2019 év homília vázlatai

Január

Szűz Mária, Isten anyja (Újév)

„A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.” (Lk 2,21)

Szempontok a szöveghez:
Jézus neve olyan név, amit Isten maga választott Magának. Egy név, egy emberi szó, mégis több annál. Egy szó, egy jelentés. Jézus a Józsue név egyik alakváltozata. Józsue a nép egykori vezére Mózes szándéka szerint, és tekintélyének örököseként bevezette Izraelt az Ígéret Földjére, a Szabadság helyére. Ez erősítette meg Istennek a néppel kötött szövetségét, amely szerint az Ábrahámtól leszármazott nagy népnek Isten adja oda az örökséget jelentő földet. Józsue vezetésével Isten teljesítette az egykor tett ígéreteit, a szövetség rá eső feltételét. Izrael valójában ekkor lett szabad, mert ekkor lett hazája. Az Egyiptomból való szabadulás csak a kezdet, a pusztában vándorló nép idegennek érzi magát; még Egyiptomba, a szolgaság helyére is inkább visszakívánkozik, mert ott legalább volt otthon-tudata, ami a sivatagban, a kietlen vidéken teljesen elveszett. Mózes szabadulást hozott a népnek azzal, hogy kimentette Izraelt Egyiptomból, a teljes szabadságot azonban Józsue biztosította azáltal, hogy elfoglalta Kánaán földjét, és a népnek otthona lett. Jézus ezt folytatja és teljesíti be. Otthont ad és szabadságot, mert a kettő egyet jelent.

•  Szent Pál apostol azt írja a Filippieknek küldött levelében: „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20a). Jézusban megjelent számunkra a valódi Szabadság. Már nem vagyunk a mulandóság szolgai állapotában; Isten Fiában mi is fiak vagyunk, Isten örököseiként miénk is a mennyek országa, az Ígéret új és örök „földje”.
• Jézus azt ígérte, ezen a világon földet, otthont, családot, stb. kapunk, a másvilágon pedig örök életet, amely szintén magába foglalja a „földet, otthont, családot”, de elveszíthetetlenül (vö. Mk 10,29-30). Isten megmenti nekünk azt, amit szeretünk, és amihez ragaszkodunk.
• Mária Isten anyjaként látja saját fiát, mint a Messiást és az Urat. Ahogy a Magnificatban is megfogalmazta: „Gondjába vette szolgáját, Izraelt, megemlékezve irgalmáról, amelyet atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak örökre megígért” (Lk 1,54-55). Számára a fia több mint húsa és vére: Isten szabadító ereje a népének.
  Kérdések, fölvetések:
  • Isten szabadító ereje az Ő arcának ránk való ragyogása. Mennyire keressük Isten arcát az embereken, a természetben visszatükrözve?
  • Isten szabadító ereje abban is áll, hogy már nem szolgának tekint bennünket, hanem fiainak. Milyen az Atyával (Abba) való igazi kapcsolatunk: szolgalelkű vagy őszinte, gyermeki, bizalmas?
  • Mária istenanyaságát nem rangnak tekinti, együtt csodálkozik és ad hálát a pásztorokkal mindazért, amiről azok beszámolnak. Mi öntudatos hívőként tudunk-e örülni mások hitélményének, a másokkal történt csodáknak? Esetleg egy olyan találkozásnak, amit „valaki más” az Eucharisztiában tapasztal meg?

Április

Nagyböjt 5. vasárnapja

„Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” (Jn 8,7b)

Szempontok a szöveghez:
Ez az egyik legerősebb jézusi igazság, amit emberekkel szembesít az Úr. És ez az egyik legdöntőbb dolog, amit az emberek – Jézus nevében – azóta sem tartanak be. Amikor Jézus példabeszédében a farizeusról és a vámosról beszél, a farizeus szájába az alábbi imádságot, tehát Isten előtt vállalt vallomást adja: »Köszönöm, hogy nem vagyok olyan, mint ez itt hátul« (vö. Lk18,11). Pedig ki is dönti el, hogy valóban nem vagyunk olyanok, talán még rosszabbak, mint az ott hátul? S mindezt csak azért, mert neki van lelkiismeret-furdalása és nem mer előbbre jönni. Mert ő alázatos, ellentétben velünk? Van-e annál nagyobb ’bűn’, mint amikor az ember nem érzi, hogy bűnös? Amikor hihetetlen gőggel és öntudattal Isten elé áll és jelzi, hogy tökéletes? S ha Isten ezt megcáfolja, még ő van megsértve? Hol lehet, hogy lehet az ilyen embernek nyilvánvalóvá tenni, hogy hazudik Istennek, másoknak, magának? 

Gondolatok:
 Isten mindig azt jelzi, hogy valami újat akar velünk véghezvinni. Nem lehet a múltból élni, nem lehet dicsekedni folyton a múlttal. Előre kell néznünk, akárhány évesek is vagyunk.
 Mikor is mondhatjuk el magunkról, hogy a célban vagyunk… A célt Isten jelöli ki. Nem vehetjük el Tőle a ’cél’ kijelölését. Ha mi már a célban is érezzük magunkat, lehet, hogy Isten üzen: a ’cél’ még nagyon messze van.
 A házasságtörő asszony kapott Jézustól egy új lehetőséget, egy új életet. A történetnek folytatása van, bár nincs megírva az evangéliumban. Tudott élni vele, hogyan alakult az élete ezután? Sokan hiszik azt, hogy egy ilyen asszony nem változik meg. Ez is előítélet; lehet, hogy ez az asszony a kezdeti egyház egyik ismert alakja volt (talán maga Mária Magdolna). 

Kérdések, fölvetések:
 Vagyunk-e annyira erősek, hogy elfogadjuk Jézustól a legnehezebb, legerősebb igazságokat is, amelyekkel szembesít?
 Merjük-e úgy magunkhoz venni az Eucharisztiát, ahogy Szent Pál ír róla: saját ítéletünket esszük és isszuk vele (vö. 1Kor 11,29)?
 Sokszor félünk, mennyire méltatlanul áldozunk. De talán nem is ez a lényeg, sokkal inkább az üzenet, amit Isten a szentségben lekódol: menj, de többé ne vétkezzél. Átérezzük ezt?

Virágvasárnap

„Áldott az Úr nevében érkező király! – kiáltozták. Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!”. (Lk 19,38)

Szempontok a szöveghez:
Virágvasárnap a nagyhét kezdete és egyben meghívásként, bevezetésként megjelenítése a
nagyhét eseményeinek. Jézus jeruzsálemi bevonulása már Húsvét dicsőségét jelzi, a passió pedig szenvedésének és kereszthalálának eseményeit jeleníti meg számunkra. Ezt a kettősséget hordozza a két evangéliumi szakasz. Jézus szamárcsikón történő bevonulása királyi bevonulás és a városba érkező zarándokok is királyként szólítják meg. A zakariási jövendölést teljesíti be: „Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján.” (Zak 9,9) A szamár nem az uralkodók, hadvezérek harci állata, hanem az egyszerű, békés embereké. Jézus nem erőszakot hordoz, hanem Isten üzenetét, szeretetét jött beteljesíteni, végérvényessé tenni minden ember számára. A szentmise elején a felszólítás: „Kövessük a Jézust ünneplő jeruzsálemi nép példáját”, arra buzdít, hogy járjunk Jézus nyomában, bármi történik vele. Ez a mi személyes, mellette való döntésünk, és a mi bevonulásunk is. Ez az együtt járás a szentmise bűnbánati része, amely lehetőséget ad, hogy mindazt, amit önző módon vártunk Jézustól, ami pusztán a saját akaratunkról szól, elengedjük és bizalommal adjuk át magunkat az ő követésének. 

Gondolatok az Eucharisztiához:
A szentleckében, a filippiekhez írt Krisztus himnusz az önkiüresítésemre szóló meghívás is, hogy ő legyen a mindenem, ő töltse be az első, legfontosabb helyet. 

Kérdések, fölvetések: 

• Amikor látványosak, hangosak, bőven terítettek az ünnepeink, hogyan van ebben jelen Isten szeretete?

• A hatalom eszközeit használjuk, vagy merjük felvállalni szegénységünket a világ előtt is?
• Dávid király, az Úr ládájának Jeruzsálembe történő bevitele során, a lecsupaszított alázatosságig, nem szégyellt egy szál efodban, teljes szívéből, teljes lelkéből,  minden erejéből táncolni. 

Nagycsütörtök

„Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének.” (Jn. 13,2.)

Szempontok a szöveghez:

Jézus szenvedése és halála előtti estét tanítványai körében tölti. Most újra elmondja nekik
küldetésének titkát. Nemcsak szavakkal, hanem nagyjelentőségű jelekkel is. Jézus egy megrendítő cselekedettel még egyszer összefoglalja életének és isteni küldetésének igazi tartalmát. A lábmosás gesztusa Isten Fia lealacsonyodásának a jele, aki felvette a mi emberi természetünket, megismerte az üldöztetést, az éhséget és a szomjúságot, az szenvedést és az örömöt. Az egykori keleti szokás szerint a vendéglátás része volt, hogy a (rab)szolgák lemosták az út porát a megérkező vendégek lábáról. A házigazda kitüntető tiszteletének jele volt ez vendége iránt. A szolgák parancsra, kényszerből végezték ezt a feladatot, de Jézusnak nem parancsolja ezt senki. Az ő részéről szokatlan, váratlan ez a cselekedet, maguk az apostolok is elcsodálkoznak tettén. Ezzel magyarázható Péter apostol tiltakozása is. Jézus önként teszi ezt, szeretetét akarja megmutatni azzal, hogy a szolgák munkáját végzi. A szolgálatkészség és az alázat lelkületét akarja felébreszteni apostolaiban, miként ez szavaiból világosan kiderül. Ő nem uralkodni, hanem szolgálni, üdvösségünket szolgálni jött a világba. Tanítványainak is ezt kell tenniük. 

Gondolatok az Eucharisztiához:
A lábmosás szorosan összefügg az Utolsó Vacsora folytatásával, a kenyér és bor testeként és véreként való bemutatásával, valamint a másnapi keresztáldozattal, amelyben valósággá válik Jézus önátadása. Az Eucharisztiával és a keresztáldozattal együtt alkotja a lábmosás Jézus szeretetének végső, beteljesítő jelét. Ahogyan a II. Vatikáni zsinat is tanítja: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával azon az éjszakán, melyen elárultatott, megalapította testének és vérének eukarisztikus áldozatát, hogy így a keresztáldozat a századokon át az ő eljöveteléig jelenlévő valóság legyen.” (Sacrosanctum Concilium, 47. pont.) Az Oltáriszentség a világból távozó Jézus ajándéka egyházának. Ez Jézus irántunk való szeretetének a jele. Minden szentmisében ezt jelenítjük meg, és jelenvalóvá tesszük az Úr szeretetből vállalt áldozatát. Jézus közöttünk maradt, hogy lelkünk táplálója legyen, hogy az Élet Kenyere legyen a számunkra. Lisieux-i Kis Szent Teréz ezt így fogalmazza meg: „Ó, nem azért száll le minden nap az égből, hogy az arany cibóriumban maradjon, hanem azért, hogy egy másik Eget találjon magának, amely sokkal, de sokkal kedvesebb számára, mint az első volt: az Ő képére teremtett lelkünk Egét, az imádandó  Szentháromság élő templomát.”

Kérdések, fölvetések:

• Kész vagyok-e folytatni az Ő szolgálatát és áldozatát? Kész vagyok-e Jézust szolgálni minden emberben?
• Kész vagyok-e életemet mások szolgálatára szentelni, feláldozni? 

Nagypéntek

“Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” (Jn 18,11)

Szempontok a szöveghez:
Jézus egyre inkább tisztában van azzal, hogy Atyja milyen áldozatra kéri. Tudatosan megy
Jeruzsálembe, a szent városba, mert ott kell beteljesíteni küldetését. Halálos ellenfelei onnan valók, ő mégsem hátrál. A Getszemáni kerti imájában teljesen átadja önmagát mennyei Atyja akaratának. A katonák tétova kérdésére bátran és nyomatékosan kijelenti: Jahve vagyis “én vagyok”. A zsidó templomőrség katonái ezt hallva meg is hátrálnának, de Jézus immár tudatosan megy elébe az eseményeknek. A zsidók úgy értelmezték Jézus halálát, hogy Isten elvetette őt, hiszen várakozásuk szerint a Messiás örökre megmarad. Az egyház azonban ezzel szemben arra hivatkozott, hogy itt Isten terve valósult meg, amit az Ószövetség előre jelzett. Jézus maga is tudatában van ennek a beteljesedésnek. A halálra gyötört ember szomjúsága természetes, de az ősegyház az Írások összefüggésében a Zsolt 69,22 teljesedését látta: „Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel  kínáltak.” Jézus maga akarta, hogy minden beteljesedjen, és akkor hal meg, miután ennek megvalósulását megállapította.

Kérdések, fölvetések:

• Isten üdvösségünket munkáló akaratának felismerése megrendítő és mégis  felszabadító hatású.

• Személyes életem mely pontján sikerült jól döntenem mellette?
• Miben tapasztaltam meg, hogy épp aminek elvesztésétől sokáig féltem, és  emberileg ragaszkodtam hozzá, annak elengedése tette lehetővé, hogy megragadjam Isten ajándékát?
• Mit mond nekem, mire szomjazik Jézus, amikor a keresztre feszítve szemlélem őt?
• A magam életében mit tartok olyan fontosnak, hogy anélkül nem szeretnék meghalni? 

