Advent 2. vasárnapja
„Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!”( Mk. 1,3.)
Szempontok a szöveghez:
Minden adventben a középpontban Keresztelő János van. Mint az Ószövetség utolsó nagy prófétája testesíti meg az adventi időt. Keresztelő János felszólítása az út építésére vonatkozik. Keresztelő Szent János és felhívása bevezet minket, bennünket az Evangélium befogadásának folyamatába, tekintve, hogy szava figyelmeztető szó. Az útépítés komoly munka. Vannak szabályok. Erőfeszítést, odafigyelést igényel. Vannak munkafázisok, lépcsőfokok, amelyeket nem lehet felületesen átugorni. A szabályokat be kell tartani. Vannak munkák, amelyet nem lehet összecsapni. Isten úton van hozzánk, megszólít, és arra hív, induljunk vele útra. Ne a magunk kis útjait építgessük, hanem az Övét egyengessük. Keresztelő János arra hív minket, hogy térjünk vissza Isten útjára. Fel akar rázni minket hogy, felszítsa lelkünkben az Isten utáni vágyakozás, várakozás tüzét. Ebben az évben is az advent a megújulás, a megtérés ideje. Megtérni, azt jelenti, hogy irányt változtatok, megfordulok, és újra indulok. Valamit megváltoztatok. A régit abbahagyom, elhagyom. Vagy a régiből valami újat építek. Ezzel együtt jár az is, hogy építek, dolgozok, erőfeszítést teszek a változás reményében. Nekem, bennem kellene, valami változzon. Ebben az adventben kezdjük újrarendezni sorainkat. Kezdve a szemléletmódváltással. Ami persze nem megy egyik napról a másikra.
Kérdések, fölvetések:
Melyek azok a helyzetek, személyek, dolgok, amik megakadályozzák az Urat, hogy elérkezzen hozzám?
Mit kell elrendeznem az életembe, hogy az Úr hozzám tudjon érkezni?
Rázd fel, Urunk, szívünket, hogy előkészítsük Egyszülötted útját és így az ő eljövetele által megtisztult lélekkel szolgálhassunk néked (Gelasianum).
Advent 3. vasárnapja
„Köztetek áll az, akit nem ismertek…” (Jn 1,27)
Szempontok a szöveghez:
- Szegények és megtört szívűek azok, akikhez küldetésünk szól: templomainkon belül és kívül.
- Akit az Úr Lelke vezérel, annak mindenkihez van pozitív üzenete, hiszen Isten szócsöveként nyilatkozik (vö. Olvasmány Iz 61-ből)
- Akit Isten megérintett, az örvendezik és ujjong, miként Szűz Mária a Magnificat szavaival.
- A Krisztus-követő élet nem kötelességek sorozata, hanem életmód: örömmel, imával és hálaadással telített élet.
- A „szellemek megkülönböztetése” az egyház feladata. A karizmákat nem szabad elnyomni. A „prófétai beszéd” lelkes buzdítás a keresztény életre.
- Isten megtartja ígéretét, ezért nem csüggedhet a krisztusi ember.
- Jézus sokszor mondja: „Én vagyok…”, itt János kétszer is kijelenti: „Én nem vagyok…”
- Krisztus ma is ismeretlenként áll a világban az emberek között. Az egyház – s minden keresztény – feladata, hogy megismertesse a világgal azt, aki ismeretlenként már köztük van.
- Szent Ágoston így vall imájában: „Te barátodnak nevezhetsz, én csak szolgának vallom magamat”.
Kérdések:
– Kik azok, akik konkrétan rám vannak bízva, akik szegények és megtört szívűek?
– Mit mondanék, ki vagyok én (lényem legmélyén, vagyis leszámítva munkámat, elért eredményeimet, elért pozícióimat)?
