Virágvasárnap
„Halálosan szomorú az én lelkem.” (Mt 26,38a)
Szempontok a szöveghez:
Talán ismerjük a mondást: nem önmagában a halál a félelmetes, sokkal inkább a halálhoz vezető út. Jézus passiója egy visszavonhatatlan haladás a halál pillanata felé, de mielőtt még kilehelné lelkét, magabiztosan deklarálja a megváltás művét: beteljesedett. Ahhoz, hogy mindez hitelesen hangozzon el, a Passió során Jézus alapvetően néma, és passzív. Elviseli azt, ami történik, egyúttal teret ad az embereknek a cselekvéshez. Amely cselekvés maga a passió folyamata: árulás, fogadkozás, értetlenség, megbotránkozás, tagadás, menekülés, vérszomj, ítélkezés, gyűlölet, önhittség, erőszak, lincselés, közöny, szadizmus, részvétlenség, gyilkosság. Nem Isten hagyja magára az embert, az ember marad magára, mert magatartása, képzelt hatalma, torzult természete már képtelen felismerni a vele szemben álló Istent is. A Passió mélypontja nem egyszerűen a felállított kereszten haldokló Emberfia, hanem a környezet, mint sok részből összetett, mégis egységesen passzívvá váló tömeg. Megmenthetnék az emberré lett Isten Fiát annyiszor, de nem teszik. Ahogy Jézus jelezte, mintegy felvezette a Passiót Jeruzsálem falai előtt: nem ismerték fel az Isten látogatásának napját. Már semmi érzékük nem volt hozzá…
- Izaiás próféciájában a ’Szenvedő Szolga’ arcvonásai kemények. Az arc a lélek képmása. Akit Isten igazol abban, hogy az általa képviselt igazság megfelel az Egy és Egyetemes igazságnak, az már ennek erejében vállalja az áldozatot is. Ha fél is a szenvedéstől fizikailag, ösztönösen védeni fogja az igazságot.
- Isten felmagasztalja azt, aki áldozatra képes az Ő országának ügyéért. Lehet, nem mindenkit tesztel le, hogy képes-e áldozatot hozni, de aki magát magasztalja fel, azt előbb vagy utóbb biztosan.
- Amikor Pilátus kivezetteti Jézust a tömeg elé, csak annyit mond: ’Ecce homo’! Kérdés, hogy ez kire vonatkozik valójában: a teljesen kiszolgáltatott Elítéltre, vagy azokra, akik emberség nélküli emberré torzultak az Elítélttel szemközt. Az ’Ecce homo’ az a csorda (la Nietzsche), aki ítélkezik.
Kérdések:
- A Szenvedő Szolgával szemben mi csak Kényelmes Szolgák vagyunk? Lehet ezt hosszú távon így élni?
- Oly sokszor méltatlankodunk azért, ha megaláznak. Mit jelent a mi életünkben – már ha van egyáltalán – a Passió?
- Az Eucharisztia nagycsütörtöki alapítása eredendően magában hordozza a Passió vonásait. Mennyire tudatosítjuk, hogy az Eucharisztia és a Passió egy és ugyanaz?
Nagycsütörtök
„Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”(Jn 13,14-15)
Szempontok a szöveghez:
Jézus korában a vendégségben levők lábát egy szolga étkezés előtt megmosta. Mivel csak a gazdagabbak viseltek sarut ezért az úton levők lábai nemcsak bekoszolódtak, hanem a köveken meg is sebződtek. A szolgának a feladata volt a sebek olajjal való megkenése, kezelése is.
Jézus azonban, mielőtt a szolga szerepét átvette volna, másféle tisztítást is végzett: „Ti már tiszták vagytok a tőlem kapott tanítás hatására” (Jn 15,3).
Jézus úgy tanította tanítványait, úgy beszélgetett velük, hogy ez számukra – benső világukra – megtisztító erővel hatott. Felüdültek Jézus szavaitól, másként tekintettek Istenre, a világra, önmagukra, a nehéz eseményekre, amelyek foglalkoztatták őket. Ezek a szavak előzik meg azokat a tetteinket, melyekkel Jézus lábmosó szeretetét utánozhatjuk. Ezek a megtisztító, felszabadító, felüdítő, reményt, örömet adó szavak tesznek bennünket képessé, hogy ott érintsük meg gyógyító módon a másik embert, ahol a legkoszosabb, ahol megsebződött.