Húsvét vigilia

„Tiszta vizet hintek rátok…” (Ez 36,25)

Szempontok a szöveghez:
Az ószövetségi olvasmányok végig vezetnek minket a víz szimbolikáján, míg végül Isten virrasztó népe a keresztség titkával és ünneplésével érkezik el a föltámadáshoz, mint tetőponthoz. A húsvéti vigilia nem más, mint egy hosszú elmélkedés a víz és az élet titkáról. Mert ahol víz van, ott élet van, s benne rejlik a külső-belső tisztulás, frissesség, újjászületés, küzdelem és elindulás is. Ábrahám áldozatot mutat be, mert általa meg akar tisztulni, s megkapja az áldás ígéretét. A Vörös-tenger vize a megmenekülés, az új élet, új remény, de ugyanakkor a pusztulás jele is. Iszonyú erő! Izaiás úgy festi le a forrást,  mintha egy személy lenne: hív minket: „Ti szomjazók…!” Ezekiel az új élet és az újjá teremtés ígéretét köti össze a víz témájával. Szt. Pál a föltámadás titkát a keresztséggel kapcsolja össze: meghalni és föltámadni annyit jelent, mint szinte megfulladni és újra levegőt venni a víz fölött.

 
Gondolatok az Eucharisztiához:
Az Eucharisztia és a víz titkában egyaránt megtalálhatók a teremtés, bűnbeesés és megváltás, áldozat és áldás, élet és halál, fogság és kivonulás, félelem és remény, feltámadás és örök élet kimeríthetetlenül mély témái. S mindennek az origója maga Krisztus, hiszen „oldalából vér és víz folyt ki”. Ő a forrás. Ezért imádkozhatjuk a zsoltár szavait: „Minden forrásom belőled fakad.”

Kérdések, fölvetések:

• Hogyan tekintek a keresztségre: Magán jellegű szertartás? Családi eseménnyé alacsonyított összejövetel? A templom egy sarkában elvégzett keresztelő?
• Hogyan tudnám élőbbé tenni a hívek felé a keresztségi fogadás szavait a liturgikus év többi részében? 

Húsvétvasárnap

„Miért, mi történt?” (Lk 24,19a)

Szempontok a szöveghez:
Jézus, a Feltámadott kérdezi ezt az Emmauszba igyekvő tanítványoktól. Történt egyáltalán valami? Mi maradt hátra abból, ami volt? Része lett az életeteknek, a személyiségeteknek? Fájdalmatok és csalódásotok mellett mit idéztek vissza abból, amit láttatok, hallottatok, ami élményt vagy örömet jelentett? Ami egy pillanatig azt hitette el veletek, itt és most van jelen a megváltás – az üdvösség. Valóban a halál mindennél erősebb? Vagy maradt még egy szikrányi remény arra, hogy az élet legyőzheti a halált…

Gondolatok:
 Péter így kezdi pünkösdi beszédét: „Ti tudjátok, hogy mi minden történt…” Emlékeznünk kell arra, ami volt, és ebből kell felépíteni azt, ami eljövendő – a végső időkre.
 Pál a Húsvét lényegét így foglalja össze: „Keressétek tehát azt, ami odafönt van.” A mennyből alászállott Isten Fia nem egyszerű ’tisztelgő-látogatást’ tett a Földön, az ember élet- környezetében; azért jött, hogy Magához emeljen bennünket, a saját életébe, amit
Mennyországnak nevezünk.
 Jézus nincs a sírban. A húsvéti pillanattól kezdve nem ’Jézusnak nincs jövője’, hanem a sírnak. A sír a mulandó, Jézusban az ember a maradandó.

Kérdések, fölvetések:
 A Feltámadott Jézus él. Az élet jele a találkozás. Miben találjuk meg Jézust, hol találkozunk Vele mint Élővel – ma?
 Az Eucharisztia maga a Feltámadott valósága. Hisszük-e azt, hogy aki 2000 éve megismerhető volt, az ma is itt van velünk?
 Az emmauszi tanítványok a kenyértörésben felismerték Jézust. A kenyértörés gesztusa ma is Jézusra utal, mert a kenyeret megtörni igazán csak Ő tudja. A megtört kenyér, a szétosztott kenyér az emberek összegyűjtésének tette. Keressük-e a kenyér megosztásában az emberi közösséget? 

Húsvét 2. vasárnapja, az isteni irgalmasság vasárnapja

„Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát.” (Jn 20,20)

Szempontok a szöveghez:
Tamásnak fontos, hogy személyesen tapasztalja meg a Feltámadott jelenlétét. Jézusnak fontos Tamás barátsága, kérése. Jézusnak minden ember istentapasztalatra való törekvése fontos. Aki kitartóan keresi őt, annak meg fog mutatkozni, meg fog jelenni az ő egyéniségét, személyét, nyitottságát figyelembe véve. A lelkigyakorlatokon, a kereső ember számára a Szentírás és saját életének találkozása az Istennel, bensőséges kapcsolattá válik a kitartó imában. A sebek már begyógyultak, áttetszőek. A Faustyna Kowalska nővér által népszerűvé vált, az Isteni Irgalmasság képén levő Krisztus-seb sugárzik, tündököl. Nem vádol, hanem kiengesztelődésre, megbocsátásra, elfogadásra hív. Bevon Jézus jelenlétébe, a vele való kapcsolatba: „Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Jézus barátságához hozzátartozik a vele való találkozás keresése, a kitartó, türelmes várakozás, a kapcsolat örömének, erejének tapasztalata.

Gondolatok az Eucharisztiához:
Ha valaki az Élet áramlatába, kisugárzásába áll, engedi és keresi, hogy Jézus az Eucharisztiában átjárja a gondolatait, érzéseit, sötét oldalát – bármilyen fájdalmas is -, akkor egy belső rendeződés történik a lelkében és ez mások számára is tapasztalható lesz.
Tamás apostolban Jézus sugárzó, áttetsző sebei a megbizonyosodást, az „Én Uram, én Istenem” felkiáltást, vallomást ébresztik. Ez elsősorban nem a hit megvallása, hanem a személyes szeretetkapcsolat megnyilvánulásának örömteli felismerése, elfogadása.

Kérdések, fölvetések:
A többi tíz nem zárja ki Tamást a közösségből, mert hitetlen, mert saját tapasztalatra, istenkapcsolatra vágyik, hanem türelmesen együtt imádkoznak, reménykedve abban, hogy Jézus őt is megajándékozza jelenlétével. Hiszem-e, hogy a „hitetlenek” életében, keresésében, provokatív kijelentéséiben is ott van az Isten? Az én kezem mit közvetít, mi árad belőle, mire nyújtom ki, hogyan válik áldóvá, védelmezővé, krisztusivá?

Május

Húsvét 3. vasárnapja

„ Az Úr az” (Jn. 21,7)

Szempontok a szöveghez:
A mai vasárnapon az egyik legszebb és legmegrázóbb feltámadás-beszámolót olvassuk. A Feltámadt Krisztussal való találkozások sora Jeruzsálemből áttevődik a Tiberiás-tó partjára. Az apostolok nem kapva különleges utasítást, visszatérnek Galileába, eredeti foglalkozásukhoz, a halászathoz. A találkozás leírását két részre oszthatjuk: találkozás a Feltámadt Krisztussal és a csodálatos halfogás, valamint Jézus és Simon Péter párbeszéde.
Mint annyiszor, ezen az éjszakán sem fognak semmit. Isten nélkül valahogy nem megy. Lehet, hogy ezzel szerették volna kiverni fejükből a csalódásokat, a munkába temetkezve akartak napirendre térni a történtek fölött, de sehogy nem sikerült. Hajnaltájban azonban ott a Mester a parton. Füstölgő parázs, rajta hal. Odakiált nekik: „vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán”, és ismét megtörténik a csoda. Kivetik a hálót és színültig megtelik. A Tiberiás tó partján Jézus láttatja magát, de nem ismerik fel. A Feltámadt Krisztus jelenléte nem magától értetődő, kér egy elfogadást annak a részéről, aki találkozik vele. Most is a szeretett tanítvány az, aki elsőnek kapcsol, hamarabb felismeri. Jézus és Péter párbeszédét Péter vallomásának is nevezzük. Nem a nagyszájú, dicsekvő Pétert látjuk itt, aki jobb a többieknél, hanem egy bölcsebb, alázatosabb embert, aki nem állít többet, mint amire képes. Isten szeret minket, amikor alázatosak vagyunk, amikor Péterhez hasonlóan megvalljuk Előtte kudarcainkat és gyöngeségeinket.

Gondolatok az Eucharisztiához:
A feltámadt Krisztus, aki erős és győztesen tért vissza, továbbra is az ő szelídségét és irgalmát mutatja meg az apostoloknak: megmondja a helyet, hogy hol halásszanak, tűzet gyújt és reggelit készít nekik. Napjainkban Krisztus továbbra is gondoskodik öveiről: vasárnapról vasárnapra megteríti az Eucharisztia asztalát és önmagával táplál bennünket. Az Egyház által bemutatót Eucharisztia jele az Ő jelenlétének, vagyis az Ő  gondoskodásának és ajándékozásának. A Feltámadott ma is jelen van Egyházában és arra hív bennünket, hogy vegyünk részt asztaltársaságában és ne csak egyszerű nézők legyünk a szentmisén. 

Kérdések:
Felismerem-e Jézus jelenlétét az életemben, a mindennapi szép pillanatokban, a nehézségek idején?

Mi lenne az én válaszom, ha Jézus ma megkérdezné: „Szeretsz te engem?”

Húsvét 4. vasárnapja

“A Bárány legelteti, és élővizek forrásához vezeti őket” (Jel 7,17)

Szempontok a szöveghez:
Az első krisztuskövetők mind a zsidóság köreiből kerültek ki. De a többség hamarosan szembe fordult a keresztényekkel: kiűzték őket a zsinagógáikból. Ezáltal – Mesterükhöz hasonlóan – kiszolgáltatottá lettek a rómaiak előtt is, hiszen immár nem a megtűrt vallás követői. A zsinagóga az egyik oldalról, az állam a másik oldalról tört ellenük. De épp ennek következtében fordultak a pogányság felé, vagyis minden nép számára hirdették a
Krisztus Jézusban megvalósult Örömhírt, a kiengesztelődést Istennel, minden ember egyetemes testvériségét. Lám, az egyház így indult el küldetése teljesítésére! A názáreti Jézus és a mennyei Atya lényegileg egy. Ezt ugyan megértik a zsidók is, de a felháborodáson túl nem jutnak – ez lesz a vesztük. 

Gondolatok az Eucharisztiához:
Hitvalló életünkkel már most, földi életünk során bekapcsolódunk a mennyei liturgiába. A szenteknek vagyunk polgártársai. Krisztus a Pásztorunk, aki az élővizek forrásához vezet bennünket. Az isteni ige meghallása és szentségek vétele kegyelmi források, amelyekkel élnünk kell! 

Kérdések:
 Milyen váratlan eseményben, nehéz élethelyzetben fedeztem fel utólag, hogy az Úr akarata valósult meg?
 A szentmise mely mozzanatai döbbentenek rá, hogy ott ég és föld találkozik, a töretlen
mennyei liturgia földi vetületében veszek részt?
 Kiket és hogyan kellene nekem is a Jó Pásztor módjára terelgetnem, a tanítás és a szentségek erejével táplálnom?

Húsvét 5. vasárnapja

„Amint … úgy …” (Jn 13,34)

Szempontok a szöveghez:

Az első keresztények a Húsvétot követő heteket arra szánták, hogy reflektáljanak Jézus átadatásának és pászkájának történéseire, tapasztalataira, majd lassanként kialakuló istentiszteleti rendjük segítségével évről évre újra átélték, s így egyre jobban megértették, mi miért történt. Ezért a mai vasárnap lényegében a Nagycsütörtökre való reflexióként is felfogható. Az utolsó vacsora titokzatos gesztusai és szavai a gyengeség győzelmét vetítik előre. Jézus értelmezésében ugyanis a szeretetnek nem az uralkodás vagy a birtoklás a lényege, s nem is az, hogy ráerőltetjük akaratunkat a másikra. Aki szeret, az önvédelmi törekvések nélkül elfogadja a másikat olyannak, amilyen. A jézusi értelemben vett szeretetben nincs sem méregetés, sem versengés, sem rosszmájú hasonlítgatás, sem pedig ítélet. Jézus még utolsó óráiban is így válik az erőszakmentes küzdelem „élharcosává”. Pál apostol is hasonlóról beszél, amikor a korintusi gyülekezettel megosztja gyöngeségének tapasztalatait (2Kor 12,1-13). De mérhetetlenül kevés lenne, ha Jézus (vagy bárki az ő nyomdokain) csak beszélne a szeretetről. Az életpélda pecsételi meg szavainkat, s tesz minket hitelessé.

Gondolatok az Eucharisztiához:
Magunkhoz venni az Eucharisztiát nem más, mint teret nyitni a szívünkben annak a szeretetnek és bizalomnak, mellyel a föltámadt Krisztus fordult a tanítványok felé. Egy karthauzi szerzetes szerint „a mi oldalunkról ez a tapasztalat bármily tökéletlen is, már önmagában lenyűgöző. Ugyanakkor csak visszfénye valami olyannak, ami magában Istenben létezik. Ha valóban elkezdünk hinni az Atya végtelen gyengédségében, szinte kénytelenek vagyunk egyre teljesebben és egyre nagyobb örömmel alászállni egy olyan területre, ahol nem birtoklunk, nem értünk, nem irányítunk semmit”. Márpedig a
szentáldozás épp ilyen terület.