Advent 4. vasárnapja
„A Szentlélek száll rád.” (Lk 1,35a)
Szempontok a szöveghez:
A Szentlélek valahogy különleges módon mindig ott rejtőzködik, ahol valami új, valami igazán értékes elkezdődik. Már a teremtés kezdetén ott „lebeg” a vizek felett. A Messiás születésének hírüladásakor a fiatal lány, Mária ígéretet kap, hogy töltekezik vele. Jézus nyilvános működésének kezdetén, a Jordán folyónál, valamint az Egyház pünkösdi elindulásakor is jelen van, lendít, inspirál.
Mária názáreti csöndje, a Lélekre való nyitott és éber jelenléte teszi lehetővé, hogy befogadja az örök Igét. Egy leány csöndje találkozik a csönd Lelkével. A Szentlélek a csend által és a csendben ad randevút a leánynak. Már itt megvalósulni látszik, amit majd a hegyi beszédben hallunk: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót …” (Mt 6,7). Advent a csöndnek való megnyílás időszaka is. Felkínálhatom Istennek a lehetőséget, a teret és az időt, a minőségi időt, hogy hozzám lépjen. Hogy szóljon, amennyiben akar. Ezt tudom tenni újra és újra: felajánlom magam, odaadom az időmet, s kérem a Lélek vezetését. Hogy ezt megteszem-e, az az én döntésem. Hogy ő eljön-e, az az övé.
Gondolatok az Eucharisztiához:
A szentmise az én názáreti szobám, de mégsem privátszférám. Egyedül vagyok, ugyanakkor közösségben. Magányban, olykor csak mormolva-dadogva a válaszokat, ugyanakkor a családommal, barátaimmal és nem utolsó sorban a mennyei egyházzal együtt ünnepelek. Ahogy Mária személyében ott volt az egész emberiség, úgy az Eucharisztia vételében én is átölelhetem az egész világot. Micsoda ünnep! Nem vagyok egyedül, egy-két pillanatra mégis elszakadok a földi kötelékektől. Lehet, hogy tényleg igaz, hogy „az egyház lényegénél fogva a magány helye” (H. U. von Balthasar)? Mert ahol az Eucharisztiát ünneplik, ott jelen van az Egyház. És ahol az Egyház jelen van, ott a Lélek is jelen van. Kétszer is jön, nem késlekedik: egyszer az oltáron magányosan árválkodó kenyérre és a borra, majd az Isten előtt magányos személyekből álló közösségre: „Add, hogy mi, akik az ő testét és vérét magunkhoz vesszük, Szentlelkével eltelve egy test és egy lélek legyünk Krisztusban.”
Kérdések:
Mária semmi extrát nem tesz, sőt, éppen ellenkezőleg: magányos-csöndes, mindennapi, alázatos szolgálóleány. Befogadó. Ez az Istenre való tökéletes nyitottság, ez az éber, érdeklődő és szelíd figyelem csak ideál lenne? A Szentlélekkel való töltekezés csak a karizmatikusok számára fenntartott privilégium volna? Isten Lelke erejének megtapasztalása csak bizonyos kiválasztottak előjoga lenne? Mária ilyen értelemben tehát kiváltságos? Mik a Szentlélek ajándékai egyéni életemben és egyházközségünk életében? Nem a rendkívüli karizmák, hanem a mindennapi, egyszerű ajándékok… Melyek az Ő működésének jelei? Hogyan hagyom működni Őt? Mit tudok tenni azért, hogy az ajándék „ne poshadjon belém”? Várjuk-e együtt vagy egyénenként a hiányzó ajándék kiáradását?
Karácsony, éjféli mise
,,Ne féljetek! Íme, jó hírt hozok nektek, amely nagy öröm lesz az egész népnek.” (Lk 2,10)
Évente ismételjük meg és olvassuk fel ezeket a szavakat, miközben – látszólag – nincs okunk félelemre. Ezáltal az Ige súlyát sem mérjük fel. A „ne féljetek!” isteni biztatás viszont csak akkor hordoz jelentőséget, ha van okunk félni; ha számot vetünk az emberi élet kiszolgáltatottságával, végességével, vagy épp bánatával. Az ember nagyon kevés önmagában, és félelmének oka végső soron ez. Ahogy nem teremthettük meg, úgy nem is válthatjuk meg, nem üdvözíthetjük, nem tehetjük halhatatlanná önmagunkat. Az ember önmagában egy senki. Ahogy a pásztorok is ezt hihették magukról. Életük változatlanul statikus, mechanikus, jellegtelen és értéktelen. Mégis elég volt egy pillanat, hogy Isten mindent megváltoztasson. Hogy az élet hirtelen izgalmas, különleges, fontos, és értékes legyen.