Jézus mindvégig érzékeny volt a felé áradó, tisztulásra, gyógyulásra váró szeretetre, és örömmel közvetítette. A ruhája szegélyét megérintő asszonynak azt mondta: „Leányom, hited megtartott téged, menj el békességgel!” (Lk 8,48)
Egy másik alkalommal engedi, hogy Mária nárduszból készült, drága olajjal megkenje lábát és hajával megtörölje. Megvédi az asszonyt a méltatlankodóktól, János pedig leírja: „A ház betelt az olaj illatával.” (Jn 12,3) Szép kép ez, hogyan marad meg, hogyan tölti be a légkört Isten alázatos szeretete.
Gondolatok az Eucharisztiához:
Az átváltoztatás igéi, nem jelennek meg János evangéliumában, ezeknek a szavaknak a helyét a lábmosás jelenete váltja fel. János szemléletében ez a tett szorosan az Eucharisztiához tartozik, abból fakad. Az önmagát teljesen átadó szeretetnek, a végsőkig való kiüresítésnek a jele.
Amikor az Eucharisztiában jelen levő Jézust tiszteljük ő ugyanúgy „kendőt köt maga elé”, hogy megmossa lábunkat, megtisztítson bennünket és kezelje sebeinket, sérüléseinket, melyeket összeszedtünk és másokat megsebezve szereztünk.
Meghívást kaptunk, hogy erre a tisztulást jelentő, de szennyeinkkel szembesítő szeretetre (mint Péter, minden ellenállásunkat kimondva, megküzdve) nyitottá váljunk és, hogy ezt a lábmosó, irgalmas, gondoskodó szeretetet – mivel gyógyító erejét magunk is megtapasztaltuk – továbbadjuk testvéreinknek, mi is szolgákká válva, szolgálatot téve számukra. „Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” (Jn 13,17)
Kérdések:
Kész vagyok e hagyni, hogy a Mester megmossa a lábamat, kitenni magam az ő megelevenítő kisugárzásának?
Ezek után, kész vagyok-e arra, hogy hozzá hasonlóan „vászonkendőt kössek magam elé” az ő irgalmát, gyógyító szeretetét közvetítsem?
Nagypéntek
„…így szólt: „Beteljesedett!” Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét.” (Jn.19,31.)
Szempontok a szöveghez:
Nagypénteken azzal a bizonyossággal emlékezünk Jézus kereszthalálára, hogy a világra boruló sötétség nem fog győzni a világosság felett. Azzal a bizonyossággal idézzük fel az Úr megváltó áldozatát, hogy a végsőkig elmenő emberi gonoszság nem erősebb a végsőkig elmenő isteni szeretetnél. Azzal a bizonyossággal állunk lélekben a kereszt alá, hogy a halál nem győzedelmeskedhet az élet felett. Azzal a bizonyossággal és hittel szemléljük a kereszt titkát, hogy ami emberi szemmel oktalanságnak és érthetetlennek tűnik, az valójában Isten terve szerint a megváltást jelenti számunkra és Isten bölcsességéről tanúskodik. Nagypénteken du. 3 órakor négy olyan esemény történik, amely Jézus halálának üdvősséget hozó értékét magyarázza.
Sötétség: A sötétség nem Jézus halála után van, hanem előtte „a hatodik órától a kilencedik óráig” Amikor bekövetkezik Jézus halála világosság lesz. A kezdődő új teremtés, új élet jelképeként. A kereszt alatt a sötétségből a világosságra megyünk át. A templom kárpitja kettéhasad: a Mózesi áldozat és törvény végét jelzi. Ezeket egy új törvény és egy új szentély helyettesítette be. Azt jelképezi, hogy szabad utunk van az Istenhez.
A halottak feltámadnak: Jézus halála minden embernek életet add. Isten élete megjelent
ebben a világban.