Kérdések:
Visszatekintve a húsvéti szent három nap tapasztalataira mit emelnék ki, mint Jézus szeretetének jelét, mellyel megérintett engem?
Hogyan tudnám a mindennapokban gyakorolni azt, ami a szentáldozás alkalmával az „ölembe hullik”: a nem-birtoklást, a nem-megértést, a nem-irányítást?

Húsvét 6. vasárnapja

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat… Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat.” (Jn 14,23-24)

Szempontok a szöveghez:
Nem fordítva hangzik el Jézus kijelentése: aki megtartja tanításomat, az szeret engem. Felfogni, értelmezni, majd megtartani Jézus tanítását lehet szimplán logikai történés. Az ember leül és átgondolja, miről beszél Jézus, majd az emberiség bölcselettörténetébe helyezve ’beméri’, mennyit ér, amit hall. Többletet hordoz-e magában, mint annyi más, amit előbb (vagy utóbb) hallott? Így viszont Jézus minden emberi szava csak mérlegre tehető anyag, amit befolyásol a pillanatnyi hangulat, érzékenység, életállapot, stb. Ha ’jókor’ szólít meg, hat rám, ha ’rosszkor’, megvetem. Ez lenne az igazság? Jézus mást mond: a vele való személyes kapcsolat, a természetesen kialakítható szeretet ad hitelt a szavainak, a tanításának, mindannak, amit mond. Volt/van olyan ember, aki előbb látta őt jót/csodát tenni, s csak azután figyelt fel arra, mit is tanít. Az nem baj, ha így történik. Jézus mint Isten Fia a maga jelenlétével teszi ránk az elsődleges hatást, a Szó erre épül. 
 A megígért Szentlélek a Szentháromságban is a Szeretet kapcsolatteremtő ereje, sőt személye. Jézus úgy ajánlja fel Őt, mint Isten és ember között is a szeretet kötelékét.
 Jézus Isten békéjét kínálja fel az embernek. Istenben (a Hármas-Egy Istenben) mindig béke van, az emberek közt Ádám és Éva óta (majd Káin és Ábel óta végképp) jelen van a zavar, a békétlenség, az irigység, a gyűlölet, a pusztítási vágy. Az ember újra Isten képmásává kell, hogy váljon. Ez akkor sikerül, ha tökéletes békét érez magában.
 Jézus végső ígérete: visszajövök hozzátok. Minden reményünk alapja a megnevezett ’Visszatérés’. E nélkül mindenünk, amink van, értelmetlen.

Kérdések:
 Pál és Barnabás üzenete az embernek: Isten nem rak ránk nagyobb terhet, mint amit elbírunk. Az Eucharisztiában erőt ad ahhoz, amit el kell viselnünk, erővel és méltósággal. Mit látunk meg az Eucharisztiában: megszorító parancsot vagy életadó erőt?
 Az új életünkben, amit a keresztségben kaptunk, valóban Jézus az alap, a dicsőség, a
világosság? Ahol minden más – bármi is legyen az – csak viszonylagos?
 Jézus azt kéri, ne nyugtalankodjon a szívünk. Az Eucharisztia valódi hatását érezzük-e úgy,
hogy csüggedésünket feloldja és legyőzi, akár Húsvétkor a halált?

Június

Urunk menybemenetele

„De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig. Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől.” (ApCsel 1,8-9)

Szempontok a szöveghez:
Az Úr feltámadása, mennybemenetele, a Lélek kiáradása egyetlen valóság, esemény. Amiért mi különböző időpontokban ünnepeljük, azért jó, mert lehetőségünk van újra és újra ízlelni, közel engedni, átélni ennek a misztériumnak a gazdagságát, éltető erejét, örömét. Időre van szükségünk, ahogy az apostoloknak is, hogy egész valónkat – a zsigereinkig – átjárja ez az életet adó valóság. Időt kapunk, hogy megtapasztaljuk és megéljük, hogy Isten Lelke lebeg felettünk és szeretne bennünk megpihenni. Az Úr születésével magára vette és megélte, mennybemenetelével pedig felvitte emberi természetünket Isten világába. Nincs az az emberi valóság; elesettség, sérülés, reménytelenség, ami távol tartaná őt tőlünk, amiben ne érezne együtt velünk. Világosságot
szeretne gyújtani bennünk, hogy megértsük: milyen reménységre, jelenlétének felismerésére, benső gazdagságra hívott meg bennünket (vö. Ef 1,18-19).

Gondolatok az Eucharisztiához:
Ha a föltámadt Úr eucharisztikus jelenlétében nyitva látjuk az eget; a feladatainkra, terveinkre, küzdelmeinkre, gyengeségeinkre onnan vetül a fény, onnan kérünk értékeink
megkülönböztetéséhez segítséget, akkor értelmes, teljes életet élhetünk. Ha Isten jelenlétében vagyok, imádkozom; megnyílik felettem az ég. János evangéliumában Jézus azt mondja: „Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia.” Ha Isten előtt felvállalom mindazt, ami lehúz, lenyom a földre; erőtlenségeimet, bűneimet, akkor tud felemelni. (II. hét kedd, reggeli dicséret kantikuma: A halálos beteg szorongása és a meggyógyult öröme – Iz 38,10-14. 17-20)

Kérdések:

• A nehézségek elől, megküzdendő feladataim elől menekülök, amikor az égbe szeretnék emelkedni?
• Milyen tapasztalataim vannak Isten felemelő szeretetéről, amikor a porban érzem magam és az ő segítségét kérem?
• Isten irgalmas szeretetének megtapasztalása ellenére miért nehéz felvállalnom
  gyengeségeimet, miért nehéz mezítelenül megállnom Isten előtt? 

Pünkösdvasárnap

„E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20,22)

Szempontok a szöveghez:
A mai evangélium visszavezet minket Húsvétvasárnaphoz, amikor a zárt ajtók mögött a feltámadt Jézus megjelenik apostolainak. Az apostolok a feltámadt Jézus jelenlétének köszönhetően egy nagy átalakuláson mennek át: a szomorúság örömmé, a félelem tanúságtétellé változik. Amint a félelmet legyőzik, a feltámadt Krisztus erejével  alkalmassá válnak a misszióra. Jézus mostmár tudja mondani nekik: „Békesség nektek!”, amivel a legjobbat közli, ami Istenben van: a halált legyőző életet. Az apostolok küldetést kapnak, elmenvén az egész világra a feltámadt Jézus életét hirdetve. És hogy mindannyian a béke hírnökei legyenek, megkapják a feltámadt Jézus ajándékát, a Szentlelket. „Vegyétek a Szentlelket!”, vagyis vegyétek az élet teljességét. Jézus, amikor Lelkét küldi apostolaira, mintha azt mondaná nekünk: vállaljátok önmagatokat és egymást. Szegődjetek bátran szolgálatomba, legyetek a Szentlélek munkatársai, merjetek dönteni!
Gondolatok az Eucharisztiához:
XVI. Benedek pápa a 23. Ifjúsági Világnap alkalmából irt üzenetében így fogalmaz: „az Eucharisztia ’örök Pünkösd’, hiszen valahányszor szentmisén veszünk részt, megkapjuk a
Szentlelket, aki még mélyebben egyesít bennünket Krisztussal, és olyanná formál, mint Ő.
Kedves fiatalok, ha gyakran vesztek részt szentmisén, ha időt szántok az Oltáriszentség imádására, a szeretet Forrása, vagyis az Eucharisztia révén eljuthattok arra az örömteli elhatározásra, hogy életeteket az Evangélium követésére szenteljétek. Ugyanakkor azt fogjátok tapasztalni, hogy amikor a mi erőnk már nem elég, a Szentlélek formál át bennünket, tölt el erejével és tesz minket a feltámadt Krisztus lendületes tanúivá.”
Kérdések:

• Szoktam-e kérni Jézust, hogy kísérjen Szentlelkével?

• Milyen helyzetekben tapasztaltam meg a Lélek jelenlétét?
• Engedem-e, hogy működjön bennem és általam? 

Szentháromság vasárnapja

“Az Igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra” – ígéri Jézus (Jn 16,13)

Szempontok a szöveghez:
A 19. században terjedő agnoszticista vélekedéssel szemben foglalt állást Anyaszentegyházunk, amikor az I. vatikáni zsinaton (1879) kötelező erővel hirdette ki azt a dogmát, aminek lényegét már a római levélben is megfogalmazta az Apostol, vagyis mindig is vallottunk: “Az egy igaz Istent, alkotásaiból, a természetes emberi értelem biztosan felismerheti”
– Az”egy igaz Istent”; vagyis nem mást, hanem akit a krisztushívők Istennek vallanak, 
– “alkotásaiból”; vagyis nem okvetlen a kinyilatkoztatás fényétől megvilágítva, hanem az
embert körülvevő világ rendezettségéből és szépségéből kiindulva,
– “a természetes emberi értelem”, vagyis a józan paraszti ész,
– “biztosan felismerheti”; vagyis nem valami homályos sejtésünk van Róla.
Tehát a monoteista felfogásra minden következetesen gondolkodó ember eljuthat. Ám Isten belső világát csak a názáreti Jézus személyében megtestesült Fiú tárhatta fel nekünk. “Aki engem lát, látja az Atyát” kijelentés mögött az a kinyilatkoztatás van, hogy aki Jézust hallja, látja, befogadja, az valójában a halhatatlan és láthatatlan mennyei Atyaistennel találkozhat, hiszen Krisztus a “láthatatlan Isten képmása” (Kolosszei levél).

Gondolatok az Eucharisztiához:
Jézus vallomása szerint “Én és az Atya egy vagyunk”, ezért aki az eucharisztikus színek alatt Krisztust szemléli illetve veszi magához, az az Egyetlen és mégis Háromságos Istennel lép közösségre.

Kérdések:
 Igyekszem-e felebarátaimmal úgy beszélni Istenről, hogy azok is – jó értelemben vett –
istenfélelemre jussanak, akik távol tartják magukat az egyház szervezetétől?
 Mivel a kinyilatkoztatás befogadása csakis hitből fakadhat, azt csak kellő tisztelettel
ajánlhatom fel embertársaimnak – minden erőszakoskodás nélkül, csakis tanúságtételem által egyengethetem a hitre jutás útját. Emlékeim szerint mikor és kivel sikerült a személyes meggyőződésemet megosztani?
 Kellő odafigyeléssel vetek-e magamra keresztet, illetve rajzolom az áldás jelét a hívekre?

Úrnapja

„Mindnyájan ettek és jóllaktak.” (Lk 9,17)

Szempontok a szöveghez:
Milyen bölcs az evangélista, az áthagyományozó keresztény közösség és az egész egyház
mind a mai napig, hiszen rendkívüli tágassággal tárják elénk a kenyérszaporítás üzenetét! A leírás nem szűkül le a csodatételre, hanem a tanítás-gyógyítás-közösség-ünnep egységében láttatja a születőben levő krisztusi közösségek életét és működését. Egyház mivoltunk négy alapeleme nem létezhet egymás nélkül:
„Beszélt nekik Isten országáról” – az ige mint manna; igehirdetés, martüria
„Meggyógyította azokat, akiknek gyógyulásra volt szükségük” – növekedjünk a szegények egyházává!; szeretetszolgálat, diakónia.
„Ötvenes csoportokban” – nem tömegmozgalom, hanem közösségszervezés, mini-
egyházközségek; koinonia
„Az égre tekintett, megáldotta, megtörte és tanítványainak adta” – az utolsó vacsora
ismétlődő gesztusai; liturgia 

Gondolatok az Eucharisztiához:
Az egyház az Eucharisztiából él (II. János Pál: Ecclesia de Eucharistia). A szentmise ünneplésének következményei vannak, ezért folyamatos feladatunk, hogy a liturgián kívül a másik három egyházi alapfunkcióra is figyelmet fordítsunk. A templomba járó hívek jó része ugyanis még mindig szűken, kicsinyesen, önközpontúan értelmezi a szentmisét. Hányszor halljuk: „azért jövök el, hogy megnyugodjak”. Ezzel szemben a május elején elhunyt Jean Vanier kiszélesíti a táplálék, a manna fogalmát, és egész keresztény életünk, mindennapjaink tágasságába, szeretetkapcsolataink, közösségi létünk és szolgálatunk dinamikájába helyezi a communiót: „A közösségi élet minden pillanatban megkívánja, hogy túllépjünk önmagunkon. Ha nincs meg a szükséges szellemi táplálék, begubózunk kényelmünkbe, biztonságérzetünkbe, vagy a munkába menekülünk. Falakat emelünk érzékenységünk köré. Lehetünk udvariasak, szabálytisztelők, de nem szeretünk. És amikor az ember nem szeret, akkor nincs öröm, nincs remény. A legfőbb táplálék a hűség: hűség a mindennapi élet ezer apró figyelmességéhez. Aki hűséges akar maradni a hétköznapi életben, annak szüksége van a mindennapi reggeli mannára, amely igen közönséges, nem különösebben ízletes eledel. A szövetséghez, a ránk váró feladatokhoz és a kis dolgokhoz való hűség mannája ez; a találkozások, a barátság, a „szeretlek”-et sugárzó, szívet melegítő pillantások és mosolyok mannája.” (A közösség. A megbocsátás és az ünnep helye, 219-220.o.)

