Évközi 32. vasárnap
Évközi 33. vasárnap
„Rájuk bízta vagyonát.” (Mt 25,14)
Szempontok a szöveghez:
A korrupciós ügyek, az adócsalások, a NAV-ellenőrzések világában elég nehéz elképzelnünk, hogy épp anyagi kérdésekben fordulnak hozzánk óriási bizalommal. Szinte csak saját ismeretségi körünkből vagy érdekszféránkból származó személyekben bízunk meg. Mai társadalmunkban a legtöbben valószínűleg családtagjaikat is hamarabb áldoznák be, mint zsíros bankszámláikat. Hiába, értékalapú társadalmat építünk… „Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.” (Lk 12,15) Érdekes, hogy az úr egy szóval sem mondja a szolgáknak, hogy kamatoztatni kellene talentumaikat, hazatérve mégis számadást tartat velük. A bizalom mindig kockázattal jár. Míg az úr a bizalom végtelen kockázatát vállalja fel, addig a szolga félelemből fakadóan nem mer kockáztatni, nem tud felelősséget vállalni. Úgy tűnik, egyedül a félelem jellemzi urához való viszonyát… Úgy gondolja, hogy egy talentumával is jól járt, elég gazdag, így nem kell kockáztatnia. Henri Boulad írja: „Minél gazdagabb valaki, annál jobban elveszti képességét arra, hogy kockázatot vállaljon. Akinek nincs mit vesztenie, sokat mer kockáztatni, aki viszont sokat veszíthet, kevesebbet kockáztat. Minél többünk van, annál jobban félünk, hogy elveszítjük. Kifejlődik a félelem, és a félelem megbénít.” Isten Országa nem annyira hely, ahová halálunk után belépünk vagy ígéret, mely az idők végén beteljesedik (habár természetesen mindkettő igaz), hanem az Ország akkor válik jelenvalóvá, amikor Isten kezd uralkodni, ha többé nem a félelem vagy a bizalmatlanság irányítja az életet, hanem a bizalom, vagy más szóval a Szentlélek élete bennünk (Róm 14,17).
Gondolatok az Eucharisztiához:
Isten minden szentmisében ránk bízza legnagyobb kincsét, mely ezerszer ezer talentumnál is többet ér. Olyannyira megbízik bennünk, hogy magunkhoz is vehetjük, hordozhatjuk is ezt a mérhetetlen kincset. A templomban még csak-csak elboldogulunk vele, de az igazi kihívás a kapun kilépve történik: mit kezdek vele a mise után?
Kérdések, fölvetések:
Ha Isten megajándékoz engem ekkora bizalommal, akkor engem mi akadályoz az embertársaim felé irányuló bizalomban?
Hogyan tudom megfogalmazni a magam számára, hogy kiben miért (nem) bízom meg?
Kire bíznám rá legdrágább kincsemet, saját életemet? Miért?
Krisztus, a mindenség királya
„Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna?” (Mt 25,37)
Az Eucharisztia lényege, hogy Isten Fia önmagát adja eledelül ígérete szerint. Testét és Vérét, de olyan formában, amiben újra és újra átadható. Nagypéntek titka egyszeri eset. A kereszten megfeszített és meghalt Messiás nem olyan, mint a leláncolt Prométheusz, akinek máját a sas minden nap kitépte és felfalta, s amely rögtön utána visszanőtt, így a fizikai kín újra és újra megismétlődött. Az Eucharisztia anyaga naponta átnyújtható, sőt mindennapi táplálék. Ezzel pedig példa arra is, hogy az ember saját magát ugyancsak naponta adja ’eledelül’ másoknak tetteiben, szavaiban, figyelmességében és kedvességében, éppen úgy, ahogy az Isten Fia Testét és Vérét ismétlődő jelleggel kaphatja meg.
Gondolatok:
Ezekiel megjegyzése szerint az Úr mint Pásztor igazság szerint vezeti juhait. Megvédi őket a külső ellenségtől, de szigorú belső rendet is tart. Mindenkit érdeme szerint kezel.