Földrengés: Az Úr napját jelképezi Isten népe számára. A megváltás keresztjén kívül minden más bizonyosság összeomlik.
Nagypéntek saját szenvedésünk értékére hívja fel figyelmünket. Ha Krisztus keresztre feszítése a megdicsőülésbe vezetett, akkor remélhetünk benne, hogy a mi kereszthordozásunknak is örök értéke van és a dicsőségbe torkollik. Önmagában a szenvedés nem érték. Isten sem örül annak, ha mi kínlódunk. Az teszi értékessé, hogy közben a krisztusi hasonlóság üt át rajtunk. Valamint az, hogy a szeretet fokmérője az áldozat. Tehát minél nagyobb áldozatra vagyunk képesek Istenért, annál inkább igazoljuk iránta való szeretetünket. Tanuljuk meg öntudatosan tisztelni Krisztus keresztjét. Valahányszor keresztet vetünk magunkra, vagy észrevesszük templomunk tornyán, valahányszor megpillantjuk szobánk falán, vagy nyakláncunkra tűzve, lángoljon fel szívünkben a hálás viszontszeretet az Úr keresztje iránt. Imádkozzuk teljes bizalommal „Imádunk Krisztus és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.”
Kérdések, felvetések:
Mit jelent számomra Krisztus keresztje?
„Szeretnék egy házi feladatot adni nektek: mindnyájunknak jót tesz, ha megállunk a megfeszített Jézus előtt, – mindenkinek van otthonában feszület –, jót tesz, ha rátekintünk, és azt mondjuk neki: „Veled semmi sincs elveszve! Veled mindig remélhetek! Te vagy az én reményem!” Képzeljük most magunk elé a megfeszített Jézust, és mondjuk közösen neki háromszor: „Te vagy az én reményem!”” ( Ferenc pápa)
Húsvét vigilia
Szempontok az Exsultethez:
- Nem tudhatjuk, hogy 2020-as esztendőt a világi történelemben hogyan fogják emlegetni (világjárvány és gazdasági összeomlás?) 50 vagy 100 év múlva, de már most látszik a nagy megrendülés: minden visszaélés súlyos következményekkel jár lám; mily kicsiny az ember és véges a tudománya?!
- Ugyanakkor azt énekeltük, hogy ünnepel az angyalok kórusa, és ujjongnak Isten csodálatos művei!
- János jelenéseinek leírása, az Apokalipszis jut eszünkbe, ahol szörnyű csapások sora pusztítja az emberiséget, de Jánosnak megadatik, hogy felemelje tekintetét és az elrejtett valóság feltáruljon számára. Merthogy a valóság az, hogy a Bárány ül, és akik megmosták ruhájukat az Ő vérében, azok örömtáncot járnak. Többé már nincs gyász és jajgatás, mert ők hűségesnek bizonyultak a szorongatás idején.
- A föltámadt Krisztust jelképező erőteljes nagyságú és a homályban is messzire világító húsvéti gyertya mellől így szólít a Pap/diakónus/kántor: Könyörögjetek velem az Úrhoz, irgalmasságát kérve ...
- Személyes üdvösségünk tekintetében is történelmi fordulathoz érkeztünk: az idei nagyböjti időszakban mindent át kellett gondolnunk.
- A régi világ már nem megy, az újat csak hitben és reményben szemlélhetjük, ha a bennünk élő isteni Szeretet sugallatait követve éljük mindennapjainkat.
- Ha vége lesz is a járványveszélynek, semmi nem folytatódik ugyanúgy, mint annak előtte. Még egyházi életünk sem! Nem visszasírni kell a régit, hanem az idők jeleit fürkészve megtalálni az istentisztelet igaz formáit!
- Ne kenjünk mindent a bosszúálló Istenre: valójában most sem az Isten ítélete sújtott le ránk, hanem felhívás ez arra, hogy nekünk kell ítéletet hoznunk életvezetésünk felől!
Kérdések:
- Képes vagyok-e kitartani a csöndben, hogy ne a saját gondolataimon morfondírozzak és terveket szőjek, hanem Teremtőm és Gondviselőm hangját akarjam felfogni és tettekre váltani?