Kérdések:

Hogyan tudnám tágasabban értelmezni a magam számára a szentmisét? Mi segítene ebben?

Évközi 13. vasárnap

Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: „Nem tudjátok, milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentsen.” Ezután másik faluba mentek.

(Lk 9,54-56)

Szempontok a szöveghez:
Lukács evangéliumában Jézust az első útján a názáretiek elutasítják, amikor pedig Jeruzsálembe tart a szamaritánusok nem fogadják be. Mindkét történet előrevetíti a Jeruzsálemben történő teljes elvetését. Az apostolok reakciója hasonlít Illés prófétáéhoz, aki olyan tüzes lelkű volt, hogy a Baál papjai előtt lehívta az égből a villámot, azután pedig megölette őket. De Illés ezután „megtért” és azzal az Istennel találkozott, aki a nem a tűzvészben… hanem a leheletnyi szellőben van. (Kir 18,20-40; 19,1-16) Jézus az apostolait arra tanítja, hogy a hithirdetésnek nem szabad erőszakra épülnie. Senkit sem kényszeríthetek a jóra! Jézus nem áll bosszút, egész működése alatt, nem kényszerített senkit – lelkileg sem – akaratának megtételére. Az evangélium, mint örömhír, benső tartalmánál, erejénél fogva kell, hogy helyet találjon az ember lelkében. Nem szabad, hogy az első tanítványok hibájába essünk. Az evangéliumról szóló tanúságtételünk lehet határozott, de szelíd, erőszak nélküli. Elsősorban életpéldánk, ami hatásos lehet. A sivatagi atyák szerint a harag a főleg a gondolatvilágban gyökerezik, és belülről kezdi emészteni az embert. Agathón abba: „A haragos embert – még ha halottat támasztana is föl – nem fogadja be az Isten.” Hüperekhiosz: „Aki nem tudja féken tartani a nyelvét a harag idején, az nem tudja megfékezni a szenvedélyeket sem.”

Gondolatok az Eucharisztiához:
Nincs olyan érzelem, amit ne lehetne Isten elé vinni: a harag, düh érzését ki szabad fejezni és hangot lehet adni annak. A zsoltáros is ki meri mondani negatív érzéseit az ellenségével kapcsolatban. A harag tapasztalatában megszólíthatjuk Istent és már nem fogjuk egyedül érezni magunkat. Amikor Istent kérem indulataimban; a bizalmamat fejezem ki, hogy nem gonoszoké és nem a gonoszságé az utolsó szó. Rá bízom a cselekvést. 

Kérdések:
Tudok-e úgy meghallgatni egy haragos embert, hogy nem ítélem el az indulatai miatt? 
Közel engedem magamhoz az ő problémáját?
Bele tudom magam élni az ő helyzetébe? 
Tudom-e – szelíden – más megvilágításba helyezni a történteket? Pl.: Jézus a házasságtörő asszony elítélésénél. Jónás próféta jele, hogy Isten irgalmasnak bizonyult, nem pusztította el Ninivét, mert szereti az embert, akinek ő ad életet.

Július

Évközi 14. vasárnap

„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” (Lk.10,2)

Szempontok a szöveghez:
Az evangélium hirdetését, az örömhír továbbadását Jézus világméretű aratáshoz hasonlítja. Ez alkalommal nem csak a 12 tanítványt küldi, hanem más 72 tanítványt, vagyis azokat, akik addig a pillanatig állhatatosan követték. Jézus a közeli falvakba és városokba küldi őket, ami jelzi, hogy ez nem egy belső misszió, hanem egy meghívás másoknak, hogy menjenek az Úr aratásába. Nem üres kézzel küldi őket, hanem nagyon pontosan meghatározza a feltételeket, hogy ez a misszió gyümölcsöző és hatásos legyen. Jézus teljes szegénységet kíván és teljes bizalmat Istenben, annak az Istennek az erejében való bizalmat, aki küld. Ez a hetvenkét tanítvány mi vagyunk, mindannyian, akik az egyházhoz tartozunk. A krisztuskövető keresztény lelkes aratómunkás, aki magától a gazdától kapja a küldetését. Ez a küldetés pedig nem kampány, hanem Isten országának hirdetése és építése. A mai evangélium felhívás mindannyiunk számára: Isten rá akar ébreszteni minket küldetésünk felelősségére, nagyságára és szépségére.

Gondolatok az Eucharisztiához:
A 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus utolsó felkészülési évének fókuszában a misszió, az evangelizáció van. Mottója: „Az Eucharisztia forrás a világ életéért”. Szent II. János Pál pápa Maradj velünk, Urunk apostoli levelében így fogalmaz:
„Az elbocsátás minden szentmise végén megbízás, mely arra készteti a keresztény embert,
hogy vállalja az evangélium terjesztését és a társadalom keresztény szellemiséggel való betöltését. E küldetéshez az Eucharisztia nem csupán belső erőt biztosít, hanem – bizonyos értelemben – programot is. Az Eucharisztia ugyanis olyan létmód, mely Jézusból árad a keresztény emberbe, és annak tanúságtétele által szétsugárzik a társadalomba és a kultúrába. Hogy ez megtörténjék, ahhoz minden hívőnek személyes és közösségi elmélkedéssel magáévá kell tennie azokat az értékeket, melyeket az Eucharisztia kifejez, azt a magatartást, amit sugall, és azokat az elhatározásokat, melyekre indít.”

Kérdések, fölvetések:
 Mennyire vonzó az én keresztény életem?
 Készen állok-e arra, hogy kilépjek a jól megszokott közegemből, kis közösségemből, hogy mások felé léphessek?

Évközi 15. vasárnap

„Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél.” (Lk 10,37)

Szempontok a szöveghez:
Ha a törvény szót halljuk, önkéntelenül is összerezzenünk. Eszünkbe jut jó néhány alkalom, amikor összeütköztünk a törvénnyel: olykor jogosan, máskor értelmetlen hatóságok ostoba hivatalnokai korlátozták életünket, elrabolva időnket, pénzünket. Belátjuk azonban, hogy törvényekre szükség van a társadalomban, és magunk is elítéljük azokat, akik fittyet hányva a közösséget megtartó törvényekre öntörvényűnek mutatkoznak. Isten népe hálásan tekint a Törvényre, mert az végső soron nem emberi szülemények, hanem Isten örök akarata érvényesül benne. Egyedül a szeretet törvénye az, ami nem gúzsba köti a vágyainkat, hanem szárnyakat ad neki. Nem azt kérdezi, amit a törvénytudó, hogy mi az a minimum, amit meg kell tartania a törvényből, hanem azt keresi, hogy még mit tehet a másikért. A példázat mindhárom járókelője meglátta a szerencsétlenül járt embert, de csak az egyiknek esett meg rajta a szíve.

Kérdések:
 Ki az a családtagom, akinek problémáját látom ugyan, de elfordultam tőle? Mit tehetnék, hogy szeretve érezze magát általam?
 Láttam-e az egyházközségemben, a munkahelyemen, a lakókörnyezetemben olyan valakit, akihez oda kellene fordulnom? Ha nem is tudom az ő életét megváltoztatni, de bizonnyal kifejezhetem együttérzésemet.
 Az Oltáriszentségben jelenvaló Krisztusra tekintve szoktam-e közbenjárni a testi-lelki
nyomorúságban szenvedőkért?

Évközi 16. vasárnap

„… csak egy a szükséges.” (Lk 10,42)

Szempontok a szöveghez:
Mintha a Mester önellentmondásba keveredne saját magával… Ő, aki szolgaként kiüresítette önmagát, aki azért jött, hogy szolgáljon, aki megmosta tanítványainak a lábát, s aki követésének kritériumává tette a szolgáló magatartást, most mintha ledorongolná azt a személyt, aki szolgál… De talán nem mindegy, hogy valaki „csak” kiszolgáló  személyzet, felszolgáló vagy valóban szolga. Hajlamosak vagyunk elítélni Mártát sürgés-forgása miatt, pedig a szöveg azt mondja, hogy ő fogadta be Jézust. Tehát az első gesztust ő teszi meg: megnyílik, kitárul, beengedi a vendéget. Mária ugyanezt a gesztust a szívével teszi meg: ül és figyel, mint egy jó tanítvány a rabbi lábánál. Vagyis úgy tűnik, mindketten szívesen fogadják Jézust, de ezt két különböző módon teszik. Sokan élesen szembeállítják
e két magatartást, pedig inkább hangsúlyokról van szó. Egyfajta egyensúly keresésről a cselekvés és a szemlélődés között. Contemplatio in actione. Ezt mindannyian megküzdjük saját életünkben. Szent Benedek, s nyomában számtalan Krisztus-hívő a világon vallja, hogy az imádságból indul ki minden minőségi tevékenység. Ilyen értelemben elsőbbséget élvez a munkával szemben („Ora et labora!”). Bizonyára maga is jól tudta, megtapasztalta, hogy „mártázni” bármikor bármennyit lehet, de az imához nagyobb tudatosság, felelősség, belső tartás és főleg döntés kell. Röviden: egy a szükséges, mégpedig a figyelmes, oda-hallgató szív. Ferenc pápa a szöveg kapcsán egy alkalommal a meghallgatásra helyezte a hangsúlyt: „Márta annyira belemerül a készülődésbe, a tevés-vevésbe, hogy szinte teljesen megfeledkezik – és ez a probléma! – a legfontosabb dologról, vagyis a vendég ottlétéről, aki ez esetben Jézus volt. Megfeledkezik a vendég jelenlétéről. A vendéget pedig nem lehet akárhogyan szolgálni, megetetni, ellátni. Legfőképpen meg kell hallgatni – jól jegyezzétek meg ezt a szót: meghallgatni! Mert a vendéget személyként kell fogadni, a maga történetével, érzelmekben és gondolatokban gazdag szívével, vagyis úgy, hogy valóban otthon érezze magát.” (Vatikán, 2016. július 17., Úrangyala imádság)

Gondolatok az Eucharisztiához:
A szentáldozáskor vagy egy-egy szentségimádáson legtöbbször mi magunk beszélünk az Úrhoz. Pedig milyen fontos lenne éppen fordítva: engedni, hogy a szívünkbe érkező Vendég beszéljen, mi pedig hallgassuk meg Őt! Ferenc pápa szavaival: „Ha mi imádkozni kezdünk – például a feszület előtt -, és csak beszélünk, beszélünk, beszélünk, aztán megyünk is a dolgunkra, akkor nem hallgattuk meg Jézust! Így nem engedjük, hogy szóljon a szívünkhöz! Meghallgatni – ez a kulcsszó! Ne felejtsétek el! Befogadásához nem kell sok dolog, sőt, csak egyetlen dolog szükséges: meghallgatni, – testvériesen bánni vele, úgy, hogy érezze, otthon van, nem egy átmeneti szálláson.”

Kérdések, fölvetések:
 Kit a legnehezebb meghallgatnom? Miért?
 Hogyan gyakorlom az oda-hallgatást az imában?
 Küzdelmeim a csönddel…, a csöndért…

Évközi 17. vasárnap

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk – ma.” (Lk 11,3)

Szempontok a szöveghez:
 Ábrahám volt olyan bátor, hogy alkudozzon más emberek életéért. Isten akaratába ajánlotta azokat az embereket, akik bocsánatra szorultak. Azok az emberek – akikért Ábrahám közbenjárt – nem kértek maguk bocsánatot, ez lett a sorsuk alapja. De Ábrahám mint közbenjáró ’megigazult’ abban, amit tett. Hogy megtett mindent, amit tehetett.   Pál szerint Isten minden adósságunkat eltörölte Krisztusban. Ez ugyancsak Isten akarata és megbocsátása egyben. Megváltásunk kegy-elem, ajándék, ki nem érdemelt jóindulat. Bármit tesz az ember azért, hogy kifizesse – utólag –, akkor is alkalmatlan rá.
 Jézus megjegyzése a Miatyánk imájának tanítása után elég erős: bár gonoszak vagyunk,
mégis van érzékünk a jóság iránt: vagy megsértődünk ezen, vagy erőt merítünk belőle: a
gonoszság önmagunkban legyőzhető, ha mi is ezt akarjuk.

Gondolatok az Eucharisztiához:
Gyakori megjegyzésnek tekinthető – legutóbb Ferenc pápa utalt rá egyik katekézisében –, hogy a Miatyánk hetes szerkesztésében (hét kérés) a központi-középső elem a mindennapi kenyér kérése. Az első három kérés az Istenre vonatkozó blokk (Isten dicsőítése nevében, országában, akaratában), az utolsó három kérés az embert érintő rész (az emberi hitelesség és méltóság biztosítéka a megbocsátásra való készség szerint, a kísértésben való erő szerint és a gonosztól való védelem szerint). A napi kenyér olyannak tűnik, mint az összekötő elem Isten világa és az ember világa között. Elsődleges fordítása: aznapi, a mára vonatkozó, ami most kapható meg – de lehet egy másodlagos jelentése is (~epi-úszion): ami felette van az eviláginak, a földinek, a mulandónak, a tárgyszerűnek, vagyis ami már „nem ebből a világból való”, ami közvetlen kapocs Istenhez, mert Ő maga van jelen benne, ígérete és döntése szerint. Az Eucharisztia épp ezt valósítja meg: megbocsátás, erő és biztonság a kísértésekkel, a gonosz támadásával, a megbocsátásra való képtelenséggel szemben és beavatás Isten nevébe (személyébe), országába, akaratába.