Krisztus ellenségei lassan mind elfogynak – ahogy Pál utal rá. A mennyországba vezető útra ugyanis mennyei kenyér jelenti az erőt adó élelmet. Aki nem eszi ezt az ’élő’ kenyeret, annak nem lesz erőnléte az úthoz.
Jézus egyértelmű pontossággal nevezi meg, ki tartozik hozzá: aki emberként megbecsüli felebarátjában az embert (akit nem hagyhatunk éhezni, szomjazni, kihűlni, megítélve vagy magányosan, stb.), és segít neki embernek maradni.
Kérdések:
A király egyik legnagyobb, ősi kegye a népe felé, amikor kenyeret oszt. Elfogadjuk-e azt a kenyeret, amit kapunk tőle, még ha különösnek is találjuk?
Krisztus kenyere az élet kenyere, amit Angyalok kenyerének is nevezünk. Lehet, hogy az örök élet feltétele nem az örökkévalóvá ’formálható’ ember, mintsem az örökkévalóságot biztosító isteni kenyér, amely a mennyországban is étel marad? Krisztus kenyeréhez senkinek nincs előjoga. A ’legkisebbeknek’ is éppen úgy jár, mint azoknak, akik magukat többnek tartják. Mennyire érezzük és képviseljük azt, hogy az Eucharisztia a testvéri egység és egyenlőség jele is egyúttal?
Advent 1. vasárnapja
„Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő.” (Mk 13,33)
Szempontok a szöveghez:
Jézus újra és újra kéri, hogy virrasszunk és imádkozzunk. Az Ószövetségből már megvolt a virrasztás hagyománya, gyakorlata: „Ez az éjszaka, amelyen az Úr virrasztott, hogy kihozza őket Egyiptom földjéről, legyen Izrael fiai számára is az Úr tiszteletére átvirrasztott éjszaka minden nemzedéken át.” (Kiv 12,42). A választott nép tagjai is, Isten velük vonulását, szabadítását akarják megtapasztalni minden időben. Jézus, szabadító, megváltó cselekedetének beteljesítése előtt kéri apostolait, hogy virrasszanak vele. „Amikor visszament, alva találta őket, és így szólt Péterhez: Simon, alszol? Nem tudtál egy órát sem virrasztani?” (Mk 14,37) Akkor, amikor minden sötét, bizonytalan a dolgok kimenetele, még nem látni semmit, kéri Jézus, hogy virrasszunk. Az éjszakában elülnek a zajok, csendesebb lesz minden és hamarabb észre tudjuk venni nemcsak azt, ki és mi akar megtámadni (Mt 24,43), hanem azt is, aki a
szabadításunkra jön (2Kor 1,10). Isten a virrasztásban meghív bennünket szabadító tevékenységének szemlélésére és arra is, hogy meghalljuk, hogyan tudunk ebbe mi is belekapcsolódni, hogyan tudjuk őt követni. Tanít bennünket, mint Nikodémust, aki nem sajnálta az éjszakát, hogy elbeszélgessen Jézussal. Jézus születése is az éjszaka csendjében, virrasztásban történt. Kevés virrasztó, várakozó, nyitott szívű embert említ meg a Szentírás, akik felismerik Jézusban azt, akit az Atya küldött. Jézus a végső időkben vőlegényként jön el és a menyegzőre hív. Csak a virrasztók, az éber várakozók tudnak találkozni vele, és bebocsátást nyerni. (Mt 25, 1-13) A keleti atyák szerint, az egyetlen bűn az, ha nem vagyunk többé érzékenyek a föltámadt Krisztus iránt, ha nem várjuk azt, aki nem szűnik meg szívünk ajtaján kopogtatni. (Jel 3,20)
Gondolatok az Eucharisztához:
„Kelj föl, sírj már éjjel, az éjszakai őrváltás kezdetén! Öntsd ki, mint a vizet, szívedet az Úr előtt! Emeld föl hozzá kezedet!” (Siral 2,19)
Az imádkozó ember az időtlenségben, már az örökkévalóság határán várakozik az Úrra.
Kérdések, fölvetések:
Érdemes úgy nyugovóra térnünk,