- A bibliai választott nép évente megünnepli az egyiptomi szabadulás és a Vörös-tengeri átkelés csodáit. Melyik volt a legerősebb istenélményem, amelyről sosem akarok megfeledkezni, hanem most is hálásan felidézem, sőt megünneplem (miként)?
- A föltámadt Krisztus összetörte a halál bilincseit. Miben érzem még mindig megkötözöttnek magamat, amiből való szabadulásért az Úrhoz könyörgök ezen az áldott éjszakán?
Húsvétvasárnap
„ … kiment, … elfutott; … bement, … látta és hitt …” (Jn 20,1-9)
Szempontok a szöveghez:
A meglepetés, a hirtelen jött változás, a riadalom felforgatja az életünket, kibillent megszokott életritmusunkból, bekopogtat komfortzónánk kapuján. Így vagyunk már egy jó hónapja a vírushelyzettel is. Senki sincs, akinek ne változott volna meg – akár gyökeresen – az élete.
Az üres sír megtalálása ugyanígy billentette ki Mária Magdolnát egy rutinfeladatból, a megszokás hatalmából. Először azt olvassuk, hogy (egyszerűen csak) kimegy a sírhoz, utána viszont már fut. A tanítványok hasonlóképpen: először csak elindulnak, majd sietnek, később már futnak. A korban hiteltelennek tartott asszonyi szó épp elég ahhoz, hogy „bemozdítsa”, más sebességi fokozatba kapcsolja az „öreg” Pétert és a szeretett tanítványt. Ha az élet futásra kényszerít, a kor nem számít. A sírba belépve viszont mindenkinek vissza kell venni, lassítani, ámulni, szemlélni. A hit szemével látni.
Pörgős életmódunk az utóbbi hetekben bizonyára lelassult. A Gondviseléstől lehetőséget kaptunk az egyensúlyteremtésre: sebességbe kapcsolni – lassítani, aktívnak lenni – befelé fordulni, tenni – lenni, dolgozni – imádkozni, cselekedni – szemlélődni. Ez a keresztény élet üres sírból fakadó dinamikája.
Gondolatok az Eucharisztiához:
A IV. húsvéti prefációban éppen a helyes egyensúly újra megtalálásáról van szó. Múltunk Krisztusban kap új lendületet: „Mert megsemmisült a múlt, az elesett világ újra éles, és életünk teljes épségét visszanyerjük Krisztus által.”
Kérdések, fölvetések:
Böjtünk – úgy tűnik – hosszúra nyúlik. Min szükséges még változtatnom, hogy valóban fordulatot vehessen az életem?
Hogyan tudok arányosságot alkotni, egységet teremteni teendőim és imaéletem között?
Milyen korábbi tapasztalataim, esetleges kudarcaim segítenek megkülönböztetni azt, ami sürgős és ami igazán fontos?
Húsvét 2. (isteni irgalmasság) vasárnapja
„Nyújtsd ki a kezedet!” (Jn 20,27b)
Szempontok a szöveghez:
Nagycsütörtök estétől Húsvét Nyolcadának zárónapjáig az eltelt idő elég sok. Tizenegy nap. Ezalatt egy emberi hit végletekig kimerülhet, széteshet. Tamás hite is így gyengült le. A ’hitetlennek’ nevezett Tamás egész egyszerűen kimerült, elfáradt, elfásult. Ahogy annyi emberrel történik ugyanez, különböző okok miatt. Családi tragédiák, válás, munkahelyi gondok, létszámleépítés, alkohol-, drog-, játékszenvedély-problémák, stb. Tamás apostol is egy típus, egy átlagos típus, akárcsak Péter vagy Júdás. Hasonló hozzánk, egy belőlünk, olyan, mint mi. Kimerült ember, aki érzékenyebb, sérülékenyebb, szomorúbb, mint a többiek. Elítélhető emiatt, természetesen. De az vesse rá az első követ, aki…
Gondolatok:
- Az ősegyház ereje az összetartásban volt mérhető. Ehhez viszont kellett – talán kellett – egy előzetes szétesettség, szétszéledés, tragédia. Amiből ki akartak emelkedni, amit le akartak győzni!