Kérdések, fölvetések:
 Az Eucharisztiában Krisztus értünk adta önmagát. Mintegy alkudott és közbenjárt értünk. Mi mennyiben tudunk alkudozni Istennel bátran és határozottan másokért?
 Az ember mind a mai napig (mindennap) kegyelemre szorul. Tudjuk-e evangelizációs
munkánk során érzékeltetni és értelmezni ezt? Vagy az emberi önhittség falát képtelenek
vagyunk áttörni?
 A ’MA’ nem feltétlen egy 24 órás nap. Sokkal inkább a ’MOST’, amikor azt érzem, Krisztus Testére szükségem van a kenyér színe alatt. Akár vasárnap, akár hétköznap… elmegyek-e Érte, ha érzem, hogy hiányzik, hogy kell az erő, a biztonság, a szeretet, ami csak Belőle jöhet?

Augusztus

Évközi 18. vasárnap

„Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek és elosszam örökségeteket?” (Lk 12,14)

Szempontok a szöveghez:

Jézus – bár az elnyomottak pártján áll – nem érez felhatalmazást, hogy bíró vagy ügyvéd legyen. Annál inkább tudatában van Isten országa meghirdetésének küldetésével. Ő az Atya üzenetét, valóságát közvetíti, sugározza.

A fiatalember fejében – aki bírónak kéri fel Jézust – az örökösödés igazságtalansága kavarog és nem Jézus tanítására figyel, amely nagyobb és maradandóbb érték. Hányszor vagyok így imádság közben vagy egy szentmisén, ami nem bűn, de jó, ha tudatosítom: most az Úrra szeretnék figyelni, mert az minden egyébnél fontosabb.

Az örökségi viták kapcsán sok – addig békés – családi kapcsolat megszakad, vagy ellenségessé válik. Ennek hátterében ott van az igazságtalanság és fájdalom érzése, hogy engem kevésbé tartanak értékesnek. De mi is tesz értékessé engem? Mitől is érezhetem gazdagnak magam? Létem esetleges, törékeny, nem tudom semmi földi értékkel bebiztosítani. Mi adja meg a biztonságomat, ki nyugtat meg a sorsom felől?

Gondolatok az Eucharisztiához:

Beszéltem egy emberrel, aki úgy igazítja a szabadságát, nyári programjait hogy a meghirdetett hétfői szentségimádásokon, órákon jelen tudjon lenni. Mély belső vágy vezeti, fontos számára ez az idő.

Jézus jelenlétében megfelelő helyet, fontosságot találnak a vágyaim. „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.”(Mt 6,21)

Kérdések, fölvetések:

Szent Ignác egyik gyakorlata a helyesen lefolytatott életállapot vagy életmóddal kapcsolatos választásról: „Ha halálom pillanatában lennék, és így birtokolnám annak a pillanatnak a szabadságát és világosságát, mi lenne az a döntés, amit most meg akarnék hozni? Ezen éleslátással vezettetve, ennek megfelelően teszem meg elhatározásomat.”

Isten országának, szíve szerinti társadalmának törvényei itt és most érvényesek. Ezek szerint a szellemi és fizikai javak közös kincsek is megosztásban kell, hogy legyenek. Ennek megvalósítása tudatosságot, figyelmet és elkötelezett Isten-kapcsolatot igényel.

Évközi 19. vasárnap

„Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot.” (Lk 12,32)

Szempontok a szöveghez:

Jézus arra biztatja és bátorítja a „kisded nyájat” hogy ne féljen kicsinysége és emberi gyengesége miatt, mert az Atya oltalma alatt áll. És mivel az Atya oltalma alatt áll, ezért mindig csak előre kell tekintenie.

Azoknak, aki a nyájhoz tartoznak Isten az Atyjuk és így megkapták a lehetőséget, hogy részesei lehetnek Krisztus életének. A nyáj arra van meghívva, hogy már itt a földön megélje a mennyek országa örömét. Krisztus arra kéri nyáját, hogy ezen ország számára gyűjtsenek maradandó kincseket. Ezen örök kincsekhez kell teljes szívvel közeledniük és ragaszkodniuk. E kincsek pedig, az önajándékozó szeretetben érik el teljességüket.

                A három rövid evangéliumi kép az éber és tevékeny várakozás üzenetét hordozza. A hazatérő úrról, valamint a tolvajról és a betörésről szóló képek a bátorítás, a vigasztalás és a felelősség jegyeit hordozzák magukon. A menyegzőről hazatérő házigazdára várakozó szolgák éberségükkel és tettrekészségükkel a gazda elismerését és tiszteletét vívják ki.

                Az éber várakozást a remény élteti, és kéri:

• az állandó készenlét lelkületét: „Legyetek mindig készen!”
• a ránk leselkedő veszélyek ismeretét. Elég egy kis figyelmetlenség és a tolvaj megfoszt minket a legfontosabb értékeinktől.
• hűséget. Hívő és hűséges ugyanazt jelenti. Akkor is lehet hűséges az ember, ha lankad a figyelme, ha nincs kedve valamihez. A kezdeti szeretet tüze, a gazda szeretete hajtja, vonzza, élteti.

 Gondolatok az Eucharisztiához:

Krisztus második eljövetelével visszatér hozzánk, hogy részesítsen a menyegző örömében, és maga rendez nekünk lakomát. Asztalához ültet, kötényt tesz maga elé és felszolgál. Minden szentmise ennek a lakomának az előképe, ahol Krisztus a vendég, de egyben Ő a vendéglátó is.

„A földi liturgiában a mennyeinek előízét élvezzük, és annak a liturgiának leszünk részesei, amelyet a szent városban, Jeruzsálemben ünnepelnek. Odatart zarándokutunk, ott ül Krisztus az Isten jobbján, mint a szentélynek és az igazi szövetség-sátornak szolgája. A földi liturgiában a mennyei seregek egész sokaságával együtt énekeljük az Úrnak a dicsőség himnuszát; tiszteljük a szentek emlékét abban a reményben, hogy némi részünk és közösségünk lesz velük. Várjuk az Üdvözítőt, Urunkat Jézus Krisztust, amíg maga meg nem jelenik, mint a mi életünk, és vele együtt mi is meg nem jelenünk dicsőségesen” (Sacrosanctum Concilium 8).

„Az Eucharisztia valóban az ég megnyílása a Föld felé. A mennyei Jeruzsálem dicsőségének egy sugara, mely áthatol a mi történelmünk felhőin, és megvilágítja utunkat” (II. János Pál pápa: Az Egyház az Eucharisztiából él)

 Kérdések, fölvetések:

Mit teszek azért, hogy Isten országa szépségét megmutassam, megerősítsem és továbbadjam családomban, környezetemben, közösségemben?

Nagyboldogasszony

„Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,42)
Szempontok a szöveghez:

 Az angyali üdvözlet után Mária azonnal sietett, hogy meglátogassa rokonát – lám, ha lelkesek vagyunk, a Lélek erejéből készek vagyunk kimozdulni komfortzónánkból, s megtesszük, amit már régóta halogatunk vagy eszünkbe sem jutott korábban.
 „Örömtől megmozdult" – Isten jelenlétének és tetteinek felismeréséből igazi öröm fakad bennünk
 „Az Úr mondott neki” – Isten ma sem hallgat, sokféle módon ad jelzéseket
 A Jelenések könyvének szerzője a számkivetésben hallotta az égből jövő harsány hangot: „Eljött az Úr Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját (a sátánt)” – ez a bizonyság adott erőt neki, hogy helytálljon az üldöztetésben, és bátorítson másokat is. 

Kérdések, fölvetések:
 Történt-e olyan szívtől szívig ható találkozásom valakivel, hogy beszélgetésünk mély lelki örömet váltott ki bennem?
 Mikor és miben hallottam meg Isten jelzését az elmúlt napokban?
 Mi ad erőt nekem, amikor a kísértésekkel szembesülök és elbizonytalanodom?

Évközi 20. vasárnap

„Tüzet dobni jöttem…” (Lk.12,49)

Szempontok a szöveghez:

Kép: Az autó beindításakor a gyújtással egy apró szikra működésbe hozza a robbanómotort, ami pedig belendíti az autót, amíg csak van benne üzemanyag.

Biblikus dimenzió: Mózes még lepellel tompítja az arcán fénylő isteni tüzet (Kiv 34,29); Izaiás és Jeremiás ajkán és szívében az Istennel való találkozás mint tisztító és emésztő tűz lángol, mely igehirdetésre készteti őket (Iz 6,6; Jer 20,9); Keresztelő János már égő és világító lámpás (Jn 5,35), aki a Szentlélekkel és tűzzel keresztelő Messiásra mutat rá; Jézussal pedig új korszak kezdődött, aki Isten szeretetének tüzét hozta el, s aki visszautasítja a Mennydörgés fiainak bosszúvágyó kérését (Lk 9,54).

Egyháztani dimenzió: A Szentlélek pünkösdi tüze (ApCsel 2,3) él tovább az egyházban, különösen akkor, amikor egyetemes zsinatra gyűlik össze („a Szentlélek és mi” – ApCsel 15,28). Erről a II. Vatikáni Zsinat résztvevői (ld. Yves Congar naplója) egyöntetűen tanúskodnak.

Liturgikus dimenzió: a Húsvét vigilia és a keresztség szertartásában egyaránt továbbadjuk a föltámadt Krisztus lángját, melyet óvunk és elviszünk másoknak is.

Lelkiségi dimenzió: az isteni élet és szeretet tüze keresztségünktől fogva napról napra növekedhet bennünk, ha együttműködünk vele. Így juthatunk el – talán már itt a földi világban? – az Istennel való egységre.

Eszkatológikus dimenzió: a tűz mint teofánia és mint ítélet.

Gondolatok az Eucharisztiához:

Az emmauszi tanítványok szíve lángolt, miután találkoztak a Föltámadottal az Ige és az Eucharisztia asztalánál.

A Vulgata a Lk 12,49-ben a „mittere” igét használja, ami párhuzamba állítható a szentmise utolsó, misszióba küldő, személyes Pünkösdre indító mondatával: „Ite, missa est.”. Így talán jobban megértjük Szent Pál buzdítását is: „Legyetek tüzes lelkületűek/a Lélekben buzgók, az Úrnak szolgáltok.” (Róm 12,11)

Kérdések, fölvetések:

A kereszténységben nincs tűzgyújtási tilalom. A kérdés tehát csak ennyi (s nemcsak dohányosoknak): Van tüzed?

Szent István Király

„Ne téveszd el őket soha a szemed elől, és őrizd meg a szíved közepében!” (Péld 4,21)

Szempontok a szöveghez:

Szent István király mai szemmel tekintve lehet despota, autoriter uralkodó, ősi tradíciót romboló, öntörvényű alak. És lehet a biblikus bölcsességi irodalom értelmében vett előrelátó, okos és bölcs, józanul gondolkodó filozófus, teológus, király és ’Isten szolgáinak apostoli szolgája’. Áldozatok árán épített jövőt, újabb korszakokat, nemzedéki sorsokat, lett ’vátesz’, aki a jelent keménykezű nagyúrként áldozta be egy ország, nép, nemzet fennmaradásáért. Megítélése nézőpont kérdése. De ma és most megítélni őt csak az tudja, tudhatja, aki él, és magyarként él, és Magyarországon él. És mindhárom faktor – talán – mégiscsak annak köszönhető, hogy István kemény vagy inkább erős volt. Értünk, utódokért, akiket nem ismert, nem látott, csak hitt. A ’vátesz’ mint látnok és jós az a személy, aki azokat képviseli, akik csak később születnek, akikkel személyesen sosem fog találkozni, de felelőssége van értük. És vállalja is ezt minden áldozat árán.

• Istvánt leginkább intelmei alapján ismerjük irodalmi szinten. Intelmei nekünk szólnak. Akár vérszerinti utódai vagyunk (bár az Árpád-ház rég kihalt), de még inkább a hitben vagyunk utódai, mint a keresztényeknek Ábrahám, minden vérségi származáson túl.
• István megértette az ’idők jeleit’. Istentől kért naponta erőt ahhoz, hogy javára tegyen azoknak, akik a gondjaira lettek bízva. Hűségesen azt tette, amit hitelesnek tekintett. Megítélni is csak Isten tudja. Szentté-avatásának körülményei (sírját csak úgy lehetett felnyitni, hogy megszűnt a testvérviszály az uralkodói házban, ld. Géza/László kontra Salamon) bizonyítják, hogy Isten méltó embernek tartotta őt a hitben.
• István egy országot épített sziklára a Kárpát-medencében. Mások talán már rég eltűntek volna a történelem során. Mi megmaradtunk. A ház a maga sorsát, állagát elsősorban az építőnek, építtetőnek köszönheti.

Kérdések, fölvetések:

• Szent István minden nap misén vett részt. Neki az Eucharisztia valóban mindennapi kenyér volt. Becsüljük őt ezért?
• Hisszük-e, hogy az Eucharisztia segít tisztázni bennünk hivatásunkat, bármilyen jelentősége legyen is annak bármennyi ember számára?
• István minden döntése után mert szembenézni az Istennel. Mi mit teszünk? Rejtőzködünk inkább (mint Ádám) vagy vállaljuk az ítéletet, mint István?

