden kérés teljességét abban jelöli meg, hogy „… mennyivel inkább megadja a Szentlelket azoknak, akik kérik” (Lk 11,13).
Kérdések, fölvetések:
- Az utóbbi napokra visszagondolva mely szavaim vagy tetteim által igyekeztem Isten dicsőségét felmutatni embertársaim számára?
- Kire szeretnék úgy tekinteni a környezetemben, mint aki keresztségénél fogva Isten szent mivoltának hordozója, ám erre figyelmeztetnem, buzdítanom kell, imáimban is hordozva őt?
- Isten Szentlelke Krisztusban feltárult – a Lélek mely ajándékára van leginkább most szükségem, aminek elnyerését itt és most kérem?
———————————————————————————————————–
Évközi 3. vasárnap
„… a pogányok Galileája …” (Mt 4,15)
Szempontok a szöveghez:
Miután az evangélista Jézus istenségének és emberségének (megkeresztelkedése és megkísértése) rejtett pórusaiba enged bepillantást, hevenyészett földrajz órát tart: látszólag az északi tartomány jellegtelen területeit és porfészeknek tekinthető városkáit sorolja fel, mint az érkező Messiás földrajzi környezetét, valójában Jézus missziójának nulláról induló valóságát tárja elénk – sötétség a szívben, az értelemben, a közösségi létben, a kommunikációban, sőt még a korabeli vallásos közegben (a mai egyházban?) is. A pogányok Galileája minden olyan terület, periféria, ami eltávolodott Istentől, a seol, a holtak országa, az élet- és fénytelen birodalom, a sziklasír, ahová a Megváltó a szeretet mindent odaadó fájdalmával lép be Nagyszombaton. Ő úgy van jelen abban (és ebben) a pogány világban, mint apró lángocska, melyet az éj sötétjében és hidegségében gyújtanak meg.
A nem is olyan régen, Karácsony ünnepén nekünk ajándékozott Világosság együtt van meg bennünk a sötétséggel. Az Isten jelenlétének szent földje (vö. Kiv 3,5) a Tőle való eltávolodás sziklás, rögös tájaival. A hívő együtt létezik bennünk a hitetlennel. A kereső azzal, akit már megtaláltak. A pogány százados Mária Magdolnával. Zakeus a jobb latorral. A könnyező Péter az öngyilkos Júdással.
Amikor pedig tanítványként én lépek a mai pogányok mai Galileájába, azért teszem, mert tudom, hogy az új dolgok mindig a peremvidéken születnek, ott, ahol senki sem várja, ahol más terek és más remények nyílnak, ahol új valóságokkal szembesülök. Ezért meg kell fordítanom a logikusnak tűnő sorrendet: a perifériára nem azért megyünk, hogy térítsünk, hanem hogy megtérjünk (vö. 4,17).
Gondolatok az Eucharisztiához:
Milyen bölcs és távolra mutató az egyház, hogy a pogány százados evangéliumi mondatát beemeli legszentebb cselekményébe, ráadásul éppen a szentáldozás elé: „Uram, nem vagyok méltó, hogy belépj pogány Galileám földjére, csak szólj egy szót, s lelkem nálad gyógyulást talál”!
Kérdések, fölvetések:
Mit élek meg, amikor új valóságokkal szembesülök hitem rögös útjain?
Életem mely területe a saját pogányságom Galileája?
A halál országának és árnyékának mely területén van küldetésem, ahová az üdvösség világosságát kell vinnem?