- A hit hasonló a tűzpróbát kiálló aranyhoz. A ’veszendő aranyhoz’, ahogy Szent Péter utal rá. Mert amiben talán már nem hiszünk, mégis létezni akar, és nem adja fel. Olyan makacs, mint egy vírus.
- „Boldogok, akik … mégis hisznek!” – akik az anyagi világ vélt egyértelműségeihez képest tudnak mások lenni és ragaszkodni ahhoz, amit a többség elvet.
Kérdések:
- Aki egyénként akarja bizonyítani a hitét, elesett, magányos és üres. Igaz, nem igaz?
- Megérinteni Jézus Testét, mint Tamás… Nem ezt tesszük, tehetjük mi is, amikor áldozunk?
- Az Eucharisztia valójában Titok. Ugyanakkor ténykérdés is. Elfogadom Istent úgy, ahogy kínálja magát vagy sem?
Húsvét 3. vasárnapja
„Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,26)
Szempontok a szöveghez:
A Feltámadottal való találkozások közül a legszebb történet az emmauszi tanítványoké. Az elbeszélés azonban nemcsak róluk szól, hanem önmagamat is felfedezhetem benne. Ráébredek, hogy én is úton vagyok és bizakodok abban, hogy nekem is vigasztalásban, Jézus velem járásában, és felismerésében lesz részem.
A történet felemelő, gyógyító. Arra ad választ, hogyan találhatom meg a gyógyulás útját életem válságaiban és kilátástalansága idején. A gyógyulás a Krisztussal való találkozásból gyökerezik, aki legmélyebb pontjaimon, elkeseredésemben, a valóság előli menekülésemben is mellettem van.
A Feltámadott meghallgatja, mi van bennem, hogyan látom, miként értelmezem mindazt, ami velem történt. Érzéseim megélt tapasztalataimból, történeteimből fakadnak. Érdeklődik az érzéseim felől és nem hagyja őt hidegen. Ugyanakkor életem eseményeit párhuzamba hozza a Szentírás üzenetével. És ez a két világ az én történetem és a Szentírás, Isten világának, történeteinek találkozása olykor szikrát vet, mégis egy más nézőponttal, más megközelítéssel, értelmezéssel ajándékoz meg. Az új fókuszpont Isten szemével engedi láttatni a dolgaim. Ez kijózanító, de felemelő. Elmondhatom, hogy ’azt reméltem’, mit szerettem volna: erős, sikeres, nagy lenni, de ezek nem váltak valóra, vagy összetörtek. Megmutatja nekem, ’hát, nem ezeknek kellett történnie’, hogy arra forduljon az életem, amire a szívem mélyén igazán vágyom. Azzá váljak, akiknek beteljesedik az élete.
Lehet, hogy éppen ott hív elfogadásra, ahol lázadok, amivel nem tudok megbékélni, amit még nem tudtam elengedni és ott hív küzdelemre, ahol elhanyagoltam magam és az ellenséggel szemben kiszolgáltatottá, védtelenné váltam.
Gondolatok az Eucharisztiához:
„Maradj velünk, mert esteledik, és már lemenőben a nap.” (Lk 24,29)
Fel kell vállalnom, hogy látásomban akadályozva vagyok, valami eltakarja előlem az ő jelenlétét. Mégis hiszem, hogy a kenyértörésben: szavát hallva, ízlelgetve, és vele táplálkozva jó úton vagyok. A megtört kenyérben az ő megtöretettségében saját összetörtségemet és reményeimet más szemmel, illúzióktól mentesen láthatom.
Kérdések:
Ahogyan én látom a dolgaimat és, ahogyan Jézus látja… Mit akar nekem Jézus mondani mindazon keresztül, amit átéltem? Hogyan vezetett, hogyan hordozott Isten a tenyerén?
Mire szeretne megkérni, ha mindezt engedte átélnem?
Figyelem, hogy a Szentírás lapjairól, történeteiből milyen személyes üzenete van számomra.
Nehéz feladat előtt elképzelem és tudatosítom, hogy Jézus velem van az úton, abban a konkrét, nehéz helyzetben és végigkísér.