Évközi 21. vasárnap

„Valaki megkérdezte tőle: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” (Lk 13,23)

Szempontok a szöveghez:

Jézus válasza szemléletbeli változásra szólít bennünket. Üdvösségünk nem velünk született előjog. Alapját nem pusztán egy kiválasztottakból álló szűk csoporthoz való tartozás adja. A keresztény élet nem csupán hittani, szentírási ismeretekkel rendelkezők klubja. Jézus személyes erőfeszítésekre, küzdelemre biztat bennünket. Arra, hogy az üdvösséget nyitott ajtóként, kinyíló lehetőségként, az úton levők célba érkezéseként és jutalmaként éljük meg.

Az üdvösség sokkal inkább elengedése kapaszkodásainknak, amelyek megakadályoznak abban, hogy arra figyeljünk, azt hallgassuk, és kövessük, aki az életünk Ura. A megérkezés az együtt járásból, követésből, elesésekből, megsebződésekből és felemeltetésünkből születik meg.

A sötét képek, melyeket az evangélista kommentál megtérésünk szükségességét, sürgető voltát és fontosságát, súlyát próbálják érzékeltetni.

 Gondolatok az Eucharisztiához:

Szentségimádásunk, az Eucharisztia tisztelete, Krisztussal való kapcsolatunk nem merülhet ki rózsaszirmok szórásából, hanem a mindennapi életünket; küzdelmeinket, konfliktusainkat, sírásainkat és fogcsikorgatásainkat hordozza. Fókuszálás létünk és bensőnk középpontjára.

A mennyek országát Jézus egy menyegzői lakomához hasonlítja, amelyre minden embert meghív. Ez örömteli ünnep, ízlelése a túláradó jónak, aki maga Krisztus.

 Kérdések, fölvetések:

Hol válik szűkké számomra a kapu, a kapcsolat, az életforma, a változás, amelyre az Úr hív?

Lehet, hogy az ajtót én zárom be? „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20)

Szeptember

Évközi 22. vasárnap 

Október

Évközi 27. vasárnap

„Szítsd fel magadban Isten kegyelmi ajándékát!” (2Tim 1,6)

Szempontok a szöveghez:

 A próféta kétségbeesett kiáltása: nem érti, hogy miért tűri Isten az elnyomást. Az isteni válasz nemcsak Habakuknak szól. Azért kell felírni, hogy mindenki olvashassa és később ellenőrizhesse beteljesülését.
 „Ember tervez – Isten végez” így tartja a közmondás, de a megállapítás lehet felsóhajtás is, hívő vágyakozás arra, hogy amit az ember szorgos munkával, igyekezettel tesz, azt vigye véghez Isten. Ahogy a papszentelésnél, szerzetesi fogadalomtételkor az elöljáró kívánja: „Az Úr tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned!”
 Pál apostolt fogságba vetik, de fogságát „az Úrért” vállalja. Nem szabadulásért könyörög, hanem kitartásért.
 Ahogy a kézrátétel általi imádság az apostoli korban, úgy a papszentelés és minden szentségkiszolgáltatás külön kegyelmet közöl. Az elnyert adományt azonban újból és újból fel kell szítani magunkban, ahogy erre Pál figyelmezteti Timóteust (és minket).
 „Őrizd meg a rád bízott drága kincset!” – buzdít az apostol, vagyis a hitletéteményt (depositum fidei) a maga teljességében adja tovább tanúságtételében – ez minden krisztushívőre igaz, de fokozott felelőssége van az igehirdetőknek, hittanároknak.
 A hit nem mennyiségi kérdés (lehet mustármagnyi), de élet van benne, amely bontakozni akar.
 Jézus az emberek szolgálatára jött közénk, és követőit arra hívta, hogy legyenek embertársaik szolgálatára – ugyanakkor akik a szolgálatban társai lettek, azokat barátaivá fogadja. Lám, így a szolga baráttá válik! „A szolga nem tudja, mit tesz az ura, én azonban mindent, amit Atyámtól hallottam, elmondtam nektek” (vö. Jn 15,15).

Kérdések, fölvetések:
– Az elmúlt napok, hetek során én miért, milyen helyzetben kiáltottam az Úrhoz – kétségbe esve, őszintén, bizalommal?
– Milyen, melyik már elnyert (szentségi) kegyelmet szeretnék felszítani most magamban a
Lélek erejével?
– Az Oltáriszentségben Jelenvalóra tekintve, mi a leghőbb vágyam, ami iránt sóhajtozom?
– Mely embertársi szolgálatban tapasztaltam meg, hogy Jézus barátjaként, az Ő lelkületét
megtestesítve cselekszem?

Évközi 28. vasárnap

„… visszament, dicsőítette, arcra borult, hálát adott …” (Lk 17,15-16)

Szempontok a szöveghez:
Jézus bátran lépte át a különböző határokat és választóvonalakat, tudatosan keresve a találkozásokat, arcokat, alkalmakat: vámosok, bűnösök, utcanők, kitaszítottak, hibbantak, félkegyelműek, leprások, szamaritánusok… Ha pedig egy személy „kettő az egyben” (pl. a szamariai asszony: nő és ellenség, vagy a mai szakasz szintén névtelen főszereplője: egy
leprás szamaritánus), azzal végképp meghökkenti és kibillenti komfortzónájából hallgatóságát. A leprásokkal való találkozása, az irgalmas szamaritánussal való példálózása (Lk 10,30-37) vagy a szamariai asszonnyal való beszélgetése (Jn 4) igazi provokáció: számára a gyűlölt idegen lehetséges testvérré válik.

Gondolatok az Eucharisztiához:
„Dicsőítünk téged, áldunk téged, imádunk téged, magasztalunk téged …” Ugye fel tudjuk
idézni ezeket a szavakat a szentmise Gloriájából? Sokszor bizony kedvetlenül, figyelmetlenül vagy lélektelenül énekeljük. Pedig nemcsak itt, hanem a szentmise egyéb részeiben is előfordulnak hasonló kifejezések. Egyszer érdemes lenne összegyűjteni őket… Ilyenkor az angyalok karához, az imádkozó Egyházhoz, de talán elsősorban az Atyaistent dicsőítő Jézushoz társulunk, akinek az egyik legszebb imádságát Szent Máté evangélista hagyományozta ránk: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől …” (Mt 11,25). Isten imádása és dicsőítése kereszténységünk, katolikus hitgyakorlatunk egyik hiánybetegsége. Mintha az imának ezt a fajtáját meg akarnánk hagyni a pünkösdi- karizmatikus mozgalmak tagjainak… Valójában sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyeznünk rá mind egyénileg, mind közösségileg, mégpedig azért, mert a dicsőítés lelkülete kiemel az önmagunk körül forgó lelkiségből, s egyre inkább a radikális istenközpontúság felé mozdít. Erre bátorít minket Ferenc pápa is: „A liturgikus szertartásokon mi a legfontosabb? Vajon az énekek? Az egyes rítusok? Mind szép… A legfontosabb azonban az imádás: az egész egybegyűlt közösség nézi az oltárt, ahol az áldozatot bemutatjuk, és imád. Azt hiszem – alázattal mondom -, hogy talán mi, keresztények, egy kicsit elveszítettük az imádás iránti érzékünket. Azt gondoljuk, hogy elmegyünk a templomba, testvérekként összegyűlünk – ez szép és jó -, csakhogy a középpont Isten. Istent imádni megyünk!” (Reggeli szentmise a Szent Márta házban, 2013. november 22.)

Kérdések, fölvetések:
Hogyan jelenik meg imaéletemben az imádás, dicsőítés? Egy szentségimádás számomra

Évközi 29. vasárnap

„… hamarosan igazságot szolgáltat…” (Lk18,8a)

Szempontok a szöveghez:

A missziós parancs annak a Jézusnak a nevében fogalmazódik meg, aki Pilátus mint a világi hatalom kortárs képviselője és szimbóluma előtt úgy mutatta be magát, hogy ő az igazság örök tanúja. Tanítványai előtt nem sokkal korábban szintén az igazságnak nevezte önmagát (aki egyszerre út és élet is). Az igazságosság az igazság ítélő és cselekvő megvalósulása. Igazságosnak azonban nem lehet lenni az igazság ismerete nélkül. Jézusban kapcsolat- képző formában jelent meg az igazság: nem elvont tan, már nem kinyilatkoztatott parancsgyűjtemény vagy szimplán bölcsességi irodalom, amit olvasmányként tudatosítunk, hanem személyes ismeret. Színről-színre és szemtől-szembe. A tanítványoknak szóló küldetés nem más mint a személyes és élő kapcsolatból megismert igazság hirdetése: az igazság megnevezése és az igazságosság tetteinek vállalása szerint. 
 Mózes feladata az imádság és az áldás. Tudja, hogy a hegyről látja őt a nép. Számukra nem a hadvezér, Józsue a központi hatalom, aki a győzelmet adja, hanem a Mózes által velük lévő Isten. Amíg Mózes karja ki van tárva, addig érzik Isten erejét.

 Pál testamentuma Timóteus felé világos: tartson ki az igazságban, amit tanult, és amiről meg is győződött, hogy igaz. A módszert alkalmazza mindig úgy, hogy az emberek jobban befogadhassák, de a lényeg nem változhat az emberi igények szerint, mert az igazság egy és változatlan.
 Az igazságot követelő özvegy kitartása és akaratereje nélkül az igazság nem érvényesül. Nem elég csak hinni és képviselni az igazságot erőtlenül, küzdeni is kell érte, akár a végsőkig, ahogy Jézus tette.

Kérdések, fölvetések:
 Használjuk-e erőforrásként az Eucharisztiát az Igazság képviseletéhez ott, ahol élünk, ahova küldetésünk szól?
 A szentmisén való jelenlétünk maga is tanúság lehet arról az igazságról, hogy az Eucharisztia valóságosan maga Krisztus. Hiszünk-e abban, hogy erre a tanúságra szükség van a világ előtt?
 Saját életünkben vagyunk-e annyira őszinték, hogy alkalmazkodjunk az igazsághoz (a szívünk mélyére is hatolva), akár alkalmas, akár alkalmatlan, akár kényelmes, akár kényelmetlen?

Évközi 30. vasárnap

„Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek… Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem.” (Lk 18, 13-14)

Szempontok a szöveghez:

Lukács evangélista nemcsak a farizeusokról, hanem a keresztény közösség tagjainak is beszél, amikor a vallási gőgöt bemutatja. Azokhoz, akik megvetik, lenézik a csetlő-botló, mindenki előtt ismert bűneikkel élő, vagy vallásos ismeretekben, szokásokban járatlan embertársaikat. A kor vallásos hallgatói számára megbotránkoztató, felkavaró lehetett a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd. A történetben szereplő farizeus a vallásos ember példaképe volt, köztiszteletben álló személy. Igen sokat böjtölt és még többet is tett, mint, ami elő volt írva. Ráadásul mindezekért hálát ad Istennek. A vámos bár megbocsátásért könyörög Istenhez, de életének megváltoztatásáról, vagy a munkája által okozott károk jóvátételéről egy szót sem szól. Jézus szavai nyomán azt gondolhatták a hallgatók, hogy feje tetejére állt a világ. A bűnös lesz a megigazult, a törvényeket teljesítő pedig Isten tetszése, szerető figyelme nélkül térhet haza. Mi történt Jézussal, miért mondja ezeket? A farizeus nem együttérző. Képtelen befogadni a mögötte levő embertársa krízisét, nehéz élethelyzetét. Különbnek tartja, Isten előtt dicséri magát. Úgy gondolja, Isten irgalmára, megbocsátására neki nincs szüksége, csak másnak. Jézus korában, társadalmában az elnyomás, a közösségből való kizárás és az ebből fakadó szenvedés egyik súlyos oka a vallási közösségek és vezetőinek szeretet és együttérzés nélküli vallásgyakorlata volt. „Létezik olyan szeretet, ami őszintén mások spirituális javát akarja, és van olyan szeretet, ami felsőbbrendűségre, csodálatra és kontrollra szomjazik, és megszerzi akár azon az áron is és főleg azáltal, hogy „jó” és heroikus tetteket visz véghez.” (Richard Rohr)
A vámos, aki elesett ember, tisztában van azzal, a bőrén érzi, hogy szüksége van Isten irgalmára, megbocsátására és az is világos előtte, hogy az életét meg kell változtatnia.

Gondolatok az Eucharisztiához:
Ki dicsekedhet Isten előtt? Mindannyian küzdünk valamivel, ami nehézzé teszi önmagunkkal, társainkkal, Istennel való kapcsolatunkat. Miért ne vallanánk ezt meg és miért ne állnánk bele Krisztus irántunk való szeretetének, megbocsátásának áramlatába? Ha ezt a gyógyító, felszabadító erőt megtapasztaljuk, válunk képessé az együttérzésre, az önzetlen odafordulásra.

Kérdések, fölvetések:
Illés is azt gondolta, hogy egyedül csak ő hűséges az igaz Istenhez, de a pusztai magányban történő „megtérése” után Isten még hétezer emberrel ismertette meg magát, akik nem vettek részt a Baál kultuszban. Hogyan gondolkodom kortársaimról, keresem-e a hit jeleit, Isten kezdeményezéseit életükben?

November

Mindenszentek

„Boldogok …” (Mt 5,1-12)

Szempontok a szöveghez:
Egyházunk mai ünnepe meghívás:
– a hitben való növekedésre, mert hitünk az örök értékek felé irányít bennünket.