Szempontok a szöveghez:
- Jézus csodái között karakteresen erős esetek a vakok meggyógyítása. Ahogy Izaiás is írta: a sötétben élő nép vagy ember hirtelen nagy fényességet lát. Ez maga a csoda: egyszerre a miénk, ami korábban nem volt.
- Pál arra inti tanítványát, Timóteust, hogy várja rendületlenül a közös remény boldog beteljesülését. Amíg nincs egyértelmű cáfolat a hitünkre, addig a remény létezik és él.
- Boldog Ramon Llull líraian gyöngéd misztikus írásában, a Szerelmes és Szerelmese történetében szerepel a záró megjegyzés: „Mondd, Bolond, ha szerelmesed nem szeretne többé, mit tennél?” A válasz: „Szeretnék tovább, hogy meg ne haljak. Mert nem szeretni halál, szeretni élet.”
Kérdések:
- Számunkra hol van a szeretet határa? Amikor már nem szeretünk, mert mindent a szeretet cáfolatának érzünk?
- Ha mi hallanánk meg közvetlenül a pásztorok tanúságát, hinnénk nekik? Csak mert az ’Angyal’ nem nekünk jelent meg?
- A Karácsonykor értünk megszületett Fiú az Eucharisztiában időtlen ’Karácsonnyá’ lett a számunkra. Elhisszük, hogy minden szentmise valójában egy folyamatos Karácsony, Születés, Korforduló, az Új kezdete?
Karácsony, ünnepi mise
„Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít.” (Jn 1,9)
Szempontok a szöveghez:
Kosztolányi Dezső írja liturgiánk gazdagságával kapcsolatban: „A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok: nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak. Az ádventi emberek remélnek, és várják a fényt.” Ha megnézünk néhány betlehemi jelenetet ábrázoló festményt, akkor láthatjuk, hogy a fény nem kívülről, hanem a jászolból, a kisdedből árad, sugárzik felénk. Jézus világosságot hozott. A világosság több mint a fizikai fény. A teremtés könyvében Isten szavára elsőként a világosság jött létre és csak később a nap, az égitestek: „Isten szólt: „Legyen világosság”, és lett világosság. Isten látta, hogy a világosság jó.” (Ter 1,3-4). Mint a teremtés megújítója jelenik meg Jézus a sötétségben, az Istentől eltávolodott, botorkáló – kereső világban. Jézus tudta magáról, hogy hordozza az Atya jelenlétét, fényességét. Fényt árasztó lámpás. „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12); „Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni” (Mk 9,3). Jézus szavai, tanúságtétele, jelenléte olyan, mint az Atya által meggyújtott lámpás, amely fényt, meleget ad, irányt mutat. Ő az Örömhír, ő az evangélium. Jézus megjelenése a földön meghívások áradatát indította el az ő világosságában való életre. János prológusa mindjárt egy olyan emberről szól, akit megigézett ez a világosság és szinte magáról megfeledkezve tudott tanúságot tenni róla, még halálában is előfutárnak bizonyult. Jézus- miként az egyház Húsvétkor a gyertya lángját – szeretné, hogy továbbadjuk az örömhírt: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város” (Mt 5,14). Az Örömhír hordozói vagyunk, lámpások. Engedjük, hogy ő ragyogjon az ünnepünkön, liturgiánkon, kapcsolatainkon, találkozásainkon, megpróbáltatásainkon keresztül.