– a reményben való növekedésre, mert az Atya háza, az örök otthon nekünk is meg van ígérve.
– a szeretetben való növekedésre.
Ugyanakkor a mai napon hitünk titkát is ünnepeljük, amit a Hitvallásban így fogalmazzunk meg: Hiszek a szentek közösségében. A mai ünnepen feltesszük a kérdést: A szentek, akik egykor a zarándok egyház tagjai voltak miért vannak most Isten dicsősségében? A választ a mai evangélium adja meg. A szentek Isten tanítványai, akik élték a Mennyek Országa boldogságait. A nyolc boldogság, amit Jézus meghirdet életstílus, útmutatás és a keresztény ember teljes odaadását kérik. A boldogságok elvezetnek a radikális megtéréséhez, hogy újra felfedezzük, Istent kell első helyre tennünk életünkben. Mi szükséges ahhoz, hogy szentek legyünk? Elsősorban szükséges a lélek szegénysége. Jahve szegényeinek a reménye és segítsége csak Isten. Azok, aki sírnak teljes tudatában vannak szenvedésüknek, de nem esnek kétségbe, mert teljes bizalommal várják, hogy Isten letöröljön szemükről minden könnyet. A szelídek Isten munkatársai, akik az igazságért és a békéért harcolnak, de nem fegyverekkel, hanem a szeretet tetteivel. Azok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot nyitottak Isten tervére és Vele együttműködnek. Az irgalmasok meg tudnak bocsátani és készek segíteni a kicsinyeket. A tiszta szívűek egységben tudnak élni Istennel. A békességben élők pedig Isten szövetségesei. Az utolsó boldogság pedig az üldözésre irányítja a figyelmet. Az üldözést felvállalni és ennek keresztjét hordozni a Krisztushoz való teljes ragaszkodás jele. Íme, erre a szentségre hív meg bennünket Krisztus. Ez nem ellentétes törekvéseinkkel, hanem éppen ellenkezőleg, megfelel a legmélyebb vágyainknak. Ma szentnek lenni azt jelenti, hogy tudatában vagyok emberi méltóságomnak, keresztény hívatásomnak, és ezek szerint élek.

Gondolatok az Eucharisztiához:
Az Eucharisztia az életszentség forrása, amelyre a keresztségben mindnyájan meghívást kaptunk. Az Eucharisztia erejéből válunk „élő, szent, Istennek tetsző áldozattá” (Róm 12,1). XVI. Benedek pápa Sacramentum caritatis szinódus utáni apostoli buzdításában így bátorítja a ma keresztényét: „Az Eucharisztia mint megélendő misztérium, mindannyiunknak saját életkörülményeink közepette felkínálja, hogy egzisztenciális helyzeteinkben naponta éljük meg a keresztény újdonságot. Ha az eucharisztikus áldozat táplálja és növeli bennünk mindazt, amit a keresztségben – mely mindegyikünket meghívott az életszentségre – kaptunk, akkor ennek meg kell mutatkoznia éppen azokban a helyzetekben és életállapotokban, amelyben ki-ki él. Napról napra Isten előtt kedves kultusszá válunk, ha életünket hivatásként éljük. A liturgikus összejövetelből kiindulva maga az Eucharisztia szentsége kötelez, hogy mindennapi életünkben minden Isten dicsőségére történjék.” (79. pont)

Kérdések, fölvetések:
Tudatában vagyok-e annak, hogy Isten életszentségre hív? Tudatában vagyok-e emberi és
keresztény méltóságomnak?

Évközi 31. vasárnap 

„Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.” (Lk 19,10)

Gondolatok:
 A korabeli vámosok a megvetés tárgyai, vallási szempontból tisztátalanok, a társadalom kitaszítottjai – nem ok nélkül. Mindenesetre a foglalkozásuk áldozatai, hiszen a foglalkozásukkal járó lehetőségek következtében az ő áldozatuk a többi ember.
 Zakeus, a vámszedők feje, a meghasonlott, kettős életű ember tipikus esete: egyrészt hatalmaskodó, másrészt emberileg elszigetelődött, magányos ember.
 Egyedül Jézus áll meg mellette. Gyermeki kíváncsiságát felfedezi és megjutalmazza oly módon, hogy az elkülönülő távolságot átlépi. A Jézussal való találkozás lefegyverző, sőt bátorító.
 A tömeg megütközik ezen és bosszús – az irgalmasságot gyakorló Istennel szemben zúgolódik.

Kérdések:
 Ahogy Jézus tudta Zakeus nevét, úgy engem/téged is nevünkön szólít – vége a személytelen bujkálásnak. Ő ismeri bűneimet, és mégis szeret!
 A szentmisében Krisztus vendégel meg engem, és önmagát adja nekem az Oltáriszentségben. Mennyiben vagyok csak rutinos áldozó?
 Jézus nem előzetesen kötötte ki, hogyan viselkedjen Zakeus. Ám a megtapasztalt irgalom következtében Zakeus kész azonnal változtatni életvitelén, s ez konkrétan megmutatkozik abban, hogy a számára biztonságot jelentő anyagi javak halmozásáról lemondva szabaddá válik.
 Mi van olyan az életemben, ami miatt nem tudok őszintén a társaim szemébe nézni,
és csak lopva remélem, hogy Jézus rám tekint?

Évközi 32. vasárnap

„… hiszen többé már meg sem halhatnak. … Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek.” (Lk 20,36)

Szempontok a szöveghez:
Jézus sosem kicsinyes, sohasem egyoldalú. Ő mindig úgy adja át meggyőződéseit, hogy folyamatosan a másik ember szemével is tud látni. A legnagyszerűbb és legnehezebben megérthető távlatokat vázolja fel a lehető legmeghökkentőbb egyszerűséggel. Mindig a lényegről beszél. Amilyen nehezen megragadható fogalmilag a föltámadt lét, oly egyszerűek a Mester szavai. Mintha tényleg tudná, mi van odaát. Tudja is, éli is, hiszen ő „felülről van”, hallgatósága pedig „alulról való” (vö. Jn 8,23).

Gondolatok az Eucharisztiához:
Mintha a kereszténység egyes képviselői elvesztették volna ezt a fajta lényeglátást… Amilyen nehéz fölfedezni és fogalmilag megragadni az Eucharisztia valóságát, annyira egyszerű, mondhatni egy-ügyű ez a valóság. S mindez a mindenkori egyház tagjainak, világi keresztényeknek, papoknak, püspököknek egyaránt figyelmeztetés. Mert „maguk a keresztények annyira közömbössé váltak saját vallásuk legalapvetőbb tanai iránt, oly csekélyre zsugorodott az érdeklődés a nagy keresztény meggyőződések iránt, hogy ma már lehetetlen nem számolni a fásult érdektelenséggel. A legszebb és legnagyszerűbb távlatokat sokszor részleges problémák és apró összefüggések tessékelik ki a keresztény tudatból, ami elsősorban azért ijesztő, mert ily módon a kereszténység egész súlya olyan pillérekre kezd nehezedni, amelyek egyszerűen képtelenek megtartani. Ha makacs egyoldalúsággal a liturgikus szokások, az emberi szexualitás, a családi élet és a politika kérdései verekszik előre magukat a kereszténység nagy nyilvános beszédfolyamataiban, nem csoda, hogy ezekre az önmagukban véve nem teherbíró tartóelemekre nehezedve a kereszténység egész épülete recsegni-ropogni kezd.” (Görföl Tibor)

Kérdések, fölvetések:
Örök érvényű, s mindig aktuális kérdések: Mi a fontos? Mi a lényeg számomra itt és most?

Évközi 33. vasárnap

„Véssétek hát szívetekbe: Ne törjétek fejeteket előre, hogyan védekezzetek.” (Lk 21,14)

A Szentlélekre való spontán ráhagyatkozás különleges erővel bír. Olyan hatással van, vagy inkább lehet ránk, amihez nem szoktunk hozzá, mert mindig, mindenre felkészülünk.
Megtervezzük előre a megnyilatkozásainkat, véleményalkotásunkat, még ha nem is írjuk le előre és gondozzuk a nyelvi kifejezést, de tudjuk, mit akarunk mondani. Megvannak az
érveink, ötleteink, mert magányunkban ezerszer átfuttatjuk az agyunkon. És kevésbé a lelkünkön. Minden, amit kimondunk, már előzetesen bennünk van. Mi hatunk, nem a Szentlélek. A Lélek nem fúj át rajtunk, nem örvénylik át, mint egy hatalmas folyam, valami élő víz. Saját hatásunk egy szintig működik, eredményesnek tűnik, szimpatikus is lehet, de ez az evangelizáció szempontjából kevés. Az minden esetben a Lélek műve. És csak az alázatosak, a kiüresedésre képesek lehetnek az eszközei.

Gondolatok:

• Isten napja egyszerre izzik, és egyszerre ragyog. Van, akit elpusztít a túl magas hő, van, akit a fagyhaláltól ment meg. Van, aki szinte megvakul bele, másnak a tiszta látást adó fényt jelenti. A világosság ugyanaz; mi vagyunk mások, akik szembesülünk vele.
• A hitelesség alapja még az igehirdetés során is a munkára való készség. A hitterjesztés önmagában nem munka, hanem a munkát megszentelő eszmény.
• Ha Jézussal már ebben az életben személyes kapcsolatra teszünk szert, nem lehet bennünket megtéveszteni, ha valaki Rá hivatkozva akar szembeállítani Vele. Akit nagyon jól ismerünk, azt felismerjük bárhol, bármikor.

Kérdések:

• A szentségimádások alatt olyan szép vizuális élmény tud lenni az Eucharisztia hófehér, ragyogó színe a gyertyák fényében. Meg tudjuk-e „rendezni” a szentségimádást úgy, hogy különleges erővel hasson?
• Az Eucharisztia tettekre késztet bennünket, hogy soha ne érezzük magunkat ingyenélőnek. Az igehirdetésünk és eucharisztikus életünk mögé rá fognak kérdezni
  (ami nem pusztán materialista reakció), hogy mit is dolgozunk valójában (ahol mérhető teljesítmény [Watt], energia [Joule], erő [Newton] van). Mit mondunk?
• Bármi bajban kiáltsanak is hozzám, meghallgatom őket… Van-e olyan nehézségünk, amit az eucharisztikus jelenlét ne tudna helyesen értelmezni, helyére tenni, hogy ne féljünk többé, mert ’velünk az Isten’?

KRISZTUS, A MINDENSÉG KIRÁLYA

„Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad! – mondták”. (Lk 23,37)

Szempontok a szöveghez:
Jézus kereszthalálával fejezi ki Atyjára való ráhagyatkozását, bizalmát és szeretetét. Tetteiben az Isten országának, uralmának építésében már bizonyította, de most teljessé válik, hogy meghal önmaga számára. (Fil 2,8-9) A királyt, amikor megjelent a nép körében, dicsőítették, éljenezték és azt kiáltották feléje: „Könyörülj rajtunk!” A királytól szabadulást, szabadítást vártak és Krisztus Király nem szabadítja meg magát, hanem ’engedelmeskedik a kereszthalálig’. Így, ezzel az engedelmességgel, önátadással válik szabadítóvá. „Mikor utolsót sóhajt, mikor magától az élettől – tehát mindentől – megfosztja magát, ebben a pillanatban Ő emberi módon az, ami Isten isteni módon az egész örökkévalóságban.” (F. Varillon) Keresztje előtt nem jelenik meg a seregek Ura, aki megmenti a Fiát és bosszút áll az őt megölni szándékozókon. Isten nem avatkozik bele az uralkodók ítéletébe. Fiát, aki számára a legfontosabb, legértékesebb, keresztáldozatával adja nekünk. Ezzel elkötelezettségét, minden mértéket meghaladó szeretetét fejezi ki minden ember iránt. A legnagyobb igazságtalanságra Húsvét áldozatával és fényével válaszol. 

Gondolatok az Eucharisztiához:
Sok keresztény ember a Megfeszítettet szemlélve kap felülemelkedést, erőt, hogy ne törjék össze azok az igazságtalanságok, veszteségek, fájdalmak, melyek az életükben kikerülhetetlenül rájuk hárultak. Az Eucharisztiában jelen levő Jézus nem a méricskélő, hanem a minden mértéket meghaladó szeretetre, önmagunk teljes átadására hív meg bennünket. Szívből fakadó vágya, hogy Isten szeretetének, a Szentháromság életének áramlásába vezessen be. Az imádásban újra és újra megmutatkozhat előttünk, hol van jelen Isten akkor, amikor emberileg minden összezavarodott, amikor társadalmi igazságtalanságok, fájdalmas események történnek.

Kérdések, fölvetések:

• Tapasztaltam-e már, hogy Isten egészen másként vezetett, amikor rá mertem bízni magam?
• Mit mondok azoknak, akik Istent, mint földi igazságszolgáltatót szeretnék látni vagy számon kérni?
  

  ---

  ---

December

Advent 2. vasárnapja

„Készítsétek elő az Úr útját!” (Mt 3,3)

Szempontok a szöveghez:Tapasztalatból tudjuk, hogy az utak, autópályák építése költséges vállalkozás, pedig nélkülük nem valósulhat meg a modernizáció. A közlekedés, kereskedelem, az egymással érintkezés a kultúra egyik feltétele. A mai olvasmányok üzenete kettős: Isten úton van hozzánk; tehát nem saját útjainkat kell építgetnünk, hanem az övét kell egyengetnünk. Viszont ha Isten eljutott hozzánk, akkor ennek a következménye – de föltétele is -, hogy nekünk is utat kell építenünk egymáshoz.

Izajás próféta látomása a paradicsomi kertet vetíti elénk. Az emberben lakó ösztönöket sokszor az állatok képével szimbolizáljuk. Lám, ahol Isten uralkodik, ott a vad és állatias ösztönök is megszelídülnek, megférnek egymás mellett, humanizálódnak.

Kérdések, fölvetések:

• Hittel imádkozom-e azért, hogy mind többen a környezetemben, sőt minden ember felismerje Isten Krisztusban megnyilvánult üdvözítő erejét?
• Milyen gyümölcsöt (a megtérés/bűnbánat méltó gyümölcsét) vár ma tőlem személy szerint és tőlünk, egyházi közösségtől Isten?
• Miben tudnánk valóra váltani Pál apostol Szentleckében olvasott felhívását: „Karoljátok fel egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére!”

Advent 3. vasárnapja

„Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3)

Szempontok a szöveghez: Várakozás közben, ha az idő egyre csak telik, s érdemben nem történik semmi, bizonyos feszültséget élünk meg. A várt esemény vagy személy egyre inkább leköti és betölti a tudatot. Érzelmeink ilyenkor széles skálán mozoghatnak: derű, öröm, kíváncsiság, majd egyre inkább elbizonytalanodás, düh, harag, csalódás.

János kérdése érthetetlen, ha arra gondolunk, hogy ő keresztelte meg Jézust a Jordánban. Valahol mélyen tudja, hogy a Názáreti Isten kiválasztottja, de tanítványai előtt minden kétséget kizáróan bizonyítani nem tudja, vagyis valahol kénytelen beismerni, hogy a maga teljességében nem érthette meg, ki is állt akkor és ott előtte. A börtöncella lelki sötétségében megfogalmazott kétségei, s a hozzá kapcsolható érzelmek tehát reálisak, hiszen Jézus: misztérium. S ha Jánosban kételyek mozogtak, bennünk miért ne lehetnének? A titok előtt csak egy dolgot tehetünk: elcsöndesedünk, és levetjük saruinkat.

Gondolatok az Eucharisztiához: Az ima abból táplálkozik, amit nem értünk. „Amit te megértesz, az nem Isten” – mondja Szent Ágoston. Akkor hát miért ne járulhatnék kétségeimmel, bizonytalanságaimmal, húsba vágó kérdéseimmel az Oltáriszentségben jelen levő Jézushoz? Ha kérdezek, keresek. Ha keresek, vágyakozok. S „aki kér, kap, aki keres, talál. Aki zörget, annak ajtót nyitnak.” (Mt 7,8). De a legjobb, ha csak oda-csendesülök hozzá.

Kérdések, fölvetések:

Hogyan tud belépni a kételyem, a vágyam, a csöndem az Úrra való várakozásba?

Advent 4. vasárnapja

„… az Emmánuel nevet adják neki, ami azt jelenti: „Velünk az Isten”. (Mt 1,23)

Szempontok a szöveghez: Lukács evangéliuma szerint Mária olyan üzenetet kapott, amely szerint anyja lesz az Isten Fiának. Ezért is nevezhetjük őt Istenanyának. Ez egy biológiai, organikus viszony. Máté megjegyzésében József csak nevelőapa lehetett, külsős szereplő. Akiből vér, gén és ’férfiakarat’ (vö. Jn 1,13b) szerint nincs semmi a Messiásban. József olyan ember, akitől Isten egy elkötelezett szerepet vár el csupán. Legyen sáfár, tehát gondnok. A Szent Család szolgája, ahol egy korabeli patriarkális szerkezettel szemben inkább az Anya és a Fiú a fontos. Ő csak epizodista. Háttérszereplő. Amit Isten kér tőle, az teljesen ellentmond a társadalmi, humán hagyománynak. Annak, amivel az emberi közösség felruházhatná őt. József mégis Isten útját, tervét és akaratát követi. Nem az emberi dicsőséget és boldogulást, mint szokványos életet tartja fontosnak, hanem – amikor Isten őt is választás elé állítja – a misztériumot, az álmot, az Úr kivételes ajánlatát. József éppúgy hívő és alázatos, mint Ábrahám volt. Méltó utóda az ősinek, az eredetinek.

• Amikor József meghallotta az angyal üzenetét álmában, nem kért semmilyen igazoló jelet. Hallgatott és hitt.
• Pál apostoli hivatásának igazolásához egy látomást, egy ’álmot’ hozott fel tanúságként. Amit a damaszkuszi úton megélt, az neki egyértelmű és elegendő volt. Nem kért több jelet, mindent hátrahagyott és ’neki lendült annak, ami előtte állt’.
• A gyermek a Jézus nevet kapta, nem az Emmanuel nevet. Keresztelő János nevét is az anya, Erzsébet mondta ki, az apa, Zakariás pedig jóváhagyta azt. A megtestesült Fiú ’polgári neve’ Jézus, de József számára a vele élő Isten.

Kérdések, fölvetések:

• Az Eucharisztiában beteljesül az izaiási jövendölés: Isten velünk van. Mennyire érezzük meg benne az évezredeket átfogó próféciát, az üdvösség és a világ teljes történetét?
• József, akárcsak névadója, a pátriárka, álomban kapta az intést Istentől, és hitt neki. Hiszünk-e olyan isteni üzeneteknek, amit nem a reális világ, hanem a misztikum, az álom, az elmélkedés tolmácsol felénk?
• Amit kapunk (mint József), nem magunkért kapjuk, hanem azért, hogy használjunk vele, hogy küldetésünk legyen belőle (mint Pálnak). Tudjuk-e az Eucharisztia előtt tisztázni Istennel a küldetésünket (mint pl. Teréz Anya vagy akár a református Roger Schütz )? Fontosnak érezzük-e, mit akar tőlünk Ő Maga?

Karácsony – éjféli mise

„Ez lesz nektek a jel: kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve.” (Lk 2,12)

Szempontok a szöveghez: Szokás ilyenkor (az éjféli szentmise előtt) misztérium játékot előadni gyerekekkel, fiatalokkal. A régi darabok visszanyúlnak egészen a teremtéstörténetig, hogy Isten szeretetének, szándékának ívét bemutassák és örömünket elmélyítsék. Valóban, a fenti evangéliumi mondatban Isten megmutatkozik: maga is jellé lesz, megjeleníti, megmutatja milyen is a mi teremtettségünk az ő képmása szerint. 

A Gyermek megjelenésének, felnövekedésének, kibontakozásának ideje, tere, társadalmi közege sok szempontból nem ideális. Az ország idegen hatalomtól megszállott, amely nem tiszteli a nép ősi hitét, szokásait. Az atyák hitének megélése sem egységes. Széttagolt a társadalom. A törvény torz értelmezésével a vallási vezetők is rabságban tartják a népet. Senki sincs biztonságban. Ha valaki nem tetszik a hatalmon levőknek, bármikor elvehetik az életét. (Keresztelő János, Jézus, majd az apostolok, első keresztények sorsa.) 

Isten akkor jelenik, mutatkozik meg, amikor nagyon rosszul mennek a dolgok. Számára ez nem akadály. Isten Mária, József, Erzsébet után a pásztoroknak, a legszegényebbeknek, a periférián levőknek mutatkozik meg. Majd olyan embereknek, akik már közel vannak az elmúláshoz, gyermektelenek, társadalmilag nincs megbecsülésük. 

Gondolatok az Eucharisztiához: Jézus gyermekként is kiszolgáltatott volt és az Eucharisztiában, titokzatos jelenlétében is az marad. A gyermek minden rezdülését figyelve, érzékelve tanulja meg az édesanya, mire is van szüksége. Ezt a figyelmet, érzékenységet nekünk is tanulnunk kell, hogy meghalljuk, megértsük, mit mond nekünk Jézus. Isten előtt úgy jelen lenni, mint egy pásztor, aki „kinn éjszakázik” (távol a családi élettől), aki szegény és várja, mint az agg Simeon az Úr érkezését.

Kérdések, fölvetések:

Jézus az örömhír hirdetőinek, az apostoloknak üldöztetésről beszélt, amikor küldetésre indította őket. Mennyire a siker, a „rendben mennek a dolgok” a mércéje az én igehirdetésemnek, tanúságtételemnek. Hogyan tudom saját és közösségem gyöngeségében is meghallani, felismerni Isten jelenlétét és ráhagyatkozni arra? 

Karácsony – ünnepi mise

„És az Ige testté lett, és közöttünk lakott.” (Jn 1,14)

Szempontok a szöveghez: Karácsony Jézus születésének ünnepe. Tulajdonképpen mi Karácsonykor három születést ünneplünk. Karácsony éjszakáján megemlékezünk és megünnepeljük Jézus Krisztus történelmi, test szerinti születését, ami 2000 évvel ezelőtt történt Betlehemben. Karácsony napján Jézus misztikus, lelki születését ünnepeljük a mi lelkünkben. Jézus természetfeletti módón megszületik a mi lelkünkben keresztségünk alkalmával. Az ünnepi szentmise alkalmával pedig a Fiú öröktől való születését ünnepeljük. Erről az öröktől való születésről nem tudnánk semmit, hogyha nem lenne az időbeli, betlehemi születés. Isten Fia megtestesülvén felfedte a mi számunkra azt, amit a hitvallásban is imádkozzunk: „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett.”

„Kezdetben volt az Ige” – mondja Szent János a mai evangéliumban. Az Ige, „Logosz”, görögül Isten gondolkodásmódja, Isten bölcsessége. Ez a bölcsesség pedig egy isteni személy, maga Jézus Krisztus. Az Ige pedig testté lett és közöttünk lakott, bensőséges és meghitt módón közli számunkra Isten szeretetét. Emberré lett úgy, hogy nem szűnt meg Isten lenni. Erről a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum konstitúciójának 2. pontja így fogalmaz: „Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát, mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten szeretetének bőségéből, mint barátaihoz szól az emberekhez és társalog velünk, hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe.”

Gondolatok az Eucharisztiához: Minden egyes szentmisében a kenyér és bor színében természetfeletti módón az Ige testté lesz, és közöttünk lakik. A szentmise átváltoztató szavai által az Ige egy új ideje kezdődik el a mi világunkban.  Ezt a jelenlétet a fogantatás és az első Karácsony teszik lehetővé. Az eucharisztikus jelenlét hasonlít arra a jelenlétre, amely azzal kezdődött, hogy a Szentlélek által Mária testéből új ember formálódott. Itt azonban nem új emberélet kezdődik, hanem Mária feltámadt és megdicsőült fiának egy új jelenléte. „Mi semmit sem változtathatunk a megtestesülés misztériumában. Mégis mi dönthetjük el, hogy mi magunk, és a világnak az a kis része, amelyre hatással vagyunk, mennyire lesz tudatában az Ő jelenlétének, mennyire szentelődik meg általa, és mennyire alakul át az Ő fényében!” (Thomas Merton)

Kérdések, fölvetések:

Ösztönöz-e a mai evangélium, hogy meg jobban keressem Istent a mindenapjaimban? 

Karácsonykor mélyüljek el Isten gyermekségében, és próbáljak meg az új év folyamán világosság lenni mások számára. 

Szent Család vasárnapja

„Viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak!” (Kol 3,13)

Szempontok a szöveghez:

• Heródes elővigyázatosságból, úgymond „a biztonság kedvéért” legyilkoltatja az újszülötteket – a félelem mozgatja azokat is, akik a megfogant és növekedésnek indult emberi életet megölik, mert a maguk kényelmét keresik. Jaj annak, aki az ő szűkös világukat megbolygatja! Az erőszak, a másokon kegyetlenül átgázoló öldöklés a gazdasági és politikai életben is megmutatkozik, és ez robbantja ki a népek közti féktelen háborúkat is.
• A Szent Család, vagyis Mária, József és Jézus élete nem szokványos, nem idilli vagy mesebeli, hanem zaklatott körülmények között bontakozik, váratlan fordulatokban gazdag. Manapság is számos nehézséggel kell megbirkóznia a családoknak (gyermektelenség, lakhatási körülmények, betegségek, idős szülők iránti felelősség, anyagi nehézségek).
• Minden közösség, így a család is a közös imádságban fedezheti fel Isten reá vonatkozó, üdvösséget munkáló akaratát.
• Az igazi, jó családok az egyetértés és a boldogság oázisai, a szeretet hatalmas erőművei az emberiség életében.
• A kommunió szó egyaránt használatos az emberek közötti közösség megélésére, valamint Krisztus és a benne hívő ember szentségi közösségre lépésére, vagyis a szent áldozatban való részesedésre.

Kérdések, fölvetések:

• Hogyan tudnánk példánkkal és szavunkkal jobban segíteni a fiatalokat, hogy felkészültebbek legyenek az életre szóló és szeretetben növekedő házaséletre? Miként tudnánk hitből fakadó és kipróbált megküzdési stratégiákat kínálni számukra, hogy ne lankadjanak a megújulásban?
• Melyik és miért áll közelebb hozzám: az úgymond hétfájdalmú Szűzanya, aki aggodalommal és mégis hittel kíséri gyermeke sorsát, vagy József példája, aki názáreti rejtett jelenlétével erőt sugároz háza népének?
• Mikor kaptam utoljára olyan isteni sugallatot, amelyet mertem követni, és lám, hálásan gondolok rá, hiszen megvalósult?