Gondolatok az Eucharisztiához:
Amikor Krisztust az Eucharisztiában magamhoz veszem, akkor a világosság mellett döntök. Amikor Krisztus jelenlétében vagyok, engedem, hogy átjárjon az ő ragyogása, akkor is, ha kellemetlen, hogy életem rejtett, sötét zugait is megvilágítja. Ez a fény azonban, átalakító, gyógyító erejű számomra.
Kérdések:
- Melyek azok a szavak a Szentírásból, amelyek világosságot hoztak, hoznak az életembe?
- Hogyan tudok tanúságot tenni mások számára arról a világosságról, amelyet Krisztus jelent az életemben?
Szent Család vasárnapja
Szűz Mária, Isten anyja (Újév)
„Mária el-elgondolkodott a pásztorok szavain.” (Lk 2,19)
Szempontok a szöveghez:
- A legszebb jókívánság: Isten tartson meg kegyelmében!
- A legteljesebb újszövetségi áldás a keresztségünkben valósult meg. A szentháromságos Isten nevére lettünk lefoglalva. Életünkben és halálunkban az Övéi vagyunk.
- A Fiú által fiaivá lettünk az Atyának, egymásnak pedig testvérei (Szentlecke).
- A szolga is valamiképpen a családhoz tartozik, de nem örököl. A megkeresztelt ember teljes jogú családtagja Isten népének, s így az üdvösség várományosa (a névre szóló örökséget persze el lehet játszani, el lehet veszíteni).
- Szűz Mária nem akárkit hordoz és szül e világra, hanem Isten Fiát, ezért nevezhetjük Istent szülőnek (Istenszülő = Theotokosz) – így dönt az Efezusi zsinat 431-ben.
- A pásztorok az isteni útmutatást követték. Aki Isten szavára indul, az célba ér.
Kérdések:
- Mit jelent számomra, hogy testvére vagyok minden más megkeresztelt embertársamnak?
Mire kötelez engem? - Mely szentírási szavak azok, amelyeken el-elgondolkodom mostanság? Mi az, amit csodálattal szívemben forgatok, miként Mária tette?
Karácsony utáni II. vasárnap
„A tulajdonába jött.” (Jn 1,11a)
Szempontok a szöveghez:
Plébánosként egy-egy ingatlan kapcsán újra és újra összehozhat minket az élet értékbecslőkkel. Ilyenkor talán jobban érzékeljük, ki milyen mértékben ragaszkodik magántulajdonához. A keresztények logikája éppen fordított: nem az ember veszi tulajdonába az Istent, mint egy tárgyat, hanem Ő szeretne bennünk lakni, de úgy, hogy mindig meghagyja szabadságunkat. Sőt! Ő mindenkiért, mindenkihez jött, s még csak fizetni sem kell érte. Ő az „abszolút köztulajdon”! Mindenkinek betekintést, belépést, sőt bent lakozást enged az Ő létébe, életébe. Mi több, még azt is engedi, hogy „szétlopják”, hogy meggyalázzák, azt is, hogy mindenéből kifosszák… Pál mondja: „Mindenkinek mindene lettem …” (1Kor 9,22).
Gondolatok az Eucharisztiához:
Amikor megáldozunk, totálisan egyesülünk az Úrral, mégsem lesz a tulajdonunk. Nem birtokolhatjuk. Ahányszor csak kapadozom érte, annyiszor fog kicsúszni kezeim közül. Csak úgy lehetek „tulajdonosa”, hogy lemondok tulajdonjogomról. Egyedül Ő képes arra, hogy magához vegyen. Egyet tudok tenni: újra és újra felajánlom magam neki. Ez az én döntésem. Hogy ő eljön-e, mikor, s hogyan, az az övé.
Kérdések:
- Házamra, autómra, értékeimre, mindarra, ami tulajdonom, minden bizonnyal megelégedéssel, büszkeséggel tekintek. De vajon Krisztusra, aki bennem elrejtőzve él, hat és működik, hogyan nézek?
- Tulajdonom – tulajdonságom: a magántulajdon értéke az egekig érhet, de saját tulajdonságaimat, külső-belső adományaimat mint isteni ajándékokat is tudom értékelni?
